23. - apák csatája

DRÁGA OLVASÓIM!

Keserédes szájízzel hozom nektek a következő fejezetet, hiszen ez azt jelenti, hogy rajta kívül már csak két fejezet, az epilógus, és itt a vége, fuss el véle. Múlthét vasárnap, vagyis 2014. 10. 05-én pont került az utolsó fejezet legvégére. Személyesen nem igazán vagyok megelégedve a 25. fejezet végével, sőt, az egészével sem, de talán jó ez így - majd ti eldöntitek. Az epilógus megírása még vár rám, és már alig várom, hogy leülhessek elkövetni, mert tudom, mi lesz benne. Ami a történet végét illeti, vége a kételyeimnek, úgy érzem, jól döntöttem. Viszont most többet nem szeretnék mondani róla, hiszen kevesebb, mint egy hónap múlva már ti is olvashatjátok. 

Ebben a fejezetben elég rendesen kiéltem magam, meg a következőben is, ami a konfliktusokat illeti. Majd meglátjátok, miért írom ezt. Nagyon szurkolok, hogy izgalmasnak találjátok! :s Na de, elég lesz már ebből a szócséplésből. Nagyon-nagyon hálásan köszönöm nektek a kommenteket, a 46 feliratkozót, sosem volt még ennyi! <33 Köszönöm, hogy mindig itt vagytok és olvastok, ezért megéri csinálni! :3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 19., Chicago, Downtown, FBI
Mosolyogva figyelem, Rob miként ébredezik. Olyan sokszor láttam már, hogy a szívem elfacsarodik a gondolatra, milyen régen is volt az utolsó alkalom. Kegyetlen és furcsa érzés ez az egész.

Lassan kinyitja a szemeit, pislog párat, és ahogy meglátja, amint fölé hajolva lemosolygok rá, mintha megkönnyebbülés futna át az arcán. Egy pillanat alatt megemeli a fejét, hogy csókot nyomhasson az ajkaimra.

- Jó reggelt, hétalvó – suttogom, és az ujjaimmal megcirógatom az arcát. Szúrós borosta borítja az állát, amitől újra belém nyilall a felismerés, hogy min mehetett keresztül, míg nem tudta, mi van velem. A mellkasára simítom a tenyerem, és még csak most veszem észre, hogy könnyen ki tudom tapintani a bordái vonalát.

- Mikor felébredtem, egy pillanatig azt hittem, az egész csak álom volt – mondja. Felnyúl, és a fülem mögé tűri az egyik szemembe lógó hajtincsemet. - Mármint, hogy visszajöttél.

- Hát – mosolyodom el még szélesebben -, nem álom volt, mert itt vagyok.

~¤~

Azt hiszem, megbolondulnék ebben a hatalmas, üvegfalakból épített erődítményben, ami az FBI nevet viseli, ha nem lenne itt velem a férjem. Végig mellette maradok, a világért sem szakadnék el tőle: belekarolok, a vállára hajtom a fejem, és követem, ahová csak megy. Úgy látom, ez a dolog nem igazán zavarja, sőt, kifejezetten örül neki. Nem úgy Simon Frizzel. Fél tizenkettő körül szól, hogy itt az ideje megbeszélni a tervet. Látom a szemeiben, hogy már kitalált valamit, és abból, ahogy rám néz, mikor Rob oldalán belépek az irodájába, egyből leveszem, hogy nincs ínyére a jelenlétem. Ide-oda húzogatja a száját, azon agyal, hogy szóljon-e, vagy inkább hagyja az egészet. Végül, még mielőtt leülhetnék, megköszörüli a torkát.

- Mrs. Brown – kezdi finoman -, mivel ez egy FBI-os megbeszélés, és elhangozhatnak bizalmas információk is, ezért kérem, ha lehetne...

- Nem megyek ki! - csattanok fel. Leginkább önmagamat lepem meg ezzel a nagy bátorsággal, aztán az összes többi embert, aki az irodában van, de nem érdekel. Közelebb húzódom Robhoz, és olyan szorosan simulok hozzá, amennyire csak tudok.

- Mrs. Brown, fel kell szólítanom, hogy hagyja el az irodát – mondja erre az ügynök. A hangja parancsoló, és már nem kétkedést, hanem sziklaszilárd magabiztosságot látok a szemeiben. Azt akarja, hogy menjek ki.

- De...

- Katie – búgja a fülembe Robert. Érzem az ujjait az oldalamon, ahogy gyengéden, de azért határozottan úgy fordít, hogy háttal álljak az asztalnak. Tudja jól, hogy egyedül ő képes rábeszélni a távozásra. - Figyelj, Simon nem véletlenül szeretné, ha most nem lennél itt. - Magához ölel, belehajol a hajamba, és olyan halkan, hogy csak én hallhassam, azt suttogja: - Mihelyt végzünk, megyek és mindent elmondok. - Aztán eltávolodik, és homlokon csókol.

Hosszan nézek a szemeibe, arra vágyva, hogy gondtalanul elveszhessek bennük. Végül felsóhajtok, és megadóan leeresztem a vállaimat. - Rendben – motyogom. Vetek egy futó pillantást az irodában összegyűltekre, akik mind bennünket bámulnak. Úgy festenek, akár egy hatalmas, ügyvédekből, jogászokból, hivatali személyekből álló család. - Ó – kapom vissza a szemeimet a férjemre -, ha már ki kell mennem, felhívhatom anyámat?

Rob átnéz a vállam fölött, gondolom Frizzelre, mert a következő pillanatban, mikor ismét rám tekint, bólint. - Persze – mosolyodik el. Csak én veszem észre azt a rengeteg kérdést, amit ez a mosoly felvet, de még én sem vagyok képes rá, hogy mindegyikre válaszoljak. Ehhez idő kell. Sok-sok idő.

Ellépek az asztaltól, és úgy lököm oldalra a nagy, üvegszárnyas ajtót, hogy mindenki tekintetét a hátamon érzem. Egy kicsit kényelmetlen lesz az egész helyzet, így amilyen gyorsan csak tudok, letrappolok a lépcsőn, és nekilátok, hogy kerítsek valahonnan egy telefont. Míg végiglépkedek a sorba rendezett asztalok között, néha hátralesek, hátha le tudok olvasni valamit az odafönt összegyűlt arcokról, ám nem jön össze, akárhogy próbálkozom is. Végül megunom, beletörődöm, hogy ki lettem utasítva, és hálát adok azért, hogy Rob majd mindenről tájékoztat.

A kávéfőző sarok mellett kötök ki, ami furcsa, hiszen nem rég még ennek az italnak az illatától voltam rosszul. Úgy látszik, a pocaklakó elég kiszámíthatatlan, ugyanis hirtelen iszonyatosan megkívánom a kávét. Fogok egy bögrét, és töltök magamnak. Direkt lassan teszem bele a cukrot és a tejszínt, hogy húzzam vele az időt. Valahogy nem fűlik a fogam ahhoz, hogy elkérjem valaki mobilját, de mégis muszáj lesz...

A kávémmal a kezemben lépek oda egy alacsonyabb, fiatal nőhöz. - Heló! - köszönök rá, és az arcomra varázsolom a legbarátságosabb mosolyomat.

Megpördül, és meglepett tekintettel köszön vissza. - Üdv! - Gyorsan végigmér, mielőtt kérdezne valamit. - Új vagy? - vonja össze vékony szemöldökeit.

- Jaj, nem – rázom meg a fejem. A bögrére tapasztom a tenyereimet, a melege kellemesen bizsergeti a
bőrömet. - Nem vagyok FBI-os. A férjem miatt vagyok csak itt – magyarázom.

- Várj... - A nő megvakargatja a felkarját, aztán úgy bök rám, mintha valami híresség lennék. - Kate Brown, igaz? - Mikor bólintok, összecsapja a tenyereit. - Tudtam! Lassan egy hete téged keres az egész chicagói FBI. Ne kérdezd, hogy nem találtunk meg... Tegnap meg jön a hír, hogy itt vagy. Tiszta őrültek háza volt ez a hely miattad!

- Komolyan? - kerekednek ki a szemeim. Egyre szorosabban fogom a bögrémet.

- Ühüm. A nagyfőnök eléggé a szívén viseli Robert Brownt – árulja el.

Mivel kezd kínossá válni ez a beszélgetés, megköszörülöm a torkom, és a homlokomat kezdem ráncolni, hátha az segít rászánni magam a következő lépésre. - Figyelj, a nagyfőnökötök engedélyt adott rá, hogy telefonáljak egyet. Hol tudok? - nyögöm ki.

- Gyere velem – int lazán.

Követem apró alakját az üvegajtón túlra, a folyosóra, aminek a végén telefonfülke áll. Nincs túl messze a mosdóktól, bár valószínűleg azért nem vettem észre reggel, mert annyira rohantam. Most sincs túl sok időm szemügyre venni, ugyanis a nő a kezembe nyomja a kagylót, és elmagyarázza, hogy simán csak beütöm a számot, aztán megvárom, míg felveszik. Nincs benne semmi csavar, még annak ellenére se, hogy ez az FBI telefonja. Még hozzá teszi, hogy képtelenség lehallgatni, aztán elbilleg a magassarkújában.

Hosszan bámulok utána, egészen addig, míg el nem tűnik az irodában. Akkor a telefon felé fordulok, bepötyögöm anya számát, és a fülemhez emelem a szerkezetet. Hármat csörög, és a vonal máris kattan a túloldalt.

- Igen? - szól bele a hang. Meglepődöm, mennyire gyanakvó és ideges, és egyből arra gondolok, hogy talán a maffia megtalálta a szüleimet.

- Anya, én vagyok az! - mondom elvékonyodó hangon.

- Katie! - kiáltja. Azonnal megváltozik a hangszíne, és rájövök, hogy valószínűleg egész végig csak miattam aggódott. Most azonban, hogy tudja: jól vagyok, megnyugodott. - Istenem, mennyire örülök, hogy végre hallom a hangod, édesem! - Most már suttog, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja, amit mond. Talán apa is ott van a közelben.

- Én is örülök, hogy beszélünk – fújom ki hosszan a levegőt. - Jól vagytok?

- Igen, igen, velünk minden rendben – válaszol -, de veled mi van? Robert nemrég felhívott, és elmondta, hogy teljesen elvesztették a nyomodat. Azt hittem, belehalok az idegességbe! Apádnak nem mondtam el, de csak nagyon nehezen tudtam megállni...

Az első gondolatom az, hogy ezek szerint Robert végig tudta, merre járok, egészen addig, míg Yorkville-ben tartózkodtam. Hogy nem jöttem rá! Hiszen az FBI-nak semmiség lenyomozni, hol használtam a bankkártyámat, vagy hol van a telefonom. - Most már minden rendben, anya – felelem remegő hangon. Sírás fojtogatja a torkomat.

- Hol vagy? - kérdezi aggódva.

- Az FBI épületében Robbal. Chicagóban – teszem hozzá.

- Biztonságban – lélegzik fel. Szinte látom magam előtt, ahogy a falnak támasztja a halántékát, és némán rebeg hálaimát a plafon felé.

- Igen – bólintok. Tudom, hogy veszélyes, amit kérni szeretnék, de muszáj látnom az anyukámat. - Anya, esetleg... bejönnél ide?

Mivel arra számítok, hogy nemet fog mondani, aztán elmagyarázza, hogy miért képtelenség meglátogatnia, nagyon meglep, mikor azonnal igenlő választ ad. - Persze, drágám – feleli.

- És... - Elharapom a mondatot. Hirtelen megijedek, hogy mit is akarok mondani, de rá kell jönnöm, hogy ez az egyetlen lehetőségem, hogy biztos legyek a dologban. És amúgy is, az édesanyámról van szó. Neki nyugodtan elmondhatom a sejtésemet. - Anyu, kérlek, hozz... hozz egy tesztet.

- Egy tesztet? - kérdez vissza.

- Terhességi tesztet – bököm ki.

- Ó!

- Azt hiszem, babát várok – vallom be teljesen őszintén, aztán az ajkamba harapok, hátha sikerül megakadályozni a vigyort, ami végül szétterpeszkedik az arcomon.

- Hát persze, édesem – válaszol anya. Hallom a hangján, hogy osztozik a boldogságomon. - Hát persze! - Felnevet, ám a következő pillanatban visszafojtja az érzelmeit, és suttogva folytatja. - Rendben. Szóval egy és két óra között leszek ott. Apádnak majd mondok valamit, és... jaj, Katie, annyira boldog vagyok! - tör ki belőle. - Komolyan mondtad, hogy...

- Igen, de kérlek, gyere ide és majd mindent megbeszélünk! - szakítom félbe.

- Jó, jó, megyek – sóhajt fel. - Sietek, ahogy tudok!

- Mondd meg odalent, hogy Katie Brownt keresed – adom az utolsó instrukciókat. - Tudni fogják.

- Rendben van – bólint. - Szeretlek, drágám!

- Én is téged, anya – suttogom.

Miután a vonal szétszakad, a helyére illesztem a telefont, és összefont karokkal, kicsit idegesen indulok el vissza, az irodába. Biztos, hogy jó ötlet volt idehívni anyát? Mi van, ha nem szabadott volna? Felsóhajtok a gondolatra, hogy további bajt okozhatok.

A megbeszélés elég hosszúra sikeredik, én pedig lent, egy széken ülve, a kávémat szürcsölgetve bámulom az odafönt összegyűlteket, és közben a számat rágcsálva próbálom kitalálni, mit eszelhettek ki. Valamiért attól tartok, olyasmi lesz a végső terv, ami nem fog tetszeni. Egyedül abban bízhatok, hogy az FBI tényleg olyan földöntúlian tökéletes és biztonságos, mint ahogy a filmekben bemutatják.

Lopva az órára nézek. Hamarosan egy óra, vagyis anya lassan itt lesz. Talán nem is ér véget a tanácskozásnak addig, míg megérkezik, és azelőtt távozhat, hogy bárki meglátná, hogy itt volt. Bárcsak összejönne! Ám abban a pillanatban, hogy ez az eshetőség átfut a fejemen, váratlan dolog történik – valami olyan, ami még csak eszembe se jutott.

Kivágódik az iroda üvegajtaja, és egy alak ront be a helységbe. Először csak a szemem sarkából látom, de ahogy meghallom a hangját, azonnal felismerem, és jeges rettegés lesz úrrá rajtam.

- Hol van az a gazember?! - üvölti apám. Vadállatként vágtat végig az asztalsorok között, képtelenség megállítani. Anya utána lohol, próbál hatással lenni rá a szavaival, de semmit sem ér el. - Robert Brown!

Hatalmas felfordulás kerekedik. Az emberek döbbenten bámulnak, néhány kávésbögre széttörik a padlón, pár papír a levegőbe repül, és a pillanatnyi néma sokk után izgatott duruzsolás kezdődik. Valaki biztonságiak után kiabál, de apa haragos bömbölése mindent elnyom. Én meg csak ülök a székemen, az ajkaimra tapasztom a tenyereimet, hagyom leesni a kávét, és ijedten figyelem, mi történik.

A fönti irodában is felfigyelnek a tombolásra. Mindenki ki akar rohanni, hogy megnézze, mi történik, de Simon Frizzel nem engedi őket, helyette maga siet a lépcső tetejére. Akkor moccanok meg először, mikor előrántja a fegyverét. Apa meglátja, és abban a pillanatban megáll. Zavartan, idegesen tekint körbe, de a szemeiben még mindig ott lobog a tűz, amivel bárkit felemészt. Sosem gondoltam volna, hogy képes így viselkedni – pláne, ha rólam van szó. Talán csak kihasználja az alkalmat, hogy végre fogást talált Robon.

Egyszer csak arra eszmélek fel, hogy sikoltva rohanok a lépcső felé. Rob is megjelenik Frizzel mögött, mire apa teljesen kikel magából. Csak az ügynök van kettejük között, senki és semmi más, ami egyenlő azzal, hogy apám könnyen kárt tehet a férjemben. Azt pedig nem engedhetem.

Mindenkit félrelökök az utamból, felrohanok a lépcsőn, és úgy vetem magam apa és Robert közé, mint egy anyatigris, aki a kölykét védelmezi. Átkarolom Rob nyakát, de akkora lendülettel, hogy jó pár lépést hátrálnia kell, különben mindketten a földön kötünk ki.

- Azonnal menj onnan, Kate! - dühöng apám.

- Hagyd őt békén! - vágok vissza. Apa tajtékzik a dühtől, én nem különbben.

- Kate! - üvölt rám.

Egy szót sem szólok, csak a férjemhez simulok, és összeszorítom a szemhéjaimat. Rob el akar tolni magától, hogy engedjen fenyegetőjének. Biztosan azért teszi, mert nem ismeri őt úgy, ahogy én. Nem tudja, hogy komolyan bántani fogja, ha megteheti.

Minden hang összefolyik a fejemben. A kiabálás, a zavartság, Robert szívének kalapálása, a saját zihálásom, a vér dobolása a fülemben. Teljes erőmmel azon vagyok, hogy megvédjem a férjemet az apámtól, aki valószínűleg tudomást szerzett a történtekről.

Végül mint villámcsapás, úgy hasítja keresztül a levegőt egy lövés hangja. Felkapom a fejem, keresem a vörös foltot Rob mellkasán, ám helyette a fentről lehulló apró törmelékdarabokat látom.

Simon Frizzel lőtt lyukat a plafonba, hogy így hallgattassa el ezt az állatkertet.