1. - a jó feleség?

DRÁGA OLVASÓIM!

Őszintén nem sejtettem, csak reméltem, hogy rögtön ennyi minden visszajelzést fogok kapni tőletek, de az, hogy bejött, fantasztikus! Komolyan mondom, nagyon szépen köszönöm, hogy egyből ekkora bizalmat előlegeztetek meg nekem, ti vagytok a legjobb olvasók! 

Úgy döntöttem, nem húzom vasárnapig, kiteszem ma az első fejezetet. A részek szerdánként fognak jönni egyelőre, ám ez természetesen változhat, majd eldől, hogyan alakul ki véglegesen. Természetesen ebből következik, hogy a fejezetek heti rendszerességgel követik egymást, általában mindig ugyanolyan hosszúak, az összes eléri a 3 A/4-es oldalt, de lesz, amelyik több, remélem nem fogjátok unni. :p 

Jól van, azt hiszem ennyi lennék, még egyszer nagyon szépen köszönöm nektek a visszajelzéseket, és remélem, továbbra is itt lesztek! :)

Szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 12., Chicago, Lake Forest
A finom, puha párna csiklandozza az alkarom érzékeny bőrét, ahogy a hátamra fordulok. Lustán kisöprök egy kusza barna tincset a homlokomból, és jólesően felsóhajtok. Még nem nyitom ki a szemeimet, mert attól félek, hogy nem az fog fogadni, amire számítok. Nem Robert csodálatos, letisztult, divatos háza a fehér falakkal, a sötét keretbe foglalt képekkel kettőnkről.

Kinyújtom a karom, az ujjaim jobbra araszolnak, őt keresik. Ám a teste biztonságos melege helyett nem találok mást, csak a lepedőt és a gyűrött takarót. Szinte azonnal felpattannak a szemeim, akármennyire nem akarom. És valóban, ahogy sejtettem: Robert nincs mellettem. Legalább az biztos, hogy nem álom volt a tegnap, nem álom volt az elmúlt két év. Ahogy nyújtózom egyet, meglátom az ujjamon a karikagyűrűt. Abban a pillanatban széles mosoly húzódik az ajkaimra. Igen, a felesége vagyok, egészen pontosan tegnap dél óta. Akkor mondtuk ki a boldogító igent.

Álmosan ásítok egyet, aztán felülök az ágyban. Egy darabig csak bámulom a falra függesztett fényképeket, és azon gondolkodom, hogyan léteznek ennyire tökéletes vonások, ennyire sugárzó mosoly, ennyire kék szemek - és vajon miért pont én kaptam őket?

Vigyorogni kezdek, gyorsan kiugrom az ágyból, felkapom a köntösöm, és elindulok, hogy megkeressem a férjemet. A ház hatalmas, de az egészet betölti a kávé finom, kesernyés illata, az az illat, ami felébreszti az embereket. Én nagyon szeretem a kávét, de Robertet jobban, így arra az elhatározásra jutok, hogy először őt kell megtalálnom, a frissítő ráér utána is.

Kilépek a hálószobából az érdes perzsaszőnyegre. A kávéillat most a kintről jövő friss tavaszi virágok zamatával keveredik a hűvös levegőben. Halvány libabőr szalad fel a karomon, és jólesően megborzongok. Átnyitok az étkezőbe, és mikor látom, hogy Robert nincs itt, tovább akarok menni – ám megpillantom a vörös rózsát az asztalon, alatta a hófehér papírral, és megtorpanok.

Egyszerre leszek csalódott és izgatott. Gyors, könnyed léptekkel az asztalnál termek, és felkapom a lapot.

"Katie, muszáj volt bemennem, sajnálom. Mit gondolsz, mint jó feleség, hoznál nekem ebédet? A kocsid a garázsban. Szeretlek, Rob."

Az ajkamba harapok, leteszem a papírt, és gyöngéden megszagolom a rózsát. Finom az illata, de finomabb lenne, ha Robert maga adná oda, nem az üzenetéhez használná nehezékként. Ennek ellenére megmelengeti a szívem, amit írt, és úgy döntök, eleget teszek a kívánságának, viszek neki ebédet – holott tudom, hogy mindig írókkal vagy a barátaival ebédel valami puccos étteremben.

Leteszem a rózsát, átszaladok a gardróbhoz, és kirángatok egy virágos, lenge ruhát a többi közül. Vetek egy pillantást a férjem gondosan kivasalt zakóira és ingeire, és rádöbbenek, hogy mostantól vissza kell fognom a házvezetőnőt – elvégre a házimunka a feleség dolga.

Mielőtt a fürdőszobába mennék, hogy felöltözzem, gyorsan a konyhába sietek.

- Jó reggelt, Marge! - intek oda az idős nőnek. Marge a házvezetőnő, ki tudja, mióta. Mikor megismertem Robertet, már itt dolgozott, de van egy olyan érzésem, hogy jóval előttem is.

- Önnek is, Mrs. Brown – mosolyog rám melegen, mire hatalmasat dobban a szívem. Mrs. Brown. Csillogó tekintettel figyelem, ahogy Marge kávét tölt a kedvenc bögrémbe. - Gondoltam szüksége lesz rá – tolja felém szelíden az italt.

- Remek. - Megrázom a fejem, hogy észhez térjek a rózsaszín ködből, és elvigyorodom. Hátra simítom zilált hajam, aztán megfogom a bögrét, és belekortyolok a kávéba. Jó cukros, pont olyan, ahogy szeretem. - Köszönöm, Marge. Kérem, készítene valami ebédet Robertnek? - kérdezem, miközben leteszem a poharat, hogy rohanhassak öltözni.

- Persze... - Marge oldalra húzza vékony ajkait, és elgondolkodva csípőre teszi a kezeit. - De Mr. Brown nem étteremben szokott ebédelni?

- De – nevetek fel -, viszont most megkért, hogy vigyek neki valamit. Szerintem csak túl büszke, hogy bevallja: látni akar.

- Értem – mosolyodik el az asszony is. - Mire készen lesz, itt fogja várni a csomag – ígéri meg.

Bólintok, alaposan megköszönöm neki, aztán magamhoz szorítom a ruhát, és boldogan átszaladok a fürdőszobába. Nem tudom levakarni a vigyort az arcomról, mert akárhányszor meglátom az ujjamon a gyűrűt, kellemes sóhaj szakad fel belőlem. Hiszen a felesége vagyok, ő pedig a férjem!

Megint felnevetek, valahogy úgy festhetek, mint egy bolond kislány, vagy egy szerelmes kiscsikó. Végül is az is vagyok: fülig szerelmes egy nagyszerű férfibe. 

Ahogy bemászom a hatalmas fürdőkádba, hogy gyorsan lezuhanyozzam, a számat harapdálom, és halkan dúdolni kezdem az egyik dalt, amit Rob is nagyon szeret. Vajon elmegyünk valahová, miután végez a munkájával? Furcsa, hogy nekem nincs állásom, de Robert azt mondta, nem is feltétlenül kell keresnem, csak ha nagyon szeretnék, mert mivel Marge már elég idős, jobb lenne, ha itthon vállalnám a házimunkákat, és segítenék a házvezetőnőnek - ugyanis nem szeretne újat, ha a mostani nyugdíjba vonul. Amúgy nincsen szükségünk két jövedelemre, hiszen Rob sikeres vállalkozó, hetente rengeteg pénz folyik át a cégén. Ennek ellenére engem egy kicsit zavar a tudat, hogy ő tart el anyagilag, ezért egy párszor már megfordult a fejemben, hogy munka után kéne néznem. Anya is ezt mondja, pláne apa, aki ráadásul nem is annyira rajong a férjemért. Tizenkét év van köztünk: én huszonnégy vagyok, Rob harminchat, és apám ezt nem nagyon díjazza, szerinte hatalmas korkülönbség tizenkét év. Azt mondja, nem illünk össze, és ennek leginkább úgy ad hangot, hogy nem tartja velem a kapcsolatot. Igazából már nincs is rá szükségem. Na mindegy.

Gyorsan végzek a zuhanyzással. Felkapom a ruhát, hátra igazítom sötétbarna, enyhén hullámos, hosszú fürtjeimet, aztán egy kicsit kisminkelem magam, és egy pillanatra megállok az egész alakos tükör előtt, hogy végigmérjem az eredményt. Robert szerint őzike szemeim vannak, olyan hatalmasak, és azt mondja, legalább olyan karcsú is vagyok, mint egy őz. Ami azt illeti, Rob sok mindent mond, és folyton elhalmoz mindenféle jó dologgal, amire csak egy nő vágyhat. És most, hogy örök hűséget esküdtem neki, én jövök, hogy minél többet adjak neki. Boldoggá akarom tenni.

- Marge, készen vagyok – libbenek be a konyhába. Ahogy az asszony ígérte, a pulton ott a papírzacskó, benne az illatozó étellel. Megkordul a gyomrom, de mivel nem akarom reggelivel húzni az időt, csak kikapok egy almát a tálból. Miközben beleharapok, megfogom a csomagot, és körbenézek a konyhában. - Marge! - szólongatom.

- Igen? - hallatszik a hangja a kamrából. Csak az őszes-vöröses konty kandikál ki egy hatalmas konzerv mögül.

- Indulok – csámcsogom.

- Rendben. - Marge hátra hajol, rám néz, és elmosolyodik. - Üdvözlöm Mr. Brownt – teszi hozzá.

- Átadom – bólintok szintén mosolyogva. - Köszönöm az ebédet, ami pedig azt illeti... nem tudom, mikor jövünk vissza. Megpróbálom elrángatni a cégtől, de tudja, milyen munkamániás. - Megforgatom a szemeimet, de a hangomból tisztán kiérződik a szeretet. Robert tényleg imádja a munkáját, a kiadó nagyon fontos neki, az életműve az a cég, de szerintem képes otthagyni értem egy kicsit.

Felkapom a kocsikulcsomat, a táskámat és a cipőmet, aztán átsietek a garázsba. Kidobom az almacsutkát, beülök az autóba, az ebédet és a cuccomat az anyósülésre teszem, és beindítom a motort. Addig várok, míg a garázs ajtaja fel nem gördül, aztán kihajtok. Lassan megyek, míg el nem hagyom a kertvárost. Mosolyogva figyelem a játszó gyerekeket, akik boldogan kergetik egymást az út melletti parkban. A kutyák ismerkednek, a madarak csicseregnek, a szomszédok vidámnak látszanak. Hát persze, hiszen a mai nap tökéletes. Ahogy elhajtok az emberek mellett, néhányan felismernek és kedvesen odaintenek. Visszaköszönök, és mosoly helyett már vigyorgok, mikor felhajtok az autópályára. A Lake Forest nevű kerületben lakunk, fent északon, a kerület szélén, közel a Michigan-tó partjához. Míg a szüleimmel éltem, Chicago szívében laktunk,  - igaz, ott is kertvárosban -, de mivel most már saját életem van, szabadon döntök arról, hol lakom – szerencsére Robert is szereti a nyugalmat, pont, mint én.

Bekapcsolom a rádiót, ami kellemes aláfestést ad ehhez a gyönyörű naphoz. Lehetne szebb az élet? Aligha. Épp, hogy erre gondolok, megcsörren a mobilom. Arra számítok, hogy Rob az, de tévednem kell. Anya keres.

- Szia! - köszönök neki vidáman. Gyorsan kihangosítom a telefont és leteszem az ülésre, hogy közben jobban tudjak a vezetésre koncentrálni.

- Szia drágám – köszön izgatott, mégis nyugodt, kellemes hangon. - Mi újság? Hogy telik az első napod feleségként? - Hallom rajta, hogy mosolyog.

- Remekül – vigyorodom el ismét. - Éppen Robhoz tartok, ebédet viszek neki – mesélem.

- Miért, hol van? - döbben meg anyám.

Oldalra húzom a szám, és hallgatok egy pillanatig. O-ó, talán nem volt jó ötlet, hogy szóba hoztam a dolgot. Anya mondjuk kedveli Robertet, de nem hiszem, hogy ezt is olyan megértően fogadná. - Be kellett mennie a céghez – mondom egy fokkal halkabban.

- Jaj, édesem – sóhajt fel anya.

- Muszáj volt! - sietek a férjem védelmére. - De megkért, hogy mint jó feleség, vigyek neki ebédet.

- Ha jól tudom, Robert mindig étteremben ebédel – emlékeztet.

- Hát most nem. - Az ajkaim résnyire szűkülnek, aztán hosszan kifújom a levegőt. - Semmi gond, anya! El se hinnéd, mennyire boldog vagyok.

- Ó, ugyan már – nevet fel -, dehogynem! Pontosan tudom. Én is így éreztem az esküvőm utáni első napon.

- Tényleg... apa hogy van? - kérdezem óvatosan. Az az igazság, hogy egy kicsit haragszom rá, mert az egyházi szertartáson ugyan ott volt tegnap, de magán a lagzin már nem. Lelépett, amint tudott, és egy szót sem beszéltem vele. Ő jobban haragszik rám, pedig semmi oka. Én csak követem a szívemet, és amúgy is, elég nagy vagyok már hozzá, hogy tudjam, mi a jó nekem.

- Apád éppen focit néz – meséli anya. - Csak a szokásos.

- Nagyon ki van akadva, igaz?

- Á, annyira nem – legyint le. - Csak egy kicsit duzzog, de túl lesz rajta, hidd el. Az egyetlen gyereke, az egyetlen lánya vagy, Kate, ha Superman vett volna feleségül, akkor is féltene – mondja.

Nem tehetek róla, de erre a kijelentésre elnevetem magam. Anyának nagyszerű a humora, és ezzel a mondattal máris feloldotta a feszültségemet.

- Anya, le kell tennem, mindjárt megérkezem – sóhajtok fel mosolyogva. - Puszilom apát, add át neki.

- Rendben kincsem, vigyázz magadra! - köszön el.

- Oké. Szeretlek! - búcsúzom én is.

A vonal kattan, a hívás pedig megszakad. Gyorsan elteszem a mobilomat a táskámba, még azelőtt, hogy leparkolnék. Szerencsére viszonylag hamar sikerül találnom egy szabad helyet. Leteszem a kocsit, felkapom a cuccaimat, és kiszállok. A kellemes levegő a hajamba kap, a tüdőm megtelik friss oxigénnel. A hatalmas felhőkarcolók az ég felé meredezve eléggé felfogják a szelet, de azért még így is bejut a betonból épített utcákra.

Ismerem az óriási, modern, mégis takaros építményt, Robert cégének épületét. Egy kiadót futtat, az egyik legnagyobbat Chicagóban, a neve Cacutting Books. Elég sok könyvet árulnak, több könyvesboltban is, szóval mondom, hogy jól megy a biznisz. Ennek ellenére tényleg remélem, hogy sikerül elrángatnom őt onnan.

Felszaladok a lépcsőn, a szellő a ruhámba kap, de még mielőtt túlságosan is felemelhetné a szoknyámat, benyomom az ajtót, és belépek az előszobába. Jól ismernek már itt, hiszen Rob rengetegszer elhozott magával, ahogy ő mondja, azért, hogy büszkélkedhessen velem. Mikor erről áradozik, csak a szemeimet forgatom, de most kellemes érzéssel tölt el, és vigyorogva az ajkamba harapok.

- Jó reggelt, Trina – lépkedek a recepcióhoz. Trina, a recepciós, aki képes egyszerre ezer felé is figyelni, a  főnök jobb keze. Ha ő nem lenne, szerintem a cég már régen összeomlott volna.

- Neked is, Kate! - csicsergi a nő. Ő harminc körül van, talán közelebb a negyvenhez, de megkértem, hogy ha lehet, tegezzük egymást. Vöröses haja a lapockáit verdesi, mélybarna szemei érdeklődve fürkészik az arcomat a szemüvege mögül. Nem tudom, hogy csinálja, de a fehér blúz, amit visel, csodálatosan kiemeli az orrnyergét és orcáit borító szeplőket. - Gondolom Mr. Brownt keresed, de még mielőtt bármit is mondanál, hadd gratuláljak! - Felpattan, és megragadja az egyik csuklómat. - Tegnap már elmondtam, tudom, de sok boldogságot kívánok nektek még egyszer – hadarja. Oldalra billenti a fejét, és lassan elmosolyodik.

- Köszönjük szépen, Trina – vigyorgok -, kedves tőled. - Mikor elengedi a karomat, lábujjhegyre állok, és izgatottan átpillantok az egyik tárgyalóba. - Rob merre van? - kérdezem a számat rágcsálva.

- A szokásos helyen – vonja meg a vállait a nő, aztán az üvegfalú iroda felé biccent, amit redőnyök rejtenek el a kíváncsi tekintetek elől.

- Akkor azt hiszem, meglepem – kacsintok Trinára. Ő halkan felnevet és legyint egyet. - Ó, egyedül van? - szaladnak össze a szemöldökeim. A nő bólint.

Megfordulok, megszorítom a papírzacskó száját, és mély levegőt veszek. Óvatosan haladok a szoba felé,
mintha attól tartanék, hogy valaki meghallja a lépteim zaját a telefoncsörgés és beszélgetés közepette. Mikor elérem az ajtót, a kilincsre teszem a kezem, és megállok. Úgy érzem magam, mint egy tinédzser, aki az első szerelmével készül titkos találkozóra. Ám a következő pillanatban, ahogy benyitok és meglátom a férjemet, minden idegességem elszáll.