2. - megtenni a sétát

DRÁGA OLVASÓIM!

Meg is érkeztem a következő fejezettel! Szerda van. Tegnap zártam le egy számomra nagyon fontos történetet, de itt van ez a másik, ami máris a szívemhez nőtt, és amit nagyon szeretek csinálni, szóval remélem, ez a rész is legalább annyira tetszeni fog nektek, mint az előző! Tudom, hogy még csak az elején járunk, és talán nagyon bevezetős, de higgyétek el, hogy így jobban megismeritek a szereplőket, és a köztük lévő kapcsolatokat. Kíváncsi leszek, mi az első benyomásotok az ifjú férjről! :')
Valamint nem maradhat el a köszönet sem, ami titeket illet a sok kommentért és pipáért: köszönöm szépen!!

Szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 12., Chicago, CB Publisher

- Hahó! - vigyorgok be az ajtórésen.

Robert éppen egy papírstóc fölé görnyed, összevont szemöldökökkel tanulmányozza, mit nyomtattak a lapra. Mikor azonban meghallja a hangom, felkapja a fejét, és szélesen elmosolyodik.

- Katie! - köszönt. Felpattan, és míg elér hozzám, belököm magam mögött az ajtót. A férjem finom csókkal üdvözöl, aztán felkap, és megpördít. - Úgy hiányoztál – nyomja az enyémnek a homlokát.

- Te is nekem – suttogom -, de tudtommal nem én voltam az, aki lelépett. - Elvigyorodom, mikor eltávolodik tőlem.

- Megtaláltad a levelet? - kérdezi, jég kék szemeit egyenesen az enyémekbe fúrja.

- Meg – bólintok egy aprót.

- Sajnálom, Katie – sóhajt fel. - Tényleg szörnyen indul ez az egész.

- Mi? Dehogy is! - rázom meg a fejem. - Ugyan már, Rob. - Beletúrok a hajába, és kisimítok a homlokából pár kusza, zselézett hajtincset.

- De, komolyan – húzza oldalra a száját. - Még nászútra se mentünk el a munkám miatt. - Meg akarok szólalni, ám az ajkaimra nyomja a mutatóujját, és így elhallgattat. - De ezennel ünnepélyesen megígérem neked, hogy legkésőbb júliusban mindenképpen elviszlek valahová.

- Robert, nekem mindegy, hogy... - kezdeném, de megint belém folytja a szót. Átkarolja a derekam, az asztalhoz vezet, és felkap egy távirányító-szerűséget az olvasólámpa mellől. Megnyom egy gombot, mire az egyik falon megjelenik egy fantasztikus mozgókép valamelyik tengerről. A víz hullámzik, a pálmafák árnyéka hosszúra nyúlik a nap fényében.

- Hawaii? Vagy inkább... - Robert ismét megnyom egy gombot, mire a kép vált: most sárgás füvet látok, zebrákat és hűsölő oroszlánokat. - ...szavannák? Esetleg az Alpok? - Havas hegyek vetülnek a falra, mire felnevetek és megrázom a fejem.

- Nincs szükségem ilyen drága utazásokra – mondom szélesen mosolyogva. - Nekem elég, ha otthon leszel velem egy pár napig.

- Pedig akkor is elviszem valahová az én hercegnőmet – fordít magával szembe.

Megforgatom a szemeimet, és puszit nyomok az orra hegyére. Ekkor érzem meg az ebéd illatát, és egy pillanatra megáll bennem az ütő. - Jaj, te jó ég, a kaja! - lépek egyet hátra. Teljesen szétnyomtuk a papírzacskót. Ahogy kinyitom a száját, szétnyílnak az ajkaim.

- Mi történt? - Robert közelebb lép, az arcomban érzem a leheletét, ahogy kifújja a levegőt.

- Marge finom ebédje – mondom halkan, bűntudattól gyötrődve. - Neked csomagolta – nézek a férjemre. - És üdvözöl – teszem hozzá.

- Szóval átruháztad rá a feladatot? - Rob szemöldökei a magasba szaladnak, ahogy kérdőre von.

- Én csak... - Elakad a szavam, mert nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Na szép, már az első napon össze fogunk veszni? Ám a férjem lassan elvigyorodik, végül felnevet. - Hé! - Leteszem az asztalra a zacskót, és belebokszolok a vállába. - Ne csináld már, azt hittem, tényleg megharagudtál.

- Hogy haragudnék rád? - Átkarolja a derekamat, az enyémnek nyomja a homlokát, aztán felkap, és megint megpördít, akár egy táncos a partnerét. - Majd mikor százéves korunkban az én vizespoharamba rakod a protkódat, na, akkor haragudni fogok. De addig aligha tehetsz valamit, amivel dühbe hozhatsz. Főleg most – teszi hozzá suttogva. Így állunk pár pillanatig, aztán mikor a papírtasak hangosan eldől az asztalon, egyszerre fordulunk az irányába. Összerezzenek, olyan váratlanul zökkent ki, de Robert máris a kezébe veszi a dolgot. - Menjünk el ebédelni valahová – ajánlja fel.

- Rendben – bólintok rá.

Kéz a kézben lépünk ki az irodából. A hirtelen napfény először bántja a szemem, de mire Trina asztalához érünk, már nincs gond. A recepciósnő felnéz ránk, és az arcára azonnal széles mosoly húzódik.

- Üdv! - köszön.

- Trina, elmegyünk – tájékoztatja Robert anélkül, hogy bármit is reagálna. Egy pillanat erejéig megszorítja az ujjaimat, és hozzáteszi: - Nem hiszem, hogy ma még visszajövök. Kérem, intézze el, akármi probléma is merül fel, rendben? 

- Persze, Mr. Brown, és rendben – engedelmeskedik a nő. Hevesen bólogat, vöröses tincsei a szemébe lógnak.

- Köszönöm – mosolyodik el Robert. - Akkor viszlát.

- Viszlát! - int felénk még utoljára.

Annyi időm van, hogy futva Trinára mosolyogjak, mert Rob szó szerint kihúz az épületből. A napfény az arcomra vetül és kellemesen átmelengeti a bőrömet. Az ujjaim összekulcsolódnak a férjem ujjaival, ahogy lesétálunk a lépcsőn, és azt a kellemes, mégis vicces gondolatot juttatják eszembe, hogy ha elesnék, magammal rántanám, aztán együtt állnánk fel.

- Hol akarsz enni? - kérdezi Robert.

- Nekem mindegy – vonom meg a vállam. - Mondjuk bekaphatnánk egy hotdogot a parkban – vigyorgok fel rá.

- Na persze – horkan fel. Hátrasimítja a haját, aztán egy pillanatra a távolba mered, mintha erősen gondolkodna valamin. - Végül is... miért ne? - Lenéz rám, és mikor kiül az arcomra a döbbenet, ő is elvigyorodik. - Meglepődtél?

- Hát... egy kicsit – rázom meg a fejem. Összevonom a szemöldökeimet, elengedem Robert kezét, és inkább belekarolok. Nem értem, de komolyan. Rob az a tipikus öltönyös fickó, aki soha sem szánná rá magát, hogy a parkban ebédeljen egy padon, miközben kutyát sétáltató emberek mászkálnak el az orra előtt, és a ketchup a nadrágjára csöppen a kajából.

- Ha te hotdogot akarsz, akkor azt eszünk – mondja. Azzal átkarolja a derekam, és a park felé vesszük az irányt.

~¤~

Egyszer jártam itt Roberttel azelőtt, pedig Chicago teli van parkokkal, ezért is furcsa ez az egész. 

Elvigyorodom és megrázom a fejem. Mennyi hülyeségen gondolkodom mostanság! Hiába, ez van, ha az ember boldog. És én az vagyok, nagyon. Itt van mellettem a világ legcsodálatosabb embere, aki ráadásul hozzám kötötte az életét, bár nem értem, miért. Annyi sok szép lány van a világon, miért pont engem választott? Ahogy felnézek rá, a szívem még mindig úgy dobog, mint mikor először kért fel táncolni azon az estén, Priscilla szülinapi buliján.

- Emlékszel Pris bulijára? - kérdezem, miközben az ajkamba harapok. 

- Persze, hogyne emlékeznék rá? - Robert szemei kikerekednek, aztán mégis összehúzza őket, mintha valami furcsa dolog sejlene fel előttük. - Ott beszéltünk először.

- Igen – bólogatok. - És táncoltunk is.

Egymás mellett lépkedve haladunk egyre beljebb a Lincoln Park hűs fái alatt. Finom virág -, és frissen vágott fűillatot hoz a szellő, egészen átfújja a ruhámat, belekap a hajamba, mire kiráz a hideg. Kora nyár van, nyár eleje. Szeretem ezt az időszakot.

- Nézd! - Robert egyszer csak a távolba mutat, aztán egy pillanatra lenéz rám. - Ott egy hotdogos, az jó lesz?

- Nekem mindegy – vonom meg a vállaimat. Megszaporázzuk a lépteinket, én pedig közben azon gondolkodom, hogy valóság-e ez az egész. Létezik, hogy Rob tényleg a parkban, egy padon fog ebédelni valami puccos, drága étterem helyett? - Nem félsz, hogy letojja a zakódat egy madár? - kérdezem vihogva.

Robert felnevet, aztán megrázza a fejét. - Nem. De te vagy a feleségem, szóval majd kimosod – kacsint rám.

- Ja, persze! - Nem tudom, mi üt belém, de kicsit eltávolodom tőle, és az oldalammal taszítok rajta egyet. Mivel váratlanul éri a támadás, elveszti az egyensúlyát, és oldalra lép, én pedig hangosan kacagok. Úgy viselkedem, mint egy tinédzser.

- Hé! Ez meg mi volt? - sandít rám.

- Én... nem tudom – vigyorgok. - Azt hiszem, ilyen hatással vagy rám.

- Nem lehet, hogy csak éhes vagy?

- Lehet – vonom meg a vállaimat. Lábujjhegyre állok, és puszit nyomok az arcára. - Bármi lehet.

A hotdogos pasas kövér, borostás, és folyik a tarkóján az izzadság, szóval teljesen tipikus. Én kiskoromban rengetegszer ettem ilyen helyen, a parkban, a szabadban, mert anya szeretett hétvégén elhozni ide. Volt, hogy itt írtam meg a leckémet, vagy felmondtam neki a tanulnivalót, vagy rajzoltunk, esetleg játszottunk valamit a sárga labdámmal. Nem hiszem, hogy Robert bármi ilyesmit csinálna, de most, hogy felnézek rá és azt figyelem, hogyan mustrálja a hotdogos férfit, már ezzel is megelégszem. Aztán ki tudja, talán egyszer az a nap is eljön, mikor majd a saját gyerekünket hozzuk ki a Lincoln Parkba.

Miután a kezünkbe fogjuk a hotdogot, keresünk egy padot, és leülünk rá. Én tudom, hogy kell ezt enni, de Robert nem annyira, így rögtön az első pillanatban majdnem lecsöppenti magát ketchuppal.

- Ügyes vagy – vigyorgok rá teli szájjal.

- Köszönöm – bólint csámcsogva. - Figyelj, mi lenne, ha a hétvégén átmennénk a szüleidhez? - tér egy teljesen más témára.

Összevonom a szemöldökeimet. Hát ez furcsa. Robert nem nagyon kedveli apámat, és ez kölcsönös is, szóval nem értem, miért akarja meglátogatni.

- Miért? - rázom meg a fejem. Beleharapok a kajába, és kisöpröm a homlokomból a hajamat.

- Hogy tartsuk velük a kapcsolatot – magyarázza. - Tudom, hogy nem vagyok Scott kedvence, de akkor is a veje vagyok, és én azért örülnék neki, ha nem utálna. Valahogy meg kell kedveltetnem magam vele... - Aggodalmaskodva ráncolja a homlokát, és oldalra húzza a száját.

- Hát ha szeretnéd, beszélek velük – egyezem bele végül. Elmosolyodom, és szeretettel végigsimítok a karján. - Kedves tőled, hogy próbálkozol.

Robert előre hajol, és össze ketchupozza az ajkaimat.

Miután befejezzük az ebédet, úgy döntünk, teszünk egy sétát a parkban. Egymás kezét fogva járjuk a fákkal szegélyzett, kanyargós járdát, figyeljük a kutyákat és a gyerekeket. Még fiatal az idő, csak délután három körül van, ami azt jelenti, hogy ráérünk.

 - Valamelyik munkatársad kisegít a munkában, ha nem vagy bent? - érdeklődöm.

- Persze – bólint. Meglóbálja a kezeinket, és puszit nyom a halántékomra. - Szerinted mindent megcsinálnak, ha holnap se megyek be? - húzza össze a szemöldökeit.

- Remélem – nevetek fel. Már eléggé ismerem ahhoz a férjemet, hogy tudjam, mennyire optimista, még akkor is, mikor tudja, hogy a dolgok sokkal rosszabbul állnak, mint azt látja. És az a gond, hogy ez most is így van, apámmal kapcsolatban.

A park után lassan, ráérősen lépkedünk vissza a kiadó épületéhez. Élvezem az arcomba sütő napot, és azon gondolkodom, hogyan töltjük majd a nap további részét. Ha hazaértünk, azonnal fel akarom hívni anyáékat.

- Melyik kocsival menjünk? - kérdezi egyszer csak Robert. Megtorpan a parkoló szélét jelző fehér felfestés előtt, és zsebre vágja az egyik kezét, mert a másikkal az enyémet fogja.

- Nem tudom – vonom meg a vállaimat -, menjünk a tiéddel. Neked úgyis hamarabb lesz rá szükséged.

- Oké – bólint rá.

Beülünk a szürke Opelbe, és már indulunk is. Mióta Robertet ismerem, ez az autója, ami azt jelenti, hogy
legalább két éves. Nem felvágásból mondom, de Rob tényleg megengedhetné magának, hogy több kocsit vegyen, vagy ezt akármikor lecserélje, ám mégsem teszi. Szerintem azért (és ez furcsa lesz), mert nem szereti az autókat. Akkor foglalkozott egy kicsit jobban ezekkel a gépekkel, mikor nekem választott egyet a huszonnegyedik születésnapomra.

- Milyen gyönyörű most a Michigan-tó – jegyzem meg, ahogy elhajtunk a part mellett.

Robert oldalra fordul és bólint. - Tényleg az. Kijöhetnénk valamelyik nap, nem? - veti fel, mire elvigyorodom.

- Benne vagyok – csapok le azonnal a lehetőségre. Nem tehetek róla, de muszáj vihognom, ahogy a lelki szemeim előtt meglátom magunkat a parton. Rob vizes haja a homlokára tapad, a bőre csúszik a nedvességtől, a fürdőruhám fekete és forró, a testem pedig olyan fehér, hogy szinte vakít.

Egyszerűen remek.