4. - mutass be

DRÁGA OLVASÓIM!

Mikor ti megkapjátok ezt a részt, én éppen kompetenciát fogok írni. Nem igazán várom, de ez van, legközelebb majd csak 12-ben kell írnunk, azt hiszem... Aki még tizedikes, és ma mutatja be, mennyit tud matekból és magyarból, annak sok sikert!
Nos, ami pedig ezt a részt illeti, kíváncsi leszek, mit szóltok hozzá. Jobban megismerhetitek belőle a szülőket, különösen Kate apját. Nem is szeretném tovább húzni a szót, csak annyi még, hogy köszönök nektek minden egyes visszajelzést, nagyon drágák vagytok, és remélem, a továbbiakban is tetszeni fog a történet! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

'love alone is worth the fight'

2013. 06. 12. Chicago
Érzem, ahogy Robert megkönnyebbül, mikor látja, hogy anya nyit ajtót. Egy pillanat erejéig megszorítom a kezét, mielőtt elengedném, aztán előre lépek, és vigyorogva magamhoz ölelem anyámat.

- Katie! - neveti a hajamba. Mikor egy kicsit eltávolodunk egymástól, a vállaimra teszi a kezeit, aztán megpaskolja az arcomat. - Remekül nézel ki, drágám. Látom, jól tartanak. - Anya oldalra dől egy kicsit, és Robra kacsint, aki erre mellém lép, és puszit nyom az arcára, ahogy azt ilyenkor szokás.

- Ezt inkább fordítva mondanám – mosolyog a férjem. - Kate tart jól engem, nem én őt.

- Ne higgy neki! - nevetek fel. Belekarolok, és megrázom a fejem. - Mindkettőnkre Marge főz – vallom be.

- Ó! - Anya szélesen elmosolyodik, de nem mond semmi mást, csak bólint. A következő pillanatban apa is feltűnik, ezért hallgat el.

- Papa! - köszöntöm. Gyorsan elé lépkedek, és szorosan átölelem a nyakát.

- Végre megjöttél, mogyoró – morogja a hajamba. Apa sosem volt a szeretet kinyilvánításának mintapéldánya, de én tudom, hogy attól még nagyon szeret, és én is őt.

- Még időben vagyunk – mosolygok rá.

És most következik az, amitől Rob és én is tartunk, még akkor is, ha nem mindig mutatjuk ki. A férjem mellém áll, és kezet nyújt apának. Visszafojtott lélegzettel figyelem az eseményeket, anyával a hátam mögött.

- Scott – mondja udvariasan Rob, és közben melegen megrázza apám kezét.

- Robert – üdvözli apa. Az arca megfeszül, látom rajta, hogy mennyire nincs ínyére a kézfogás, de azért ennyit kibír a kedvemért. Bárcsak többre is képes lenne rászánni magát! Főleg akkor kívánom ezt, mikor kínos csönd telepszik ránk - ám ebben a pillanatban anya menti meg a helyzetet.

- Gyertek beljebb! - invitál vidáman. Vet egy lesújtó pillantást apára, aki erre felszegi az állát, aztán a hátunkra teszi a kezét, és bekísér a konyhába. - Reggel óta készítem az ebédet – magyarázza.

- De... de mi nem ebédre jöttünk – ráncolom a homlokom.

- Ugyan már, kinek ne esne jól egy csésze jéghideg gyümölcsleves ebben a hőségben? - biccent a hűtő felé.

- Anya, tudod, hogy nem kellett volna! - erősködöm.

- Most már mindegy – vonja meg a vállait. Megsimogatja a hátamat, mire felsóhajtok.

- Bizony mindegy – erősíti meg apa -, szóval gyorsan hozd azt a levest, Diane.

Letelepszünk az asztal köré. Én anya mellett ülök, mellettem Robert, mellette pedig apa foglal helyet. Míg senki se figyel ránk, lopva a férjemre nézek. Egy tincs kuszán a homlokába lóg, és látom az arcán abból, hogy egy kicsit felhúzza az orrát, hogy mennyire agyal. Óvatosan lenyúlok, és az asztal alatt megfogom a kezét. Mikor felém kapja a fejét, egy kicsit oldalra billentem a nyakam, majd halványan felhúzom az egyik szemöldököm. Mi a helyzet? - kérdezem tőle némán. Megingatja a fejét, mire a tincs, ami eddig a homlokában volt, most a szeméhez csúszik. Kihasználom az alkalmat, hogy hozzáérhessek, és gyorsan hátrasimítom a haját. Egyetlen másodpercig olyan közel kerülök az arcához, hogy érzem a belőle párolgó melegséget, de aztán muszáj eltávolodnom, mert nem akarom hergelni apámat. Előrefordulok, lehajtom a fejem, és a mintás terítőt bámulom, ám még hosszú ideig magamon érzem Robert tekintetét. Az ujja puhán cirógatja a kézfejemet az asztal alatt, én pedig biztos leszek benne, hogy egyre gondolunk. Ez annyira igazságtalan.

Akkor nézek fel, mikor anya azt asztal közepére teszi az üvegtálat, amiben lilás színű, krémes leves van, teli s tele finom, roppanós héjú gyümölccsel. Nyelek egyet, ahogy összefut a nyál a számban.

- Ez nagyon jól néz ki – jegyzem meg.

- És milyen finom! - bólint anyám. - Meg kell tanulnom a receptet, mert ha Robert megkóstolja, biztos lehetsz benne, hogy folyton ezt akarja majd. - Ránk néz, és képtelen vagyok nem észrevenni azt a boldogságot, amit a szemeiben látok. Ettől bennem is kellemes érzések kezdenek kavarogni, hiszen tudom, hogy legalább az egyik szülőm elégedett velem, hálás azért, amiért jól érzem magam.

- Van egy olyan érzésem, hogy tényleg így lesz – bólint Rob. Összenézünk, mire halványan elmosolyodom. Tudom, hogy most biztosan puszit nyomna az arcomra, ha ketten lennénk.

- Ha senki nem szed, akkor majd én elkezdem – vág közbe apa.

Megrázkódom a hangjára, a kezeim ökölbe szorulnak. Összepréselem az ajkaimat, így védekezem ellene, nehogy kitörjön belőlem valami olyan, aminek nem kellene. Már elmondtam ezerszer, mennyire nem bírom felfogni, apám miért rühelli ennyire a férjemet, de most megint muszáj megemlítenem, mert tényleg képtelen vagyok felfogni. Talán akkor történt valami, mikor először találkoztak? Várjunk, mikor is találkoztak először?

Egy pillanat erejéig hunyom le a szemeimet, de a fejemet máris elözönlik az emlékek.

~¤~

2011. 04. 02. Chicago, Lincoln Park
Olyan ideges voltam, mint még soha. A tenyereim izzadtak, de annyira, hogy szinte másodpercenként a nadrágomba kellett törölnöm őket, különben kicsúszik a kezeimből a papírpohár, amiben a jegeskávém volt.

Rettegtem. Attól tartottam, amitől a szíve mélyén talán minden lány: hogy valami baj lesz, mikor az apja és a barátja először találkoznak. Minden egyes eltelt pillanattal jobban aggódtam, a végén már olyannyira, hogy idegességemben a számat kezdtem harapdálni, és erősen ráncoltam a homlokomat, hátha ezzel elővarázsolhatom valahonnan Robertet. Minden magasabb, barna hajú férfisziluettre oda kaptam a fejem, és mikor ráeszméltem, hogy nem, ez sem ő, a gyomrom mindig kisebbre zsugorodott. Már éppen azon gondolkodtam, hogy felhívom és megkérdezem, mikor szándékozik végre megjelenni, mikor egyszer csak valaki hátulról megérintette a két oldalamat a derekamnál. Itt vagyok a legcsiklandósabb.

Felsikoltottam, megugrottam, a kávém a földön landolt, a jégkockák egymásnak és a földnek koccanva törtek darabokra, alig pár centire a cipőmtől. Azonnal megpördültem, a számban minden eddigi idegességem egyetlen hatalmas kiabálásban gyűlt össze. Arra számítottam, hogy majd jól lehordom Robertet, amiért így rám ijesztett, és amúgy is, miért nem jött előbb, miért váratott meg ennyire, de abban a pillanatban, hogy szembe találtam magamat a gyönyörű, kék szempárral, a haragom elmúlt, és csak a kínzó feszengés maradt. Ezt úgy próbáltam leadni, hogy a nyaka köré fontam a karjaimat, és átöleltem. Emlékszem rá, hogy furcsa módon itt hallottam először tisztán, hogyan dobog a szíve.

- Ez most "örülök, hogy itt vagy" ölelés, vagy pedig "utállak, amiért elkéstél" ölelés? - kérdezte Rob, mikor a tenyerei a hátamra simultak. Az egyik keze ujja a pólómon átülő gerinccsigolyák vonalán szaladgált.

- Tökmindegy – nyöszörögtem az ingébe. - De jó, hogy megjöttél. - Eltávolodtam tőle, de a markomban szorongattam a világoskék szövetet a felkarján, mintha attól félnék, hogy mindjárt eltűnik. - Még egy perc, és nem bírom tovább.

- Miért, mi van? - tűrt a fülem mögé egy tincset.

- Megőrülök az idegességtől – szorítottam össze a fogaimat.

- Nyugi már! - nevetett fel. - Inkább nekem kéne idegesnek lennem, nem?

Ránéztem, de nem mondtam semmit. Hosszan fürkésztem a tekintetét, az arcát, a vonásait. Végül megvontam a vállaimat. - De. - Igazából nemmel akartam válaszolni, mert ekkor még biztos voltam benne, hogy apa egy csapásra a bizalmába engedi Robertet, ám nem volt kedvem erről tovább beszélgetni. - Menjünk, már így is késésben vagyunk – mondtam, majd lehajoltam, hogy kidobjam a földön fekvő papírpoharat.

- Apád nem szereti a későket, igaz? - kérdezte Rob, ahogy összekulcsolta az ujjainkat, és a kávémat magunk mögött hagyva besétáltunk a Lincoln Parkba.

- Nem nagyon – feleltem halkan.

- Akkor jobb lesz, ha sietünk – állapította meg, mire én csak a szemeimet forgattam, ő pedig erre szórakozottan halántékon csókolt.

Úgy beszéltem meg apával, hogy a park konzervatóriuma előtt találkozunk. Nem tudta, hogy azért hívom oda, mert szeretném bemutatni a barátomnak: akkor még azt hitte, csak egy apa-lánya napra vágyom, amiből eddig nem volt sok. Éppen ezért tartottam tőle, hogy csalódott lesz és ez talán kihat majd a véleményére is, de azért bíztam benne, hogy nem így lesz.

A tenyerem még mindig izzadt, de úgy vettem észre, hogy Robertet ez egyáltalán nem zavarja. Érdeklődve szemlélte a parkot, amit nem is csodáltam. Az a hely egyszerűen csodás, főleg nyáron. A gyep egybefüggő, végtelen zöld, az embernek az az érzése, hogy soha nincs vége. Egyedül a rendezett sorokba, alakzatokba szedett és gondosan összeválogatott, színes virágok törik meg a világoszöld tengert, mint megannyi hatalmas sziget. A járdák mellett néhol pompás, illatos bokrok állnak, nem is beszélve a több százéves fákról, az állatvilágról, a kis madárkákról, és a hűsítő vizet permetező szökőkutakról. A Lincoln Park Chicago legnagyobb parkja, és megvan a maga sajátos, utánozhatatlan hangulata, amiért annyira szeretem, és amiért annyira szeretik sokan mások is.

Most a konzervatórium felé tartottunk, ami nedves, forró őserdőt rejt magában. Ha csak úgy eljöttünk volna egy laza szombaton ide sétálgatni, biztos, hogy szerettem volna bemenni, de annál sokkal fontosabb dolgunk volt.

Már egész távolról kiszúrtam a konzervatórium hatalmas, fémesen csillogó tetejét, és alig telt bele pár percbe, ott is voltunk. Ijedten torpantam meg, mikor észrevettem apát.

- Ott van! - motyogtam halálra váltan. Behúzódtam egy pad mögé, magammal húzva Robertet, aki gyanakodva nézett hol rám, hol apám felé.

- Katie, nem gondolod, hogy ez túlzás? - horkant fel. Beletúrt a hajába, aztán felsóhajtott. - Apád biztosan nem egy vadállat.

- De annyira félek! - böktem ki.

- Mitől? - dőlt az egyik fának a barátom. Kényelmesen megvetette a vállát, az egyik hajtincse most is a homlokába lógott.

- Hogy apa esetleg nem fog kedvelni téged – nyögtem. - Azt nem bírnám ki! Képzeld csak el, tisztára olyan lenne, mint a Rómeó és Júliában... Vagy tízszer láttam a színdarabot, és mindig elbőgtem magam – biggyesztettem le a szám sarkait.

Robert felnevetett, azt hiszem azért, mert aranyosnak találta a kifakadásomat. Aztán átkarolta a vállaimat, és magához húzott. Elmerültem az ölelésében, a mellkasára hajtottam a fejem, az ujjaim erősen fogták az ingét. Lehunytam a szemeimet, és magamba szívtam az illatát. Robnak mindig finom, tiszta illata van, olyan, mint a frissen mosott, kivasalt és összehajtogatott ruháknak.

- Gyerünk – mondta, a lehelete csiklandozta a fejbőrömet. - Mutass be Darth Vadernek.

- Hé! - Eltávolodtam tőle, de a következő pillanatban kirobbant belőlem a nevetés.

Kéz a kézben indultunk el apa felé. Éppen a telefonjával babrált valamit, amit ki nem áll, a mai napig utálja a modern kütyüket. Ahogy egyre közelebb értünk hozzá, mindig idegesebb lettem, de megnyugtatott a tudat, hogy Rob itt van velem. Legrosszabb esetben elrohanok, ő utánam jön, aztán kisírhatom magam a vállán - utána megszökünk, összeházasodunk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Nem is olyan rossz terv.

Ám abban a pillanatban, hogy apa megfordult és meglátott minket, megfagyott a vér az ereimben. Magas, erős testalkata, sötét haja most valahogy azt a benyomást keltették bennem, hogy nem, ennek nem lesz jó vége. Ám Rob megszorította a kezemet, és ettől sikerült észhez térnem.

Apa először még mosolygott. Aztán észre vette a barátomat, és ahogy a tekintete megállapodott a kezünkön, az arca hirtelenjében teljesen elkomorult.

- Szia – köszöntem neki bátortalanul, mikor megálltunk előtte.

- Kate? - Apa hangja furcsán csengett, és megrémített a tudat, hogy Kate-nek hív, nem Katie-nek. Ennek ellenére próbáltam nem foglalkozni vele: inkább erőt vettem magamon, és lélekben elkezdtem felkészülni az eshetőségekre.

- Apa, szeretném bemutatni neked Robert Brownt, a... - Elbicsaklott a hangom, egy kicsit megszédültem, de azért kinyögtem: - ...a barátomat.

Kiskoromban mindig is úgy képzeltem, hogy az apám és a barátom remekül kijönnek majd, de most, hogy láttam, apának máris feltűnt valami, görcsbe rándult a gyomrom.

- Üdv, Mr. Fortress – rázta meg apa kezét Rob. Nem volt hosszú kézrázás.

- Üdv – bólintott apám komolyan. Azonnal rám nézett, a tekintete nem sok jót sugallt. Attól a naptól kezdve minden egyes alkalommal, mikor azt mondtam, Roberttel találkozom, megkaptam, hogy biztos benne, hogy csak kihasznál. Hiába magyaráztam neki, hiába magyarázta neki anya is, hogy nincs igaza... apám hajthatatlan lett. Eddig is az volt, mindig biztos volt benne, hogy neki van igaza, de ez engem rettentően zavart. Nem egyszer el is akart tiltani Robtól, ám ezt egyszerűen nem vettem tudomásul. - Túl idős hozzád, Kate! - vágta kiabálva a fejemhez. - Istenem, hiszen tizenkét év van köztetek!