5. - leléphetnénk

DRÁGA OLVASÓIM!

Hát meghoztam az utolsó előtti olyan részt, amit még iskolaidőben teszek ki. Ugyanis bizony, akármilyen hihetetlen is, ezen kívül még egy hét, és vége a tanításnak, felkerül a "V" a sor elejére, a kapu kitárul, a nebulók pedig elröpülnek a szélrózsa minden irányába. Én várom is meg nem is, ám abból a szempontból mindenképpen jó lesz, hogy rengeteg időt szánhatok az írásra, az Agapé folytatására. A tegnapi nap folyamán elkezdtem vázlatpontokba szedni, mi hogyan lesz, mert egy kicsikét össze vagyok kavarodva - ám semmi baj, hála az én zöld könyvemnek, amibe lejegyezhetem a történeteimmel kapcsolatos információmorzsákat, úgy érzem rendeződnek az események a fejemben. Nyáron tehát teljes erővel nekiülök. :)

A következő, amit mondani szeretnék, az az, hogy csináltam a történetnek könyvborítót. Gondoltam egy nagyot /btw, mostanában elég sok nagyot gondolok.../, lekaptam egy könyvet a polcomról, lemértem a paramétereit, aztán annak alapján szerkesztettem borítót PS-ben. Ha egyszer kiadnák, akkor ilyen köntösben, ennek a kiadónak a gondozásában szeretném látni. Az EGYÉB menüpontban megtekinthetitek, kíváncsi vagyok a véleményetekre! Megvennétek? ;D

Valamint legvégül, de nem utolsó sorban, megint csak végtelen hálával és köszönettel tartozom az olvasóimnak, akik visszajeleznek, a szavaikkal támogatnak engem - rengeteget jelent, köszönöm szépen nektek! <3

Kitartást az utolsó hajrához!

szeretettel,

Dorine Osteen

U.I.: Ennek a fejezetnek a végén beindulnak az események! Mit szóltok hozzá? Számítottatok erre?

U.I.2.: Szombaton van Robert névnapja. Előre is boldogat neked, Rob! :)

~¤~

 2013. 06. 12., Chicago
- Kate? - Valaki megböki a könyökömet. Úgy emelem fel a fejem, mintha eddig víz alatt lettem volna. Zavartan pislogok körbe: anya, apa, és Robert is engem néz, elég furcsa tekintettel. Egyedül a férjemen látom, hogy halvány mosoly bujkál a szája sarkában.

- Bocsánat – simítok a fülem mögé egy sötétbarna tincset -, csak elgondolkodtam egy kicsit.

- Akkor jó – könnyebbül meg anyám. - Azt hittem, valami baj van az étellel, olyan meredten bámultad.

- Nem, dehogy – mosolygok rá. - Szerintem együnk.

Mindenki egyetért velem. Már az első pillanatokban kiderül, hogy anyának igaza volt, mert a leves tényleg mesés, főleg ebben a meleg időben. Némán kanalazok, és közben azt hallgatom, ahogy Robert anyámnak mesél a kiadóról.

- Lehet, hogy buta kérdés, ne haragudj – nevet fel halkan anya -, de hogy is megy ez? Te olvasod el a könyveket, aztán eldöntöd, hogy kiadjátok-e?

- Egyáltalán nem buta kérdés – mosolyog Rob. - A könyveket én szoktam átolvasni, de aztán egyeztetünk a többiekkel, nem csak az én véleményem dönt.

- Kik azok a többiek? - érdeklődik anya.

- Nos, pár munkatárs, nem hiszem, hogy ismeri őket, Mrs. Fortress – válaszol a férjem. - De ott van például Trina, róla hallott már, nem?

- Trina? - dörög közbe apám. Azonnal felkapom a fejem. Összevonja a szemöldökeit, és gyanakodva méregeti Robertet.

- Trina a recepciós a cégnél, apa – felelek hidegen. Nagyon remélem, hogy kihallja az ellenszenvet a hangomból. - Nagyon aranyos nő.

- Ömm, igen – sóhajt fel Rob. - Trina remekül ért a könyvekhez.

Megtámasztom a halántékomat a tenyeremen, és a terítőt kezdem bámulni. Elmegy az étvágyam, nem vágyom semmi másra, csak hogy lelépjünk innen. Ám arra még várnom kell, ugyanis a beszélgetés az asztalnál elég hosszúra húzódik. A végén már úgy érzem, nem bírom tovább, hirtelen fullasztó lesz a levegő, és muszáj felállnom.

- Kimegyek egy kicsit a kertbe – jelentem be.

- Rendben, drágám – simít végig a kézfejemen anya, ahogy elsétálok mellette.

Magamon érzem a többiek tekintetét, de nem foglalkozom velük. Egyedül akkor fordulok hátra egy pillanatra, mikor már a folyosón járok, és egyedül Rob lát. Találkozik a tekintetünk, mire megforgatom a szemeimet, utalva apámra. Robert halványan elmosolyodik, és alig észrevehetően megrázza a fejét.

Kinyitom a kertbe vezető ajtót, és kilépek a teraszra. A topánom nesztelenül juttat el a szélére, ahol aztán le is ülök. Lógatom a lábaimat, a fűben megbúvó apró, színes gyomvirágokat nézegetem. Jól esik a friss levegő, bár az igaz, hogy nagyon meleg van. Forrón süt a nap, pár perc múlva már érzem is, hogy égeti a nyakamat, ezért felállok, hogy árnyékba húzódjak. Abban a pillanatban, hogy a terasz fölé lógó fűzfa alá ülök, lépteket hallok a hátam mögött. Azonnal tudom, hogy apa: felismerem a járásáról, a nyikorgó, öreg papucsról és csörgő övcsatról.

- Miért jó ilyen melegben itt kint üldögélni? - huppan le mellém.

- Szerettem volna egy kis friss levegőt szívni – válaszolom a kert végében álló tulipánfát bámulva. Eltelik néhány másodperc, míg mindketten némán hallgatunk, aztán én töröm meg a csendet. - És te miért jöttél ki?

- Tudom, hogy nem vagy már kislány, Kate – sóhajt fel -, de szerintem jó lenne, ha megint úgy beszélgetnénk, mikor még hallgattál rám.

Megforgatom a szemeimet. - Nem fogok eljátszani egy ötévest, apa – felelem kurtán. Apám szerint én annyira makacs vagyok, hogy ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor elém tehetnek két hegyet, akkor is megcsinálom. Gondolom azért kérte azt, hogy beszélgessünk úgy, mert olyan kicsi koromban még nem láttam át a dolgokat, és teljesen rá meg anyára hagyatkoztam.

- Nem is ezt mondtam. De látod, hogy nem lehet veled beszélgetni? - néz rám.

- Miért ne lehetne? - horkanok fel. - Mindenkivel tudok beszélgetni, egész jól. Érdekes módon egyedül veled nem értek szót soha – préselem össze az ajkaimat.

- Akkor meg kéne találni az okát, hogy miért nem – vágja rá.

Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, és halkan felsóhajtok, hogy csak én hallhassam. Az az igazság, hogy tudom az okát. Apám meg van keményedve, annyira önfejű, akár egy kos, és ha valaki ellent mond neki, azt nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudja elfogadni. Sosem voltam képes pontosan megfogalmazni ezt az érzésemet vele szemben, de tisztában vagyok vele, hogy igaz, mert nem csak én állítom: anya is szokta mondani, ám ő legalább tudja kezelni, nem úgy, mint én. Mikor tinédzser voltam, tizenhat, abban a kritikus korban, mikor se gyerek már, se felnőtt még az ember, egyszerűen nem tudtam elviselni apát. Tudom, hogy szörnyen hálátlanul hangzik, hiszen ugya apa már nyugdíjba vonult, világ életében rengeteget dolgozott értünk, értem, azért, hogy mindent megadhasson a családjának – és én ezért tényleg nagyon, nagyon hálás is vagyok neki, de ez mit sem változtat a tényen, hogy egy tinilánnyal nem lehet úgy bánni, ahogy ő bánt velem. Igényeltem volna a beszélgetést az apámmal, vágytam arra, hogy vicces legyen, mint az osztálytársaim apukái, hogy együtt elmenjünk horgászni, hogy segítsen a leckémben... de a kapcsolattartásunk annyiból állt, hogy esténként bejött a szobámba, megkérdezte mi újság, mire rávágtam, hogy semmi, ő pedig kiment. Mikor többet beszélgettünk, a végén mindig összevesztünk, én sírva húztam a fejemre a takarót, ő pedig felháborodva robogott le a földszintre. Máig elszorul a torkom, mert érzem azt, ami akkor valósággal kínzott: magamban ordítottam, hogy jöjjön valaki, és mentsen meg. Egy személyre vágytam, egy társra, legyen az bárki, csak ne olyan, mint apám. Anyával kijöttem, de az sem volt az igazi. Mára már tudom, hogy Robert az a személy, aki után éjszakákat sírtam, mert ő aztán szöges ellentéte az én elnehezült, szigorú és konzervatív apámnak.

- Én elfogadtam a döntésedet, Kate – szakít ki a gondolataimból a hangja. Ránézek, a tekintete élénken keresi az enyémet.

- Dehogy fogadtad el – motyogom.

- De, de elfogadtam – rázza meg a fejét. Felemeli a kezét, és kinyújtja a mutatóujját, ahogy a mérges anyukák szokták, mikor a gyerekük valami rosszat csinál. - Mégpedig azért, mert nem volt más választásom.

Na tessék, erről beszéltem. - Oké, tudom, hogy mennyire önfejű vagyok, mert sosem hallgatok másra, és amit elhatározok, azt tűzön-vízen átviszem – bámulok az égre. Ha nyolc évvel ezelőtt lennénk, most kezdenének fojtogatni a könnyek.

Apa hallgat, aztán felsóhajt és legyint egyet. - Rendben, inkább nem is mondok semmit. - Azzal feláll, és bemegy a házba.

Egyedül bámulom tovább a füvet, a szemeim résnyire szűkülnek, és azon kezdek agyalni, hogy vajon igaz-e. Tényleg ilyen lennék? Régebben minden vitából úgy jöttem ki, hogy én vagyok a hibás és a rossz, de nem akartam, nem tudtam elhinni, hogy valóban ennyire rossz lennék, ugyanis a családom többi tagjával remekül kijöttem, meg a suliban is a barátnőimmel.

Kinyújtom a kezeimet, megtámaszkodom kétoldalt, és lassan felemelkedem. Leporolom a ruhámat, megigazítom egy kicsit, majd követem apa példáját. Azonnal bezárom az ajtót, és máris hallom, hogy odabent, az étkezőben még mindig folyik a beszélgetés. Nem is lepődöm meg annyira, mikor odaérve látom, hogy csak anya és Rob ül az asztalnál.

- Jót levegőztél, édesem? - mosolyog rám anya a szemüvege mögül.

- Fogjuk rá – felelem mogorván. Felnyúlok a polcra, leveszek egy poharat, és tele töltöm citromos ásványvízzel. A konyhapultnak támaszkodom a medencémmel, míg kiürítem az üvegpoharat, aztán leülök az asztalhoz. Mivel most nincs itt apa, Robert azonnal megtalálja a kezemet.

- Minden oké? - kérdezi. Anyával együtt olyan fejet vág, mintha halálos beteg lennék, akinek még a friss levegő is árthat.

- Persze – fújom ki hosszan a levegőt.

- Scott utánad ment, igaz? - tolja vissza az orrán a szemüvegét anyám.

- Igen – eresztem le a szemöldökeimet.

- Ó, te jó ég – csóválja a fejét. - És mit mondott?

- Csak a szokásosat – vonom meg a vállaimat. - Hogy mennyire önfejű vagyok már megint.

- Mikor fogja vajon elfogadni ezt az új helyzetet?

- Azt mondta, már elfogadta, mert nem volt más lehetősége – idézem a szavait -, de szerintem egyáltalán nem így van.

- Szerintem se – sóhajt anya. - Tudod, milyen.

Bólintok, aztán a férjemre nézek. - Sajnálom – mondom neki halkan.

- Ugyan már, Katie – cirógatja meg az arcomat. Két ujja közé fogja az államat, aztán felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. - Addig beavattam édesanyádat a legújabb Robbinson-könyv rejtelmeibe – meséli mosolyogva.

~¤~

Miután elbúcsúzunk a szüleimtől, kocsiba ülünk, és észre se veszem, már otthon is vagyunk. Kellemes bizsergés fut végig a testemen, ahogy magamba szívom a házunk illatát, ami még mindig Robertre emlékeztet. Egy hete lakom itt, de ez még semmiben sem mutatkozik meg, talán csak a gardróbban, meg hogy női tusfürdők is vannak a fürdőszobában.

Annyira fáradtnak érzem magam, hogy mihelyt megérkezünk, elmegyek lezuhanyozni. Felhúzok egy kényelmes pizsamát, és szó szerint bedőlök az ágyba. Elnehezednek a pilláim, de még mielőtt elaludhatnék, valaki más is bemászik mellém. Természetesen tudom, hogy Rob az, éppen ezért nem nyitom ki a szemeimet, csak felé nyúlok. Őt átkarol, én pedig összegömbölyödve bújok hozzá. Teljesen megnyugszom, hogy itt van: a karjai védelmezően fonják át a hátamat, a bőre illata a fejembe kúszik, elűzve a rossz gondolatokat. A mellkasaink közötti apró, tojás alakú kis rést a belőle áradó meleg tölti ki, ami a nyár ellenére nem zavar. Magamhoz húzom a kézfejeimet, mint egy kisbaba, és reszketegen felsóhajtok. Élvezem a csöndet és a sötétséget, ami körbevesz minket.

- Kate – suttogja Robert a nevemet.

- Hmm? - nyöszörgöm. Borzasztóan fáradtnak érzem magam, minden tagomban. Nem akarok mást, csak kialudni magamból a mai napot.

- Arra gondoltam – kezdi halkan -, hogy holnap leléphetnénk.

Erre aztán megmoccanok, de csak annyira, hogy felemeljem a fejem és kinyissam a szemeimet. Most olyan közel vagyok a férjemhez, hogy az ajkaink majdnem összeérnek. - Hogy érted? - lehelem.

Rob lassan elmosolyodik. - Elmegyünk nászútra. Itt hagyunk mindenkit, nem szólunk senkinek. Csak te meg én. - A végén röviden megcsókol, aztán érdeklődve várja a véleményemet.

- Megszökünk? - kuncogom el magam.

- Valami olyasmi – vigyorog Rob.

- És hová megyünk? - húzom össze a szemöldökeimet. Egyre jobban érdekel ez az egész.

- Szerintem Európa jó választás lenne – mondja. - Kezdhetjük mondjuk Franciaországgal, aztán jöhet Olaszország, Németország, Ausztria, Magyarország, akár Finnország is.

- Ott hideg van – fintorodom el.

- Mindegy – nevet fel halkan Robert. - Bejárjuk Európát. Na?

- Mehetünk – bólintok. Lassan lehunyom a szemeimet, és mosolyogni kezdek. - Szeretlek, Rob – suttogom. - Nem érdekel, mit mond apám. Nagyon-nagyon szeretlek.

- Én is szeretlek, Kate. - Először az orrom hegyét puszilja meg, aztán hosszú csókot nyom a homlokomra. Forrónak érzem az ajkait, de most ez sem érdekel. - Nagyon-nagyon – motyogja végül a hajamba.

Másnap reggel együtt kelünk fel. Kislattyogunk a konyhába, ahol Marge már elő is készítette a reggelit, és miközben magunkba öntünk egy-egy vödör kávét, egy halom rántottát, zöldséget meg pirítóst, megvitatjuk, hogy mi legyen ma. A tanácskozás vége az lesz, hogy vigyorogva rohanok el a laptopért, hogy az asztalnál ülve kibogarásszuk, melyik géppel repüljünk Európába. Egész hamar sikerül lefoglalnunk két jegyet délután háromra – igaz, átszállással. Azért olyan későre, mert Robnak utazás előtt mindenképpen el kell intéznie pár dolgot a kiadónál, hogy ne legyen gond addig, míg vissza nem jövünk.

Míg ő távol van, én elkezdek pakolni. Megkérem Marge-dzsot, hogy segítsen, és együtt hamar összeszedjük a holmikat. Azt hiszem, ennyi cuccal fel se fognak engedni a gépre!

- Maga járt már Európában? - érdeklődöm, miközben egy esernyő után kutakodom a faillatú szekrényben.

- Ó igen, egyszer régen – mosolyodik el az idős hölgy, felidézve magában az emléket. - Prágában.

- És szép hely? - kérdezem, majd vihogva huppanok fenékre, mikor sikerül kirántanom az esernyőt a dobozok alól.

- Nagyon – bólint Marge.

Éppen feltenném neki a következő kérdésemet, mikor valaki csönget odakint. A házvezetőnő már indul is, hogy kinyissa, de megelőzöm. - Hagyja csak! - intek neki, ahogy eltalpalok mellette. - Úgyis be vagyok
pörögve, muszáj futnom egy kicsit! - Megállok az ajtó előtt, és még arra se veszem a fáradtságot, hogy eltegyem az esernyőt, egyszerűen csak lenyomom a kilincset. Egy magas, vékony, csontos arcú nő áll előttem, hosszú, hullámos sötétbarna hajjal. Zaklatottnak látszik. - Igen? - nézek rá érdeklődve.

- Ez itt Robert Brown háza? - kérdezi félénk, mégis erőteljes hangon.

- És Kate Browné, igen – bólintok, és az arcomra máris büszke vigyor szalad.

- Robert itt van? - teszi fel a következő kérdést az idegen. Lopva átpillant a vállam fölött, hátha felfedezheti a férjemet.

- Mmm, nincsen – rázom meg a fejem. Egy kicsit kezdem furcsállni ezt az egészet. Végignézek a nőn, és a szemöldökeim gyanakodva összeszaladnak. Elég szedett-vedett módon van felöltözve, mintha csak úgy kikapkodva volna a többnyire szürke és fekete ruhákat a szekrényből, aztán idáig rohant volna. Ki ez? És mit akar a férjemtől?

- És mikor lesz? - érdeklődik tovább. Összepréseli az ajkait, úgy látszik, nem akar tágítani, és van egy olyan érzésem, hogy akkor sem fog, ha azt akarom majd.

- Nem tudom – felelem lassan, gyanakodva. Megtámaszkodom a kezemmel az ajtófélfán, mintha így állnám el az utat. - Valamikor délután, de aztán...

- Beszélnem kell vele – vág a szavamba dacosan.

- És mégis miről? - vonom fel a szemöldökeimet.

- Magánügy. Semmi köze hozzá – szegi fel az állát. Bő pólóját meglibbenti a szél, ahogy megigazítja a vállán lógó táskát.

- Ja, persze! - horkanok fel. Ez a nő nem tudhatja, hogy ki vagyok, de akkor is nagyon idegesít, hogy így beszél. Egyszer csak megjelenik, még a nevét se tudom, soha nem láttam, és magánügyről akar beszélni Robbal. - A felesége vagyok – jelentem ki magabiztosan, egyenesen az idegen sötétbarna szemeibe bámulva. - Nincsenek titkai előttem.

A nő arca megvonaglik, egy pár pillanatig csak néz rám, aztán megrázza a fejét. - Hidd el, jobb, ha ez titokban marad.

Időm sincs meglepődni rajta, hogy simán letegez, máris kirobban belőlem a válasz: - Ki maga? És mit csinál itt? - kérdezem haragosan, készen arra, hogy rávágjam az ajtót. Megjelenik mögöttem Marge is, mire biztos leszek abban, hogy hamarosan cselekedni fogok, ha nem képes kinyögni, mi olyan nagyon fontos.

- Hát jó – feleli egyszerűen -, gyereket várok. - Hagyja, hogy teljesen összezavarodjam, aztán folytatja: - Robert Brown gyerekét.