14. - Isten tudja...

DRÁGA OLVASÓIM!

Az előző fejezet vége elég félreérthető lett... Remélem nem fogtok olyan nagyot csalódni, ami a következő izgalmakat illeti - vagyis hogy ki kereste Katie-t telefonon. Hüm, azt hiszem, máshogy kellett volna fogalmaznom, de már mindegy. Ami pedig ebben a fejezetben lesz, hát nem is tudom. Igazából alig történik valami, de néha ilyen is kell - egy kis magyarázat, egy kis nyugi. 

Szeretném megköszönni nektek, hogy míg én nyaraltam, addig hat feliratkozóval bővült az olvasótábor, pipáltatok és írtatok, hálás vagyok a két díjért, meg azért, hogy hamarosan elérkezünk a 10.000 oldalletöltéshez, annyira hihetetlen! KÖSZÖNÖM! <3 Most pedig kellemes olvasást nektek, drága és egyetlen olvasóim!

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 16., Chicago, Yorkville
 - Anya? - A fülemhez emelem a telefont, és remegő hangon szólok bele. Az anyukám előtt még akkor se tudnám eltitkolni, mennyire fáj, ha akarnám.

- Katie! - hallatszik a vonal másik végéről. - Drágám, mi újság?

Összeszorítom a szemeimet, mintha víz alatt lennék, és mélyen magamba szívom a szállodai szoba tiszta illatát. Kinyitom a szám, de azonnal sírnom kell. - Anya, baj van – zokogom. - Nagy baj.

- Uram ég, édesem, mi történt?! - Anya hangja azonnal megváltozik: tisztán hallom rajta, mennyire megrémül. - Kate!

- Gyere... el tudsz jönni ide... - Annyira zsong a fejem, hogy azt is elfelejtem, hol vagyok, és kell két másodperc, míg rájövök. - Itt vagyok Yorkville-ben – nyögöm ki végre.

- Yorkville? - hökken meg. - De hiszem az messze van, Chicago széle! Hogy kerültél oda? És miért? - teszi fel egymás után, hadarva a kérdéseit.

- Csak gyere ide, kérlek! - fakadok ki.

- Rendben – higgad le. - Hol vagy pontosan?

- Burking Hall, az utcát nem tudom, de meg fogod találni – magyarázom szipogva, a könnyeimet törölgetve. - Egy nagy, lila épület.

- Azonnal indulok, szívem – mondja. - Egy óra, és ott vagyok.

- Oké – bólintok. - Lent foglak várni. És anya, apa ne tudjon róla, hogy hozzám jössz, jó? - törlöm meg az egyik szemem.

- Jó – biztosít. - Szeretlek!

- Én is téged, anya – suttogom elhaló hangon.

Miután leteszem a telefont, ismét elterülök az ágyon, és szaggatott, mély lélegzetekkel próbálok megnyugodni. Anya egy óra múlva itt lesz, nem mondja el apának, hogy valami baj van, ami önmagában nagyon jó hír. Biztos vagyok benne, hogy apa egyből Robertet venné elő, ezt pedig még akkor sem akarom, ha jelenleg a pokolba kívánom őt. Ha anya megjön, neki elsírhatom a fájdalmaimat. Egyetlen órát kell kibírnom. Csak egyet.

Végigsimítok az arcomon, felsóhajtok, végül ülőhelyzetbe tornászom magam. Eljutok a fürdőszobába, ahol megmosom az arcom, és úgy, ahogy, de rendbe hozom a kinézetem. Aztán a szobában kezdek mászkálni, a ujjamat dörzsölgetem ott, ahonnan most hiányzik a gyűrű. Valahol Gungorék kertjében van. Remélem, megtalálják és eladják valakinek, mert nekem nem kell. Soha többé nem akarom látni: csak arra emlékeztet, hogy kihasználtak és becsaptak.

Letérdelek a bőröndöm mellé, és a kezembe veszem a borítékot, teli a készpénzzel. Lehuppanok a földre, az ujjaimmal a köteget alkotó lapokat pergetem, és összevont szemöldökökkel bambulok a szemközti falra. Mit is írt abban a levélben? Hogy ez a pénz elég lesz ahhoz, hogy egy hónapig ellegyek belőle, addig pedig várjak rá, és ne menjek sehová? Igen, ha jól emlékszem, ez állt benne. Veszélyben vagyok, mert a drogkartell sakkban tarthatja velem Robertet. Hát persze, mintha annyit számítanék neki... És mekkora hülyeség az, hogy Maya Peters csak kitalálta az egészet? Nem tudom, ki veszi be ezt a mesét, de engem nem vág át még egyszer.

- Ez itt nem segítség, hanem végkielégítés – motyogom az orrom alá, a pénzt babrálva. Aztán fogom a borítékot, és a bőröndöm legaljára rejtem, a ruhák alá. Egy pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy talán kiszedem a kukából Robert levelét, ám végül elvetem az ötletet. Nem fogok lealacsonyodni arra a szintre, hogy egy koszos szemetesben turkáljak miatta.

Felállok, megigazítom a nadrágomat, és az ajtó felé veszem az irányt. Úgy döntök, hogy odalent várom meg anyát, a verandán, a kutya mellett. Csak a kulcsot viszem magammal, meg a mobilomat, ha esetleg anya mégsem találna meg. Lesétálok a lépcsőn, el Hilgar pultja mellett, ki az utcára. Meglepve tapasztalom, hogy az ég beborult, és elég esősre áll az idő. Fogom magam, leülök a lépcső legfelső fokára, egyenesen a blöki mellé.

- Hahó – vakargatom meg a füle tövét. Felemeli a fejét, rám néz, és mikor oda nyújtom neki a kezem, megnyalja a bőrömet. - Szóval barátok vagyunk? - kérdezem tőle halkan. Egy rövid nyüszítéssel válaszol, majd közelebb húzódik hozzám, és az ölembe hajtja a fejét. Halvány mosollyal az ajkaimon kezdem masszírozni a nyakát, majd az egész hátát. A kutya hálás farkcsóválásba kezd, amit nem is hagy abba egészen addig, míg én meg nem moccanok. Akkor ismét szűkölni kezd. - Mi a baj? - teszem fel a következő kérdésemet. Hatalmas ásítással válaszol, aztán a szemei lassan lecsukódnak, én pedig megértem, hogy az élete nem is lehetne unalmasabb. Elvégre melyik kutya szeretné egy lépcső tetején, egy koszos lábtörlőn leélni a napjait, ráadásul gazda, sőt akárki nélkül, aki egy csöppnyi szeretetet is tanúsítana az irányába?

Felsóhajtok. Az egyik könyökömmel megtámaszkodom a térdemen és a kézfejemre hajtom az állam, a másikkal a kutya mellé dőlök, és tovább folytatom a dögönyözését. Azt hiszem, talán szereztem magamnak egy újabb barátot. Ezt abból gondolom, hogy a blöki nem ugat meg, mikor felismerve anyámék autóját, felugrom mellőle, és egyszerűen ott hagyom. Végigrohanok a járdán, egyenesen ki az út szélére, és a kezemmel intek anyának, hogy jó helyen jár.

- Katie! - száll ki a kocsiból. Futólépésben közeledik felém, aztán mikor elér, azonnal magához szorít. Magamba szívom az illatát, azt az illatot, ami csak egy anyának lehet, azt az illatot, ami emlékeztet rá, hogy van valaki, aki végtelen türelemmel és hozzáértéssel majd összeragasztja a szívem ezernyi darabját.

- Anya – suttogom a vállába. - Olyan jó, hogy itt vagy – mondom neki elcsukló hangon. Muszáj az ajkamba harapnom, mert megint előtörnek a könnyeim.

- Menjünk be, rendben? - fogja a két tenyere közé az arcomat. - Valami nagyon nincs rendben – állapítja meg.

Némán rázom meg a fejem, aztán kézen fogom, és bevezetem a szállodába. Hilgar odaköszön nekünk, de csak anya reagál rá, én magam elé bámulva haladok előre, minél előbbre, hogy a lehető leghamarabb kettesben maradhassunk. Alig telik egy percbe, már kattan is a zár, és végre nyugodtan újra sírhatok. Leülök az ágy szélére, anya mellém, átkarolja a vállamat, mire az ölébe hajtom a fejem, és úgy bőgök, akár egy kislány, akinek koszos lett a legújabb ruhája. Anya a hátamat és a hajamat simogatja, néha puszit nyom a fejemre, és anyai türelemmel várja, hogy végre megnyugodjak.

- Megcsalt – bukik ki egyszer csak belőlem. Borzasztó ezt a saját számból hallani, azonnal ki is ráz a hideg, és újabb síráshullám tör rám.

- Tessék? - hallatszik a döbbent válasz. - Úgy érted, Robert?

- Ki más?! - ülök fel hirtelen. Vörös, kisírt szemekkel bámulok anyámra, aki magasba vont szemöldökökkel, kerek tekintettel néz vissza rám.

- Na de... - Megrázza a fejét, némán tátog, keresi a szavakat. Biztos, hogy nem hiszi el. - Katie, édesem, biztos vagyok benne, hogy akármi is történt, valamit félreértettél. Nem olyannak ismerem Robertet! - próbál nyugtatni.

- Nem – facsarodik el az arcom -, te nem is ismered őt. Megcsalt engem!

- Miből gondolod ezt? - simítja az arcomra az egyik tenyerét.

- Bevallotta nekem – préselem össze az ajkaimat.

Anya egy pillanatra lehunyja a szemeit, majd mikor ismét rám néz, megnyugtatóan elmosolyodik. - Rendben van, édesem. Akkor most az elejétől a végéig mesélj el mindent – mondja.

Törökülésbe helyezkedem, anya velem szemben ugyan úgy. Gyorsan megpróbálom összeszedni a gondolataimat, aztán elkezdem. Elmondom a tervünket, hogy el akartunk menni nászútra, aztán Maya Peters, aztán hogy Robert azt mondta, tényleg tőle terhes, végül hogy hogyan kötöttem ki itt, és természetesen nem marad ki a levél, a pénz, a mese a maffiáról meg az FBI-ról.

- Próbáltam hívni, de nem veszi fel – fejezem be halkan. Már nem sírok, mert elfogytak a könnyeim.

- Ami azt jelenti, hogy...? - vonja fel újra a szemöldökeit anyám.

- Hogy most is éppen azzal a nővel van, és a közös jövőjüket tervezik! - felelek, szinte köpve a szavakat. Megvetést és végtelen ellenszenvet érzek mindkettőjükkel kapcsolatban.

- Vagy hogy igaz, amit leírt – találgatja anya.

- Mi? - ráncolom a homlokomat. - Nem, az kizárt – rázom hevesen a fejem.

- Kate, mit tudsz Robert múltjáról? - fogja a tenyerei közé az egyik kézfejemet.

- Hát... Hogy meghaltak a szülei, és hogy árvaházban volt – felelek tömören. Magamnak sem akarom bevallani, de talán nem azért nem mondok többet, mert nem akarok, hanem azért, mert nem tudok.

- Pontosan – bólint anya. - Ennyit tudunk mindannyian. Mit gondolsz, egy tizenéves, fiatal felnőttnek csak úgy csettintésre sikerül felépítenie és fenntartania egy ennyire sikeres kiadót? Robertnek még egzisztenciája se volt, nem hogy ismerősei, akik mindezt rendezték volna – magyarázza. - Lehetetlen, hogy egymaga húzta elő a semmiből a kiadóját.

- Mire akarsz ezzel kilyukadni? - törlöm meg az arcomat a szabad kezemmel.

- Hogy talán tényleg félreismerted a férjedet, de nem úgy, ahogy te gondolod – bólint egyet lassan.

Meredten bámulok az arcára, és azon gondolkodom, amit mondott. Ha apa lenne itt, neki valahogy nem hinnék, de mivel anyáról van szó, akarva-akaratlanul is, de meggondolom a következtetéseit. Lehetséges lenne, hogy Robert valóban benne volt olyan piszkos ügyekben, mint a csempészet? Ült börtönben, most vannak ismerősei az FBI-nál, és életveszélyben van?

- Anya – nyögök fel. - Nem tudom, mit gondoljak. Zsong az agyam – vallom be végül. Beejtem a vállaimat, lehajtom és megrázom a fejem, a tincseim csak úgy repkednek ide-oda.

- Tudom, drágám – puszilja meg a forgómat. - Figyelj, együtt kitalálunk valamit. Nézz rám – kér kedvesen. Felnézek, egyenesen a szemeibe, melyek most olyan vigasztalóan mosolyognak. - Minden rendben lesz – mondja anya.

Erősen lehunyom a szemhéjaimat, és bólogatni kezdek. - Oké – suttogom.

A következő egy órában megbeszéljük anyával, hogy mi legyen. Arra jutunk, hogy itt maradok, amíg csak lehet, mert ha Robert valóban igazat mondott, akkor veszélyben vagyok.

- És ti? - kapom fel hirtelen a fejem. - Titeket is bánthatnak!

- Ugyan, miattunk nem kell aggódnod – nyugtat meg. - Rob gondoskodott volna róla, hogy tájékoztatva legyünk.

Miután anya biztosít róla, hogy ő és apa meglesznek, tovább tárgyaljuk a dolgot. Nem hívhatom fel Robertet, így csak akkor beszélhetek vele, ha ő keres – az pedig minden bizonnyal azt fogja jelenteni, hogy már elmúlt a baj. Annak ellenére, hogy egyre inkább kezdem elhinni azt, amit írt abban a levélben, még mindig rettenetesen haragszom rá, amiért becsapott és titkolózott előttem. Ez még akkor is ronda viselkedés, ha így tud megvédeni... elvégre a felesége vagyok.

- Anya – sóhajtok fel egyszer csak -, apával mi legyen?

- Hogy érted? - pillant rám a szemüvege fölött.

- Nagyon ki lesz akadva, ha megtudja, mi a helyzet – húzom oldalra a számat, és a gerincemen máris szaladgál a hideg, ha arra gondolok, hogy kiabálni fog és tányérokat vág majd a falhoz. Aztán meg... - Nem engedhetjük, hogy Robnak támadjon – kerekednek ki a szemeim.

- Nos, azt hiszem, emiatt nem kell aggódnunk, legalábbis egyelőre – paskolja meg a karomat anya. - Úgy jöttem el otthonról, hogy nálatok látogatlak meg.

- Szóval akkor nem tud semmit – állapítom meg hangosan.

- Nem bizony – bólogat -, és nem is fog, ha rajtam múlik.

- És ha találkozni akar velem?

- A legutóbbi beszélgetésetek után? Ugyan már! - vonja össze a szemöldökeit.

- Pont azért – ölelem át a bordáimat a karjaimmal.

- Nem, nem hiszem – rázza meg a fejét. - Majd azt mondom neki, hogy elmentetek nászútra... - Anyám felszisszen, mintha valami nagyon fontos dologra jött volna rá. - Igen, ez lesz az! Elmentetek nászútra. Azért kellett átrohannom hozzátok, mert pár óra, és indultok is. Természetesen a nálunk tett látogatásotok miatt ilyen hirtelen, és apádat azért nem hívtad át, hogy elköszönj tőle, mert nem akartál találkozni vele. Ettől talán majd megérti, hogy nem volt valami kedves – gondolkodik hangosan.

Egy kis ideig csak nézek anyára összevont szemöldökökkel, aztán megrázom a fejem. - Te nem dolgozol véletlenül az FBI-nak? - kérdezem. Anya felnevet, én pedig – napok óta először – csatlakozom hozzá.

Miután mindent megbeszélünk, és végre úgy érzem, van valami kötél, amibe kapaszkodhatom, nem csak Robert kétes üzenete és állításai, egy kicsit megnyugszom. Senki nem fog keresni, mert nászúton vagyok. Remek. Ennél hirtelenjében már csak az a remekebb, mikor anya kitalálja, hogy menjünk el együtt vásárolni valamit kaját. Azonnal beleegyezem, hiszen így nem csak csokit meg péksüteményeket fogok enni üdítővel, hanem normális ételeket is.

Vele sokkal jobb a bevásárlás, noha Yorkville-ből nem sokat látunk, hiszen idő közben teljesen besötétedett.

- Akkor te se fogsz beszélni Robbal, igaz? - szegezem anyának a kérdést, ahogy a kosárba dobok egy doboz kekszet.

- Természetesen nem – erősít meg. - Hagyjuk, hadd rendezze el a dolgait.

Furcsa, de ettől a mondattól mintha megmozdulna bennem valami. Elszorul a torkom, a csuklómba mélyesztem a körmeimet, és veszek egy mély levegőt. Úgy érzem, valaki a mellkasomra nehezedik, és minden erejével azon van, hogy az utolsó csepp levegőt is kipréselje a tüdőmből. - És mi van, ha valami baja esik? - kérdezem elhaló hangon.

Anya megtorpan, felém fordul, és kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, ám a végén mégis hallgat. Elmosolyodik, megérinti az arcomat, és megrázza a fejét. - Isten tudja, mennyi baja esett már eddig is – szól végül.