15. - rettenetesen

DRÁGA OLVASÓIM!

Örültem annak, hogy nem csalódtatok az előző részben, mert őszintén megmondom, hogy azt hittem, az lesz a vége... na de mindegy is már, nem így történt és ez a lényeg. Köszönöm, hogy megírtátok a véleményeiteket, mint mindig, most is rengeteget számítottak nekem!  <3

Ami ezt a részt illeti, fontos. Megint hagytam nektek egy függővéget, hogy egy hétig agyalhassatok azon, mi fog majd történni. Nem tudom, ezen kívül mi mást írhatnék még hozzá, inkább hagylak is titeket olvasni - míg ti olvastok, én a strandon áztatom magam, máshogy alig ha lehet kibírni ezt a dögmeleget. >< 

szeretettel,
Dorine Osteen

2013. 06. 16., Chicago, Yorkville
Az otthonom illata elárasztja az orromat, és úgy hat a testemre, mint valami erős, mégis gyengéd nyugtató. Segít a háttérbe szorítani a zavaró tényezőket, mint például Robert, vagy az a tudat, hogy anya éppen idulni készül.

- Nem tudom, hogy meg tudlak-e látogatni még – mondja, miközben szorosan magához ölel az ajtóban.

- Nászúton vagyok – szorítom össze a szemeimet. Hirtelen megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha valami más indokkal állnánk elő a távollétemet illetően, de aztán rájövök, hogy ez a legkézenfekvőbb. - Tényleg, és hová is mentünk Robbal? - engedem el anyát.

- Hmm – ráncolja a homlokát -, szerinted? Jobban ismered magatokat.

Elszorul a torkom, mert eszembe jut, mi volt aznap este. Hozzábújva feküdtem az ágyon, mikor egyszer csak kitalálta, hogy szökjünk el, akár a romantikus filmekben a szerelmespár. - Európa – nyögöm ki. - Európába akartunk menni.

- Akartatok? - kérdez vissza anya.

- Igen, tervben volt, csak aztán... - Elharapom a mondat végét, lehajtom a fejem, és megvonom a vállaimat.

Anya újra megölel, aztán utoljára mindent egyeztetünk.

- Azért majd írj, hogy apa elhitte-e – mondom.

- Mindenképpen – mosolyodik el.

Miután elbúcsúzik tőlem, kilép az ajtón, én pedig hosszan bámulok utána, egészen addig, míg el nem tűnik a sarok mögött. Utána magamra zárom az ajtót, és nekilátok, hogy elhitessem a világgal, hogy tényleg elhagytam Amerikát. Átállítom a telefonom, mintha külföldön lennék, és összeírom magamnak azokat a dolgokat, amiket észben kell tartanom. Végül lezuhanyzom, bemászom az ágyba, és a sötétséget fürkészem, ami teljesen körbevesz. Az ujjaim felszaladnak a párnára, ám gyorsan vissza is rántom őket, mert különös érzés lesz rajtam úrrá. Először nem merem bevallani magamnak, ám lassan mégis muszáj. Hiányzik, méghozzá rettenetesen.

Hosszan felsóhajtok, a hátamra fordulok, lehunyom a szemeimet, és próbálok elaludni. Azonnal megcsörren a mobilom: anya írt, két szót: "Minden rendben". Ebből tudom, hogy apával egyelőre nem lesz gond. Ennek ellenére órákon át kínlódom, mert az agyam nem képes kikapcsolni. Pörög, gondolkodik, próbálkozik, és egyre inkább azon van, hogy haza kéne mennem. De hát nem tehetem, épp az imént beszéltem meg anyával. Ha Rob igazat mondott, akkor veszélyben vagyok...

Hajnali fél négy van, mikor arra ébredek, hogy odakint hatalmasat dörren az ég. Rá egy másodpercre villanás fénye tölti be a szobát, utána megint dörgés, végül elhalnak a hangok, és marad a zuhogó eső monoton kopogása.

Magamhoz ölelem a takarót, és felülök az ágyban. Utálom a viharokat, mert folyton a frászt hozzák rám a hatalmas robajú dörgések. Mikor otthon ilyen volt, általában Robertnél kerestem a biztonságot, akár egy gyerek. Máig emlékszem a legintenzívebb ilyen élményemre...

~¤~

2012. 05. 10., Chicago, Lake Forest

A csattanás egészen a csontomig hatott, és olyan hatással volt rám, mintha áram rázott volna meg. Zihálva kaptam fel a fejem az ágyban, majd kinyújtottam a bal kezem, Robertet keresve – ám sehol sem találtam. A takaró oldalra hajtva, félig lelógva a földre, a lepedő gyűrött, a párna furcsán elcsúszva, vagyis biztos, hogy nem rég még itt volt.

- Rob? - szólítottam meg remegő hangon. Ez volt az első eset, hogy ilyen borzalmas vihart éltem meg mellette, és igazából fogalmam sem volt, hogy ő hogyan reagál erre a helyzetre, bár azt sejtettem, hogy egyáltalán nem ilyen gyerekesen, mint én. - Rob!

Miután válaszként csak egy újabb dörgés jött, nyeltem egyet, letöröltem a halántékomról a verítéken, és kibújtam a takaró alól. Felkaptam az egyik párnát, és a sarkát markolászva indultam el a sötét házban, hogy megkeressem őt. Emlékszem, hogy ez pont egy különleges éjszaka volt: a szüleim elutaztak pár napra, mi pont az esküvő előtt álltunk, én pedig annyira vakon bele voltam habarodva a vőlegényembe, hogy egyből belementem, mikor kipattant a fejéből, hogy aludjak nála. Azt persze egyből leszögeztem, hogy semmi komoly sem történhet köztünk, mert apám puszta kézzel fojtaná meg... és Robnak ez a kikötés egyáltalán nem jelentett problémát. Szóval érthető, hogy miért rettegtem annyira, mikor nem találtam magam mellett, ahogy felriadtam.

Kiléptem a hosszú folyosóra, amiből a gardrób és a mosdó nyílt. Nem néztem be egyikbe se, mert hirtelen kiszúrtam, hogy a nappaliban halványan ugyan, de ég az egyik villany. Hatalmas megkönnyebbülés lett rajtam úrrá: leeresztettem eddig összehúzott vállaimat, hosszan kifújtam a levegőt, a párnát pedig a földre dobtam. Elindultam a nappali felé, és abban a pillanatban akkorát dörrent az ég, hogy azt hittem, a világ készül összeomlani. Mintha a fejünk fölött tornyosuló sötét fellegek csak papírból lettek volna, és valaki széthasította volna őket, vagy mintha valaki korbácsütéssel büntette volna őket az esőért. Hangosan felsikoltottam, aztán rohanni kezdtem.

- Rob! - tört fel önkéntelenül a torkomból. Ahogy elértem hozzá, szó szerint ráugrottam: átöleltem a nyakát, a lábaimmal a derekát, de akkora lendülettel, hogy majdnem mindketten a földön végeztük. Zihálva csimpaszkodtam belé, az ujjaim satuként szorították a pólóját.

- Katie! - hangzott a meglepett válasz. Az egyik tenyerét a hátamra simította, a másikkal pedig megtartott, hogy ne csússzam le. Biztosan érezte, milyen szaporán nyelem a levegőt, mert elkezdte a lapockáimat paskolni, és úgy ringatott, mintha kisbaba lennék. - Mi történt? - búgta kedvesen a fülembe.

Vettem egy utolsó mély lélegzetet, magamba szívtam az állatát, aztán kelletlenül ugyan, de letettem a lábaimat a földre. Eltávolodtam tőle, ám csak annyira, hogy felnézhessek rá. - Nem találtalak az ágyban – vágtam rá, mert a valódi indokot túl gyerekesnek tartottam – és valljuk be: az is.

- Képtelen voltam aludni a dörgések miatt – vonta meg a vállait -, úgyhogy kijöttem olvasni.

- Miért nem ébresztettél fel engem is? - szegeztem neki a kérdést.

Robert lassan elmosolyodott, mielőtt válaszolt volna. - Úgy látom, sikerült azt magadtól – mondta végül. Ebből a mosolyból tudtam, hogy pontosan tisztában van vele, mi az ijedtségem valódi oka.

- Most meg mit vigyorogsz?! - emeltem fel a hangom. Rob időközben tényleg vigyorogni kezdett, de ahogy észrevette, hogy nincs ínyemre a dolog, megpróbálta visszafogni magát. Hát nem jött össze. Minél inkább próbálkozott, annál szélesebb lett a jókedve. Végül megrázta a fejét, és hosszú csókot nyomott a homlokomra.

- Csak olyan édes vagy – suttogta utána olyan közelről, hogy az arcomon éreztem a levegőt, amit kifúj.

- Nyomás vissza aludni – adtam ki a parancsot, és összerezzentem, ahogy újat villámlott.

- Igenis – tisztelgett szórakozottan. Leoltotta a lámpát, aztán egy váratlan mozdulattal felkapott a földről. A nevetés, ami erre kitört belőlem, még a leghangosabb dörgést is elnyomta.

~¤~

2013. 06. 17., Chicago, Yorkville

Hátra simítom a tincseimet, és kimászom az ágyból. Mivel a dörgések miatt nem tudok visszaaludni, inkább a szobában kezdek mászkálni: átölelem a mellkasomat a karjaimmal, és az ajkaimat harapdálva téblábolok a bőröndöm körül. Néha megállok a telefonomnál, és megnézem, mennyi az idő. Aztán az erkélyhez lépek, elhúzom a nehéz függönyöket, és kifelé bámulok az ablakon. Odakint talán már világos lenne, de a sötét felhők mindent beárnyékolnak. Ontják magukból az esőt, mintha mindegyik szomorúságában sírna, és a könnyeivel öntözné a földet. Egyedül a villámlások világítják meg a házakat, amitől olyan érzésem lesz, mintha az egyetlen fényforrás a világon hatalmas robajjal járna – vagyis azért, hogy legyen valami fény az életedben, át kéne élned valami fájdalmat is.

Csak állok az erkély előtt, nézem az esőcseppeket, ahogy a korlátra csöppennek, aztán ezernyi darabra pattanva tovább zuhannak, és azon gondolkodom, hogy hogyan tovább. Az biztos, hogy ezen túl nem lehetek se gyáva, se érzelmes, és legfőképpen nem mutathatom ki a gyengeségemet. El kell hinnem azt, amit Robert írt, egyszerűen nincsen más lehetőségem. Mert ha nem igaz, akkor tudom, hogy apró darabokra törnék, ráadásul igazából. Ha ez az egész valóság, ha Rob őszinte abban a levélben, abban az esetben kötelességem, hogy kitartsak mellette, hiszen ezt esküdtem meg neki. Mellette leszek jóban, rosszban, míg a halál el nem választ... de annyira őrjítő belegondolni, hogy a halál esetleg egy bosszúra szomjazó maffiavezér fegyverének csövéből származik majd. Összerezzenek, ahogy elképzelem az egészet. Végig kell néznem, ahogy lelövik a férjemet. A vére a betonra folyik, és még forró, benne a lelkével, az életével, azzal, ami a világon mindennél fontosabb nekem. Nem engednek oda hozzá, ezért csak hangosan ordítok, addig, míg végül az én vérem is a földre fröccsen.

Sípolva szívom magamba a levegőt, a karjaimon libabőr formájában fut fel a rettegés. A szívem hevesebben kezd dobogni, a szemeim hatalmasra kerekednek. Az egyik tenyeremet a hideg ablaküvegnek nyomom, majd azt figyelem, hogyan párásodik be meleg bőröm körül az átlátszó anyag. Nem hagyhatom, hogy ez történjen Robbal!

Elhátrálok az erkélytől, majd a körmömet rágva kezdek ide-oda cikázni a szobában, mint az előbb, csak most sokkal idegesebben. Nem tudom, mi tévő legyek. Menjek haza? Nem tehetem. De akkor is meg kéne tennem, nem érdekel, ha veszélyben vagyok. Segítenem kell Robnak. Mellette kell lennem, viszont hallgatnom is kéne rá, és ő azt mondta, maradjak távol tőle és ettől az egésztől. És mi lenne, ha fognám magam, és megkeresném azt az FBI-os pasast, azt a Frizzelt? Nem, az nem lenne jó ötlet. Biztosan tudja, mi a helyzet Robbal, és velem nem sokra menne. Bárcsak olyan talpraesett lennék, mint a filmekben a női főszereplők! Ők biztosan tudnák, mit kell csinálniuk... Én meg csak rohangálok itt, mint valami mérgezett egér, ahelyett, hogy cselekednék.

- Oké – állok meg egyszer csak. - Elég ebből. Szedd össze magad! - parancsolom önmagamnak.

Letérdelek a bőröndöm mellé, kiveszek belőle egy pulóver, aztán gyorsan felöltözöm. Eszem valamit reggelire, majd ellenőrzöm az időt. Hét óra lesz pár perc múlva, vagyis még túl korán van bármihez is... Várjunk csak, talán mégsem.

Fogom a kulcsomat, zsebre vágom a mobilom, kilépek a folyosóra, bezárom az ajtót, aztán kényelmesen elindulok lefelé. A lényeg most az, hogy elvonjam a figyelmemet Robról, és valahogy kitartsak, hogy itt maradjak, és ne rohanjak hozzá haza. Talán Hilgart nem zavarja, ha egy kicsit mellé szegődöm. Majd beszélgetünk könyvekről, vagy valami ilyesmiről... Hála Robertnek, valamelyest értek az irodalomhoz.

Odalent ég a villany, vagyis Hilgar egészen biztosan ébren van. Bár nem is értem, szokott egyáltalán aludni?

- Helló! - köszönök rá a recepciósra jó hangosan, hogy meghallja. Ám nem néz fel: tovább bújja a könyvet a lámpa fénye alatt. Lassítok egy kicsit, mert megint kiráz a hideg, annyira filmbe illő látványt nyújt a pasas, ahogy ott ül a portán, az egyik lábát a szék alsó lécére támasztva, belemélyedve a regénybe. Kint meg szakad az eső, dörög és villámlik... Hátborzongató. - Jó reggelt, Hilgar! - üdvözlöm ismét, mikor megállok a pultja előtt.

- Ó – kapja fel a fejét -, önnek is, Mrs...

- Brown – vágom rá gondolkodás nélkül.

A recepciós szemöldökei egy pillanat erejéig összeszaladnak, aztán félre tolja a könyvet, és zavartan elmosolyodik. - Brown? - kérdez vissza. Végignéz rajtam, látom a tekintetében, ahogy gondolkodik.

- Igen – bólintok lassan. - De szólítson csak Kate-nek.

Hilgar hirtelen összecsapja az olvasmányát, majd úgy tesz, mintha nagyon lefoglalná, hogy betegye a fiókba. - Rendben. Nos, Kate, miben segíthetek? - mosolyog rám végül.

- Igazából... - Megtámaszkodom a pulton, majd dobolni kezdek az ujjaimmal a sötét színű márványon. - Nem tudtam aludni ettől a vihartól, és arra gondoltam, beszélgethetnénk.

- Ó, ugyan – rázza meg a fejét. - Én már mióta itt ülök magányosan. Engem nem zavar a vihar.

A homlokomat ráncolva állok egy pillanatra lábujjhegyre. Nem igazán értem, hogy jön most ide ez a válasz, de betudom annak, hogy Hilgar egyszerűen ilyen. Talán egy irodalmi műből idézett. - Nem is olyan magányos. Ott vannak a könyvei – vonom meg a vállam.

- A könyvek – mosolyodik el szélesen. - Hideg barátoknak is nevezik őket.

- Tudom! - felelem gyorsan, és összecsapom a tenyereimet. - A férjemnek van egy kiadója – mesélem.

- Ó, valóban? - szaladnak magasba a szemöldökei. - Mi a kiadó neve? Hátha olvastam már tőle.

- Cacutting Books – felelem, de rögtön meg is bánom. Mi van, ha ezzel is valami információt adok ki, amit nem szabadna? - Ismeri? - kockáztatom meg óvatosan.

- Nem – rázza meg hirtelen a fejét Hilgar. - Még csak nem is hallottam róla. Mit is mondott, ki az igazgatója?

- A férjem – nyögöm ki.

- Hogy hívják? - érdeklődik tovább.

- Brown – fújom ki hosszan a levegőt. - Robert Brown. - Rá kell jönnöm, hogy minél feltűnőbben viselkedem, annál gyanúsabb leszek, így hát mosolyt erőltetek az arcomra, és megpróbálok ellazulni. Elvégre ő csak egy recepciós, itt, a világ végén. Mégis, mi köze lehetne a mi ügyünkhöz?

- Hát róla aztán meg még inkább nem hallottam – tolja vissza az orrnyergére a szemüvegét. - Sajnálom.

- Ugyan – legyintek, és érzem, ahogy a megkönnyebbülés az egész testemet elárasztja.

- Viszont szívesen megismerném – vakargatja meg kopasz homlokát.

- Nos... ő... most nem tudott eljönni velem – mondom széles kézmozdulatokkal kísérve. - Annyira sok a dolga, hogy nem ért rá – teszem hozzá. - Tudja, igazgatók – forgatom meg a szemeimet, majd szórakozottan felnevetek. - Szörnyen elfoglalt mind.

- Ja, hogy úgy... - Bólogat lassan Hilgar. - Hát akkor mindegy. Azért örültem volna.

- Ó, higgye el, ő is örült volna! - bizonygatom a legkedvesebb mosolyommal.

- Majd máskor megismerjük a másikat – mondja.

- Ez is egy olyan alliter-izé volt, nem? - meresztem rá a szemeimet, és magamban hálát adok, hogy terelhetem a témát.

- De – fonja össze a karjait a mellkasán. Úgy néz rám, mintha a tanítványa lennék, ő pedig a büszke oktatóm. - Máris tanult valamit, Mrs. Brown. Ügyes!

Válaszolni akarok, de nem tudok, mert abban a pillanatban, hogy szóra nyitom a szám, odakintről hangos csaholás hallatszik, aztán kivágódik a Burking Hall ajtaja, és egy elázott, középkorú férfi esik be rajta, a nyomában zsemleszínű kis barátommal.