17. - mit jelent a szeretet?

 DRÁGA OLVASÓIM!

Mikor ti ezt a fejezetet megkapjátok, én éppen az idei nyaram utolsó pihenését töltöm, remélhetőleg jó idővel, és éppen az Adriában pancsolok. Egész nyáron erre vártam, és végül hála Istennek, össze is jött. Szóval a rész időzítettről megy (mint amúgy általában mindig), és nem tudom, lesz-e odakint wifi, de nem hiszem, szóval a héten nem vagyok internetközelben, legközelebb majd kedd este vagy szerda délután tudok reagálni a kommentekre, cserékre és mindenfélékre, a következő fejezet pedig reményeim szerint jön rendesen, szerdán, ahogy szokott (esetleg ha késnék egy napot, azért előre is elnézéseteket kérem!). 

És akkor most térjünk rá erre, a mostani fejezetre. Nem is tudom, mit mondjak, annyira fontos rész! Azt hiszem, egyfajta lavinát indít el, majd meglátjátok, de igazából ez csak az egyik része: a másik, hogy megtudjátok belőle, mit is takar az agapé szó. Nem tudom, biztos volt már, aki rákeresett, ám remélem volt olyan is, aki nem, és így most a sztoriból értesülhet a jelentéséről. Számomra sokat ér ez a szavacska, ráadásul szerintem egzotikus és gyönyörű, ráadásul igen régi is. Szóval fogadjátok örömmel, kellemes olvasást hozzá, és kérlek vigyázzatok nekem a blogra, míg vissza nem jövök! Szuper iskolakezdést és jó tanulást mindenkinek! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 17., Chicago, Yorkville
Abban a pillanatban, hogy a napsugarak az arcomra vetülnek a Burking Hall lépcsőjének tetején, Eskü felpattan a helyéről, és vad morgásba kezd.

- Szerintem jobb lesz gyorsan távol kerülni tőle – ráncolom a homlokom, ahogy a tekintetemmel végigmérem a kutyát, aki most ívbe görbült gerinccel, kivillanó fogakkal csahol, egyenesen felénk.

- Hát az tuti – feleli Quinn. Nem tudom nem észrevenni a gyanakvást a szemeiben, amitől eszembe jut, amit Hilgar mondott. - Fogalmam sincsen, mi baja ennek a dögnek – teszi hozzá, ahogy leérünk a lépcsőről, és egyre biztonságosabb távolságba sétálunk a kutyától.

- Én sem – rázom a fejem.

A továbbiakban arról kezdünk beszélgetni, hogy vajon merre menjünk, mire felajánlom, hogy nézzünk el a park felé, hátha ott van valami étterem. Míg egymás mellett lépkedünk, elkerülhetetlen, hogy ne kezdjünk beszélgetni, ám ügyelek rá, hogy ne áruljak el magamról túl sok mindent.

- Na és Kate, honnan jöttél? - érdeklődik Quinn.

- Chicagoból – magyarázom tömören. - Te?

- Hát... nem igazán tudok konkrétat mondani – villant rám egy mosolyt. - Folyton utazom. A héten például voltam Mexikóban.

- Komolyan? - kerekednek ki a szemeim.

- Jaja – bólogat. - Elég jó hely, csak kicsit veszélyes. Tudod, a maffiák, meg minden... - Rám néz, pont akkor, mikor a 'maffia' szóra összerezzenek. - Szóval gáz környék, meg elég meleg, de legalább finom a tortilla.

- Azt elhiszem – nevetek fel zavartan. - És akkor nem is dolgozol? - próbálom terelni a témát a maffiáról.

- De, internetes dizájnnal foglalkozom. Az olyan munka, amit bárhonnan lehet végezni – magyarázza. - Na és veled mi a helyzet?

- Nekem még nem sikerült elhelyezkednem – válaszolok, és közben ügyelek rá, hogy az egyik fán tartsam a tekintetemet. Még véletlenül se akarok most a fickóra nézni, mert nagyon rosszul hazudok, és még a végén rájön, hogy nem mondok teljesen igazat. Mert így van: ha őszinte lennék, bevallanám neki, hogy a férjem sikeres kiadója mellett nincs szükségem rá, hogy munkába álljak.

- Akkor a szüleiddel laksz? - vonja össze a szemöldökeit.

- Őőő... igen – bólogatok nagyokat. - De nem zavarja őket.

- Értem – hümmög válaszként.

Attól félek, hogy további kérdések következnek, mikor egyszer csak meglátok egy, az üzletsorok közül a fejünk fölé lógó vörös táblát. Rajta hatalmas, fehér betűk hirdetik, hogy ott egy étterem.

- Bingó! - csettintek.

- Mi van? - lepődik meg Quinn.

- Étterem, arra – mutatok a táblára. Megszaporázom a lépteimet, úgy teszek, mintha mindjárt éhen halnék, hogy még véletlenül se kelljen most tovább beszélgetnünk. Éppen elég lesz majd odabent... mondjuk akkor sajnos enni fogok, és nem dumálni.

A kajálda neve Pierre's, és elég különlegesen néz ki belülről. Vörös falak, mint a tégla, a mennyezet szegélyénél aranyszínű, fém perem van végigfuttatva, néhol pedig fehér keretekbe foglalt hatalmas fényképek lógnak. Itt-ott zöld növények, a mélybarna asztalokon takaros teríték, körülöttük hasonló színű székek. Nincsenek bent sokan, csak két pár, meg egy nő egy kisgyerekkel.

Letelepszünk egy kétszemélyes, ablak melletti asztalkához. A pincér azonnal ott is terem: megkérdezi, mit iszunk, aztán felveszi a rendelésünket is. Míg arra várunk, hogy kihozzák a kaját, természetesen tovább csevegünk, ám legnagyobb meglepetésemre csupa olyan felszínes dologról, mint például az időjárás, vagy a templom a parkban. Erről eszembe jut Lisa és Mark, és a mellkasom azonnal bűntudattól szorul össze. Elhatározom, hogy miután itt végzünk, elválok Quinntől, és meglátogatom őket.

- Na végre – ránt ki a hang a gondolataimból. Felkapom a fejem, és azt látom, ahogy a pincér két hatalmas tányérral manőverezik felénk.

Az én tányéromon egy hatalmas, fűszeres steak, egy csomó saláta, mártás meg sült krumpli van, aminek a látványától összefut a nyál a számban. - Te jó ég, ez nagyon jól néz ki – rázom a fejem.

- Hát akkor jó étvágyat, Kate – kezd bele a saját ebédjébe Quinn, aki valami tésztát rendelt.

- Neked is – bólintok, majd megragadom az evőeszközöket, és nekilátok.

Mire végzek, úgy érzem, menten kipukkadok. Hátradőlök a széken, a hasamra simítom a tenyerem, a másik kezemet lelógatom a szék mellé, és jólesően felsóhajtok.

- Durva, hogy az mind beléd fért – viccelődik ebédpartnerem.

- Nekem mondod? - forgatom a szemeimet. - Azt hiszem, teherautót kell hívni, hogy visszavigyen.

Erre Quinn felnevet, én pedig vele együtt mosolygok. Miután kifizetjük az ebédet, visszaindulunk a szálloda felé. Éppen a parknál járunk, mikor egyszer csak megköszörülöm a torkom.

- Nekem még van egy kis dolgom – kezdem hezitálva -, szóval most magadra hagylak, ha nem baj.

- Ja, nem, dehogy – vonja meg a vállait a férfi, és látom rajta, hogy lopva szétnéz a környéken, mintha arra számítana, hogy várok valakire.

- Oké, akkor szia – bólintok, majd miután ő is köszön, sarkon fordulok, és átvágok az úton. Tisztán érzem a hátamon a tekintetét, ahogy azt figyeli, merre megyek. Megszaporázom a lépteimet, és levágom az utat a templom mögött.

Az ujjaim a fehérre meszelt falon szaladnak, ahogy óvatosan átpillantok a vállam fölött. Hülyeség, de azért teszem, mert attól félek, Quinn utánam eredt. Volt valami gyanús abban, ahogy elváltunk egymástól. Tudom, már számtalanszor megállapítottam magamban, de lehetséges, hogy Hilgarnak valóban igaza van, és ennek a fickónak nem teljesen biztonságos a társasága. Jobb lesz vigyáznom vele. Most azonban, mindenek előtt Lisáékkal fogok beszélni. Muszáj bocsánatot kérnem tőlük, mert szörnyen viselkedtem a múltkor, mikor csak úgy elrohantam tőlük, holott ők kedvesen meghívtak magukhoz.

Mivel már jártam erre, nem is egyszer, ezért sikerül megtalálnom a házat. A fehér kerítések olyan féltőn fogják körbe a csinos kis kertet, mint az anya karjai a gyermekét. Nyelek egy nagyot, és gombóccal a torkomban lenyomom a kapu kilincsét. Körülményesen becsukom magam után, hogy ezzel is húzzam az időt, aztán apró lépésekkel az ajtóhoz sétálok, és remegő kézzel bekopogok. Összefonom az ujjaimat a medencém előtt, míg várok. A reggeli esőtől kellemesen hűvös szél kap a hajamba, meglengeti az ablakpárkányokban lévő muskátlikat, majd végigszalad az egész utcán, nesztelenül, némán, akár egy könnyű macska. Már éppen csalódottan kezdem tudomásul venni, hogy a Gungor házaspár egyik tagja sincsen itthon, mikor egyszer csak lépéseket hallok odabentről, aztán kitárul az ajtó.

- Kate! - kiált fel meglepetten Lisa. A derekára kötött köténybe törli a vizet a kezeiről, de a könyöke lisztes maradt egy kicsit. Virágmintás inget és csőnadrágot visel, vöröses haja hátrafonva egy hosszú copfba. Látom rajta, hogy egyáltalán nem számított rám.

- Szia – felelek halkan. - Csak azért jöttem, mert rosszul éreztem magam a legutóbbi után. Sajnálom, Lisa, borzasztóan viselkedtem – mondom lassan, egy szuszra. A végén mély levegőt veszek, amit aztán hosszan fújok ki.

- Ugyan már! - csóválja meg a fejét. Felém nyúl, megfogja a kezeimet, és behúz a házba, ahonnan finom süteményillat párolog kifelé. - Egyáltalán nem haragudtunk, de komolyan. - Finoman magához ölel, de nekem annyira jól esik ez a gesztus, hogy szorosan átkarolom a hátát. Azt hiszem, ki vagyok éhezve egy hatalmas ölelésre. - Inkább mi tartozunk bocsánatkéréssel, amiért annyit kérdezősködtünk – mondja végül, miután elengedjük egymást.

- Nem – sóhajtok fel -, az teljesen rendben volt. Na jó, mindegy... szóval akkor nincs harag? - nézek a szemeibe.

- Természetesen nincs – mosolyodik el szélesen. - Akkor lesz, ha nem maradsz itt és nem kóstolod meg a sütit! - kacsint rám.

- Oké – nevetem el magam, holott teljesen teli vagyok.

- Almás pite, most raktam be a sütőbe – magyarázza. - Azért nyitottam ajtót olyan későn.

Leülünk az asztalhoz két pohár üdítővel, engem pedig eláraszt a kellemes érzés, hogy itt teljesen biztonságban vagyok. Olyan ez a ház, mintha valami búra alatt lenne, ami megvédi a világ gonoszságaitól. Eszembe jut Lisa és a férje hite, és megmozdul bennem valami.

- Mark hol van? - érdeklődöm.

- Előkészül a vasárnapi alkalomra – válaszol a nő, majd beleiszik az innivalójába. - Estére várom haza.

- Értem – bólogatok. Nyelek egyet, felnézek, és a szavak szinte kitörnek belőlem. - Mesélhetek neked? - kérdezem halkan. A hangom szinte könyörög, és ugyan tudom, hogy veszélyes ezt tennem, de egyszerűen muszáj valakinek beszélnem, mert különben beleőrülök.

- Persze – bólint Lisa. Helyezkedik egy kicsit a székén, utána egyenesen rám szegezi a tekintetét.

- Az egész annyira borzasztóan romlott el – kezdem megtörten. - Úgy hívják, Robert... - Itt elcsuklik a hangom. Lisa az enyémekre simítja a kezeit, és ez ad egy kis erőt, éppen annyit, hogy tovább tudom mondani. Elmesélem neki, hogyan találkoztunk, leírom a külsejét, és miközben teljes egészében felelevenedik a lelki szemeim előtt, a bensőm apróra zsugorodik. Még csak most tudatosul bennem igazán, mennyire hiányzik. Utána elmesélem, mi volt Maya Peters körül, a maffiát is beleveszem, teljesen őszintén öntöm ki magamból a szavakat egyenesen a hallgatóságomra, aki összevont szemöldökökkel, teljes átérzéssel hallgat engem. Az elejétől a végéig beszámolok neki mindenről. - Vissza akarok menni hozzá, de nem lehet – suttogom a könnyeimmel küszködve. - Olyan furcsa ez az egész... akkor úgy éreztem, bele tudnám fojtani egy kanál vízbe, de most, ahogy rá gondolok, tudom, hogy az égvilágon bármire képes lennék érte. Sosem gondoltam volna, hogy a szerelem ennyire erős érzés – fejezem be, és letörlök az arcomról egy kiszabadult könnycseppet.

Lisa egy darabig csak bámul rám, utána elengedi a kezeimet, és felpattan a székről. - Egy pillanat – mondja titokzatosan mosolyogva. Eltűnik a nappaliban, és két másodperc múlva egy vastag könyvvel a kezében tér vissza. Ismét leül, és ahogy kinyitja a könyvet, máris látom, hogy a Biblia van nála.

- Figyelj – kezdi izgatottan, és közben vadul lapoz hátrafelé. - Isten azt mondja, a szeretet sok vétket elfedez – magyarázza. - Itt is van. - Felém fordítja a könyvet, aztán egy versre bök. Van még ott más is, de az a pár szó teljesen leköti a figyelmemet. Mintha valaki végighúzta volna rajtuk az ujját, amitől fényesen kezdenének ragyogni. Miközben többször is elolvasom, Lisa tovább beszél. - Haragudtál a férjedre, ami érthető is, de aztán idővel rájöttél, hogy a szeretet, amit felé érzel, sokkal nagyobb, mint a hibái.

- Lehetséges – suttogom, még mindig az igevers apró betűit olvasgatva.

- Ezt a fajta szeretetet úgy hívják, agapé – magyarázza Lisa.

- Hogy micsoda? - vonom össze a szemöldökeimet, ahogy végre felnézek rá.

- Agapé – ismétli, és kedves arcára meleg mosoly ül. - Az önfeláldozó szeretet, mikor úgy érzed, bármit megtennél azért, akit szeretsz. Isten is ugyan ezt érzi felénk, a teremtményei, vagyis az emberek felé. Ő annyira szeret minket, hogy a Fiát adta értünk – mondja. A hangja szenvedélyesen cseng, látszik rajta, hogy teljesen komolyan gondolja a dolgot, és azok után, amit most hallottam erről a szeretetről, most valahogy én sem tudok kételkedni benne.

- Köszönöm – nézek Lisára. - Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem.

- Ez a dolgom – mosolyog rám.

Lehajtom a fejem, mire a tekintetem azonnal a gyűrűs ujjamra siklik. Eszembe jut, hogy eldobtam a jegygyűrűmet, és a hiánya szörnyű hullámként tör rám. - Kár, hogy már nincs nálam semmi, ami Robra emlékeztet – jegyzem meg keserűen.

- Ó! - Lisa felszisszen, majd előhúz valamit a zsebéből, és óvatosan az asztalra teszi. Fémesen koccan a fának, utána halkan siklik felém a nő tenyere alatt. Ahogy meglátom, mi az, elakad a lélegzetem.

- A gyűrűm! - kiáltok fel. Azonnal az ujjamra húzom. - Hogyan...

- Láttam, ahogy eldobod a kertben – szakít félbe. - Valahogy éreztem, hogy még szükséged lesz rá.

- Köszönöm! - rázom a fejem. Kinyúlok, ismét magamhoz szorítom Lisát, és csak ismételgetem, hogy mennyire hálás vagyok neki. Nem győzöm elégszer elmondani, ám akárhányszor teszem is, nem tudom kifejezni, mit érzek valójában. Olyan, akár egy hűs vizű szökőkút, ami feltör bennem, és eloltja azt a szomjat, amit eddig éreztem. Most hirtelenjében úgy tűnik, akár minden rendbe jöhet. Vissza kell mennem a férjemhez, még ha ez veszélyes is, mert muszáj mellette lennem.

Igen, ezt fogom tenni. Még el kell intéznem itt valamit, de ha az megvan, este összecsomagolok, kifizetem a szállásomat, és hazamegyek.