16. - idegenek napja

DRÁGA OLVASÓIM!

Ezen a fontos ünnepnapon hozom nektek a következő részt. Huszadika van ma, az államalapítás ünnepe, meg minden... de igazából ez most, a történet szempontjából nem fontos, csak valahogy el kell kezdenem ezt a bevezetőt, na. :') Ami pedig a fejezetet illeti, nos megint csak fontos részhez érkeztünk: új szereplővel bővül az Agapé - de vajon állandó szereplőnk lett, vagy csak valaki, aki amilyen gyorsan jött, ugyan olyan gyorsan távozik is? Ki tudja, majd meglátjuk. Kíváncsi vagyok, milyen érzéseket és gondolatokat fog kiváltani belőletek ő, aki alább fogtok megismerni.
Még mindig nagyon hálás vagyok nektek, hogy hétről hétre visszajártok és kitartotok a blog mellett, sőt, mi több: szeretitek is! Köszönöm, hogy túlléptétek a 10.000 oldalletöltést, köszönöm, hogy már 38-an feliratkoztatok, köszönöm a sok-sok díjat, a kommenteket, a cseréket és mindent! Szuperek vagytok, drágaságaim! <3
U.I.: Nézzétek, mire bukkantam a Keletiben! KATT (ha van kedvetek és fiókotok, kövessetek instagramon is! :)

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

'the center of Queens'

2013. 06. 17., Chicago, Yorkville
A pasas a kutya felé rúg, aztán gyorsan, kapkodva körbenéz, hátha talál valakit, aki segíthet rajta. Mikor meglát minket, amint döbbenten állunk egymás mellett Hilgarral, egyből kiabálni kezd.

- Szedjék már le rólam ezt a dögöt! - próbálja túlharsogni az állat hangos ugatását. Folyamatosan csahol és morog, úgy látszik, nagyon azon van, hogy belemarjon az idegenbe.

- Eskü! - szól rá Hilgar. Szóval ez a kutya neve. Eskü. Felkapja a fejét, Hilgar felé fordul, és szűkölésbe kezd, de legalább békén hagyja a férfit. - Ide jössz! Most! - parancsolja a recepciós.

- Na végre – morogja a legújabb vendég, mikor az állat Hilgar felé indul. Mikor odaér hozzá, leül a lábához, de továbbra is szúrós szemmel figyeli a másik minden mozdulatát, és folyton a nyakát nyújtogatva szaglászik felé. Lehajolok hozzá, és a füle tövét kezdem vakargatni, hogy lenyugtassam.

- Elnézést kérek, néha visszajönnek neki ezek a dolgok – szabadkozik sután Hilgar. - Tudja, régen az igazságszolgáltatásnak dolgozott, és...

- Nem érdekel, oké? - förmed rá a pasas. Lerázza a kabátjáról a vizet, aztán beletúr világosbarna hajába, míg a recepcióhoz lépked. Nincs nála semmilyen holmi, a pénztárcáját is a zsebéből húzza elő.

- Tessék? - rázza meg óvatosan a fejét Hilgar, majd gyorsan beáll a recepció mögé. - Elnézést, nem hallok teljesen jól...

- Mondom nem érdekel! - kiáltja a fickó. Ököllel rácsap a pultra, a vízcseppek csak úgy repkednek a levegőben. Eskü ugatni kezd, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy elhallgattassam. - Egy szobát kérek – morogja a legújabb vendég, fél szemmel a kutyára, aztán rám sandítva. Rajtam egy kicsit többet időzik a tekintete.

- Rendben – feleli higgadtan Hilgar. - Az egyes szoba éppen üres.

- Jó lesz – törli meg a homlokát. Gyorsan kitöltik a papírokat, aztán megkapja a kulcsát, és a kutya morgásával kísérve szó nélkül eltűnik a folyosón. Mikor csak a vizes lábnyomok maradnak utána, felállok.

- Hát, úgy látszik, új vendég van – állapítom meg elmélázva, egész halkan, ám Hilgar még így is meghallja.

- Bizony – feleli pár papírstócot rendezgetve.

- Miért mondta neki, hogy az egyes szoba még éppen szabad, mikor rajtam kívül ő az egyetlen? - ráncolom a szemöldökömet. Valami meleg, érdes ér az ujjaimhoz, s rögtön utána Eskü kobakját kezdem cirógatni.

- Az a földszinten van – magyarázza Hilgar. Megrázom a fejem és értetlenkedve bámulok rá, mire a szemeit forgatva felsóhajt. - Csak nem akar vele egy szinten lakni, Mrs. Brown?

- Kate – vágom rá azonnal. - Mondtam, hogy szólítson csak Kate-nek.

- Tényleg, igaz... elnézést, Kate – mosolyog rám.

Némán fordulok a folyosó felé, amerre legújabb vendégünk távozott. Eskü idegesen szimatolja a levegőt, látszik rajta, hogy minden sejtje arra vágyik, hogy kövesse a nyomokat. Eszembe jut, mit mondott nem is olyan régen a recepciós.

- Hogy értette azt, hogy a kutya régen az igazságszolgáltatásnak dolgozott? - ráncolom a homlokom.

- Nos... ez egy hosszú és nem túl vidám történet – vonja meg a vállait. - Talán majd egyszer elmesélem.

- Hát jó – nézek le a kutyára, és beletörődöm abba, hogy egy darabig még nem fogom megtudni, honnan is van és miért fekszik minden áldott nap odakint, a lépcső legfelső fokánál. - Nem vihetem el sétálni? - ötlik fel bennem.

- Ilyen időben? - biccent az ajtó felé a recepciós, ami mögött még mindig szakad az eső.

- Jogos – húzom oldalra a szám. - És akkor mi lesz vele? - nézek ismét a kutyára.

- Nos, majd ha akar, visszamegy a helyére – mondja Hilgar. - Addig pedig itt marad, most már úgyse zavar senkit.

- Rendben – sóhajtok fel. - Azt hiszem, talán én is felmegyek a szobámba. Elég volt a reggeli izgalmakból – csóválom meg a fejem.

- Ahogy akarja.

Elköszönök Hilgartól és a kutyától, aztán elindulok. Ügyelek rá, hogy ne lépjek bele a vízbe, közben pedig eszembe jut, hogy ha már úgyse tudok mit kezdeni magammal, esetleg felajánlhatnám, hogy feltakarítok a pasi után - ám a következő pillanatban rájövök, hogy valószínűleg van valaki, mondjuk egy takarítónő, akit pontosan ezért fizetnek. Már éppen befordulnék a folyosón, mikor a recepciós utánam szól.

- Kate! - hallom meg a nevem.

- Igen? - tekintek hátra.

Hilgar hezitál egy pillanatig, mintha azon agyalna, hogy mondja-e vagy inkább ne, aztán végül gyorsan, ügyetlen mozdulatokkal hozzám szalad. A fülemhez hajol, és így szól:

- Szerintem vigyázzon ezzel a fickóval. - Az egyes ajtó felé bök, majd halk, fojtott hangon folytatja: - Amint mondtam, Eskü az igazságszolgáltatásnak dolgozott. Egészen pontosan az FBI egyik kutyája volt, és arra képezték ki, hogy megugassa a rossz fiúkat.

Mikor az FBI-t említi, egészen megdermedek. Kerek szemekkel bámulok rá, aztán az ajtóra, aztán megint Hilgarra. - Szóval arra gondol, hogy talán... - Elharapom a mondatot, végül megrázom a fejem, és zsebre vágom a kezeimet. - Biztos, hogy nem akarja elmesélni azt a történetet? - kérdezem.

A férfi lassan elmosolyodik, de látom rajta, hogy ez nem éppen vidám mosoly. - Tudja, mi a legjobb az időben? - kérdezi.

- Micsoda? - vonom össze a szemöldökeimet.

- Hogy nem minden egyszerre történik – veregeti meg a vállamat.

~¤~

Mikor odafönt, a szobámban elhúzom a teraszt takaró függönyöket, egészen meglepődöm az elém táruló látványon. Az ég kevésbé szürke, az eső alig csepereg, néhol már a Nap fénye is látszik, ahogy próbálja átégetni a ködréteget. Talán elmehetnék sétálni, úgyse ártana egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Teljesen teli van, mindennel, de persze legfőképpen most azzal, amit Hilgar mondott – vagyis inkább nem mondott. Egyértelműen arra utalt, hogy legjobb lesz bizalmatlanul viselkedni ezzel az új pasassal, mert lehet, hogy nem éppen kedves alak. Mi van, ha igaza van? Remek, talán megint belekeveredem valamibe. Vonzom az ilyen helyzeteket?

Az ágyhoz lépkedek, majd ledőlök rá. Kényelmesen kinyújtózkodom, és arra gondolok, hogy mennyire jó lenne, ha lenne itt velem valaki. Lehet, hogy az elmúlt pár napban viszonyleg sok embert ismertem meg, de egyikük sem áll hozzám annyira közel. A legjobban persze Robnak örülnék, annak, ha átölelne, ha megnyugtatna, de még az se zavarna, ha belefújna a fülembe. Teljesen mindegy, csak itt lenne, és végre tisztázódna ez az egész. Ám ahogy a jelenlegi helyzetünkre gondolok, elszorul a torkom, a gyomrom apróra zsugorodik, és valami nagyon azt súgja, hogy még sokáig nem lesz vége. Ezzel az érzéssel hunyom le a szemeimet, és pillanatokon belül elálmosodom. Furcsa, hiszen most keltem fel nemrég, de a fáradtság teljesen eluralkodik rajtam, a tagjaim mintha mázsás súlyúak lennének, a derekam szó szerint lefelé húz, mintha le akarna szakadni.

- Te jó ég – motyogom magamnak. A párnába nyomom az arcom, a bőröm szétlapul a súlyom alatt.

Nem telik sok időbe, és el is bóbiskolok. Arra nyitom ki ismét a szemeimet, hogy az arcomra süt a nap, és hogy borzasztó hányingerem van. Lassan felülök az ágyban, végighúzom a nyakamon a kezeimet, aztán hosszan kifújom a levegőt. Iszom egy kicsit az ágy mellett lévő ásványvízből, aztán megnézem, mennyi az idő. Fél tizenegy, vagyis legalább két órát aludtam. A homlokomat ráncolva, óvatosan kelek fel, ám ennek ellenére se tudok megálljt parancsolni a reggelimnek, ami két másodperc múlva a vécében landol. Azt hiszem, elrontottam valamivel a hasam.

Miután elmúlik az egész borzalmas rosszullét, kiöblítem a szám, és megmosom az arcom. Abban a percben, hogy kilépek a fürdőszobából, kopognak az ajtómon. Még egy kicsit kába vagyok, a hajam néhol az arcomra tapad, de megtörlöm a vizesen maradt helyeket a pulóverem ujjával, és ajtót nyitok.

- Üdv! - köszön rám a ma érkezett pasas. Kedves mosoly ül az arcán, fehér inget visel, száraz, egyszóval teljesen normálisan néz ki, teljesen máshogy, mint nem is olyan régen. Egyedül akkor komorodik el egy kicsit, mikor észre veszi, hogy nem vagyok valami jól. - Minden rendben? - kérdezi a homlokát ráncolva.

- Ömm... Ja, igen, persze – markolom meg a kilincset. Nagyon koncentrálok, hogy valóban elhiggyem, amit mondok, és ennek bizonyítására még el is mosolyodom. Természetesen észben tartom, mit mondott Hilgar. - Miben segíthetek?

- Csak azért jöttem, mert reggel nem voltam valami kedves, és gondoltam kezdhetnénk az egészet előröl – magyarázza.

Elnézem az arcát, szögletes állát, kávébarna haját és kék szemeit, és arra gondolok, hogy vajon honnan jött és kicsoda. - Oké – mondom végül, és megtámaszkodom az ajtóban.

- Remek – vigyorodik el. - Quinn Young vagyok – nyújtja a tenyerét.

- Kate – rázom meg a kezét. Megköszörülöm a torkom, és egy tizedmásodperc alatt felsóhajtok. - Kate Brown.

- Örülök, hogy megismerhetem, Kate – szorítja meg az ujjaimat, majd az eddiginél is szélesebb vigyor kúszik az arcára. - Nem lenne baj, ha tegeznélek?

- Nem – válaszolok, hosszúra nyújtva az "e" betűt.

- Oké, akkor te is tegezz nyugodtan – bólint. Gyorsan benéz a szobámba, a tekintete egy pillanat erejéig megállapodik a földön, de aztán megint rám figyel. - Igazából csak ennyit szerettem volna. Meg mivel már jó idő van, és én nem ismerek itt semmit és senkit, esetleg megmutathatnád, hol lehet ebédelni valamit.

- Jó – egyezek bele. Végül is, miért ne? Attól még, hogy Hilgar azt mondta, hogy vigyázzak vele, nem biztos, hogy komolyan veszélyes. És amúgy is, a nevemen kívül semmit sem tud rólam, és nem is fog. - De figyelmeztetlek, hogy én sem ismerek itt túl sok mindent – jegyzem meg.

- Hát... - Megvonja a vállit, és az ujjaival végigszántja a haját. - Akkor majd együtt keresünk egy helyet.

- Rendben – bólintok.

- Mikorra jöjjek vissza? - kérdezi udvariasan.

Gyorsan megnézem a mobilomon, hogy mennyi az idő. Hamarosan háromnegyed tizenegy. - Egy óra múlva – mondom.

- Oké, akkor egy óra, és itt vagyok – mosolyodik el szélesen. Felém int, ahogy hátrálni kezd. - Még egyszer: örülök, hogy megismerhettelek! - búcsúzik.

- Én is! - intek vissza neki. - Szia!

Becsukom az ajtót, és egy jó nagy sóhajtás kíséretében nekilátok, hogy valahogy rendbe szedjem magam. Miközben kihúzok a bőröndömből egy blúzt, lopva ellenőrzöm a pénzt. Megnyugszom, mikor a helyén találom, ráadásul egy pillanat múlva azon kapom magam, hogy leveszem a szemetes tetejét, és kiszedem a kukából Rob levelét. Alig volt rajta valami, egyáltalán nem büdös vagy koszos, csak egy kicsit gyűrött. Gyorsan visszarendezek mindent, az ágyra dobom a blúzt, és mellé huppanok. Felhúzom magam elé a térdeimet, aztán kisimítom a papírt, és többször is elolvasom. Egy kicsit még mindig meseszerűnek hangzik, de megpróbálok hinni neki, mert nincs más választásom. Megjegyzek róla pár fontos dolgot, például hogy Rob FBI-os barátjának a neve Simon Frizzel, hogy egyedül a chicagói irodában kereshetem, meg amit csak tudok, a fejembe vések erről a maffiáról. Nem sok jót hallottam még az ilyen társaságokról, és csak reménykedni tudok benne, hogy igazából nem olyan összetartóak, mint a filmekben.

Hátradőlök az ágyon, engedem, hogy szétterüljön a hajam, lehunyom a szemeimet, és a mellkasomra szorítom a levelet. - Rob – suttogom. - Vigyázz magadra!

Mivel egy óra nem olyan hosszú idő, hamarosan muszáj felkelnem, hogy készülődjek. A papírt a férjem kézírásával a bőröndbe rejtem a pénz mellé, aztán fogom a fölsőt, és elvonulok a fürdőszobába. Gyorsan átöltözöm, megmosom a hajam, és felviszek az arcomra egy kis sminket, hogy ne legyek olyan sápadt. Remélem, ma nem leszek többet rosszul, nem szeretnék a számra szorított kezekkel kirohanni a kajálóból.

Quinn, az új szomszédom, a gyanús pasas olyan pontos, akár egy expressz. Pontosan egy óra múlva kopogtat az ajtón.

- Helló! - köszönök rá.

- Szia, Kate – mosolyodik el szélesen. - Mehetünk?

- Igen, persze – bólintok. Bezárom a szobámat, a kulcsot a táskámba dobom, és elindulunk. A vastag, süppedős szőnyeg elnyeli a lépteink zaját, egyáltalán nem hallani, ahogy megyünk, csak akkor, mikor elérünk a lépcsőhöz.

- Remélem, éhes vagy – néz rám. - Én majd' éhen halok.

- Tudnék enni – vágom zsebre a kezeimet. A vágy, hogy valami intenzív ízű húst egyek, úgy tör rám, akár egy hatalmas lavina. Minden mást maga alá gyűr. - Fűszeres – hümmögök. - Az kell nekem.

Quinn nem válaszol, csak elvigyorodik. Ahogy a portára érünk és megpillantja Hilgart, összevonja a szemöldökeit.

- Hé, nem kérdezzük meg a recepciós pasit, hogy hol van itt jó kajálda? - ötletel.

- Á, nem kell – rázom meg a fejem. Tovább indulunk, újdonsült ismerősöm kinyitja nekem az ajtót, de még mielőtt kilépnék rajta, egy pillanatra hátra nézek. Hilgar egyenesen felém bámul, és mikor találkozik a tekintetünk, a mellkasomra bök, aztán két ujjával a saját szemeire, végül eggyel Quinnre.