21. - Hogy visszaadjam Robertnek

DRÁGA OLVASÓIM!

Először is, van egy jó hírem. Azt hiszem, sikerült kibillennem az írói válságból, méghozzá elég morbid módon. Múlthét csütörtökre lebetegedtem, itthon töltöttem két napot, és azalatt megszületett a 23. és a 24. fejezet is! Vagyis még egy rész vár megírásra, amire talán pénteken vagy a hétvégén sikerül majd időt kerítenem, aztán az epilógus, és végeztem. Az a helyzet, hogy nagy dilemmával küzdöm a befejezést illetően, és nem tudom, hogy legyen... de azt hiszem, ezt ráhagyom a dolgok alakulására, majd írás közben eldől, mi lesz. A lényeg az, hogy semmi gond, nem lesz késés azt hiszem, minden a legnagyobb rendben. :) 

Ami ezt a fejezetet illeti: HŰHA! Annyira furcsa volt megírni a végét, és ti is rá fogtok jönni, hogy miért. Nagyon együtt tudtam ám érezni Kate-tel! A közepén is lesz egy meglepetés, mit szóltok hozzá? Remélem tetszeni fog nektek, én izgatottan várom a véleményeiteket. És mint mindig, most is köszönetet kell mondanom a pipákért, a kommentekért és azért, hogy itt vagytok és olvastok! KÖSZÖNÖM! <3

U.I.: Drága Laura! Ugyan nem lehettem ott a szülinapi bulidon, de remélem, megkaptad az ajándékod, és hasznát fogod venni! Ami pedig a meglepi-bulit illeti, jól meglepődtél, mi? ;3 Hanna egész nap ezen pörgött, képzelheted, milyen volt két törin, míg a tortádat vártuk... :p Na mindegy, még egyszer nagyon, nagyon boldog tizenhetediket, élvezd ki, mert ez az utolsó éved kiskorúként (én már csak tudom, hahaha). Ezt a fejezetet pedig Neked ajánlom drága Kenyérke, mint amolyan utó-szülinapi-ajándék. Fogadd kenyeresen! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 18., Chicago
Quinn lép be a szobámba, becsukja maga mögött az ajtót, amit először nem tudok mire vélni, hiszen nincs nála tálca. Akkor meg minek jött?

- Felség. - Az egyik kezét a hasára, a másikat a háta mögé teszi, és gúnyosan meghajol. Tudom, azért csinálja, mert bocsánatot kellett kérnie tőlem, de nem érdekel. Kihúzom magam, és mikor felegyenesedik, egyenesen kék szemeibe nézek.

- Ó, ezt még egyszer, ha kérhetném – mosolyodom el szélesen. Megtettem, amit a Főnök kért tőlem, ezért azt hiszem, nem fog bántani, Quinn pedig tudja, hogy egy ujjal sem érhet hozzám, így nem bánom, mikor egy kicsit húzom az agyát. Így sokkal könnyebb elviselni ezt az egészet. Az ég szerelmére, hiszen elraboltak!

Quinn arca elkomorul, a kezei ökölbe szorulnak, látom rajta, hogy legszívesebben felpofozna, és mikor tesz felém két lépést, egy pillanatra megremegek. Talán mégsem kéne olyan merésznek lennem...

- Kint fogsz ebédelni, velünk – mondja tömören és hidegen.

- Tessék? - lepődöm meg.

- Gyerünk – int a fejével ahelyett, hogy tovább magyarázna. Mikor nem mozdulok, idegesen beletúr a hajába. - Gyere már! - szólít fel ismételten, egy fokkal ingerültebben. Azt hiszem, jobb lesz, ha vele tartok, még mielőtt olyat tesz, amit nem szabadna.

Felállok az ágyról, elindulok felé, mire kinyitja az ajtót, és előre enged. Ahogy elsétálok mellette, érzem a belőle párolgó forróságot, amitől kiráz a hideg. Hátborzongató tud lenni, ha ilyen közel vagyunk valakihez. Mégis, leginkább akkor rettenek meg, mikor meglátom, mi vár egy szobával arrébb. Rá kell jönnöm, hogy ez a hely minden bizonnyal valamilyen egyszerű lakás lehet, mert Quinn a konyhába vezet, ahol ott az egész csapat, egy asztal körül ülve. A Főnök, Maya, a pasasok, akiket nem ismerek, és két üres hely – minden bizonnyal nekünk.

- Foglaljon helyet, Kate – invitál kedvesen a Főnök, aki az asztalfőnél ül, mint valami tekintélyes családfő. A balján lévő helyre mutat, mire kissé feszengve megindulok arra. Mindenki tekintetét magamon érzem, ahogy leülök Maya mellé. Quinn velem szemben telepszik le, és látom a tekintetében, hogy mennyire nincs ínyére ez az ülésrend. Mégis, természetesen egy szót sem szól, inkább megfeszített állkapoccsal bámulja a tányérokat.

Követem a tekintetét, és még csak most látom, hogy valódi kis lakoma van az asztalon. Olyan, akár egy hálaadás napi vacsora, egyedül a hatalmas pulyka hiányzik. Összefut a nyál a számban, ám ahogy meglátom az aszalt szilvát tőlem nem olyan messze, hirtelen hányingerem lesz. Te jó ég, csak most ne dobjam ki a taccsot!

A rosszullétemmel küszködöm, míg egyszer csak meg nem hallom a nevem. Felpillantok, és azt látom, amint Maya felém nyújtja az egyik tálat. Mintha mosolyognának a szemei, mégis, képtelen vagyok visszamosolyogni rá. Inkább elkapom róla a tekintetem, és úgy teszek, mintha észre se vettem volna. Úgy teszek, mintha senkit se vennék észre. Így tüntetek, mert szörnyen abszurdnak tartom ezt az egész helyzetet. Elrabolnak, videót csinálnak, amin a férjemnek üzenek, akit meg akarnak ölni, most meg leültetnek az asztalukhoz, hogy ebédeljek velük. Hát köszönöm, de ebből nem kérek.

- Valami gond van, Kate? - kérdezi a Főnök.

Összepréselt ajkakkal nézek rá, végül megrázom a fejem. - Nem vagyok éhes, köszönöm.

- De legközelebb csak vacsorát kap! - feleli erre a viccesnek szánt választ.

Olyan hosszan bámulok bele gonosz kis szemeibe, amilyen hosszan csak tudok. - Mi lesz, ha Robert nem válaszol a videóra? - kérdezem hirtelen. Remélem, ez majd segít, hogy elmenjen a kedve a viccelődéstől. Mikor érezhetően megfagy a levegő falak között, elégedetten megköszörülöm a torkom. Legnagyobb meglepetésemre azonban a Főnök nem jön zavarba, sőt: mintha fellelkesedne ettől az eshetőségtől.

- Akkor rosszul döntött – mondja, majd felszúr a villájára egy borsószemet, és jólesően elrágcsálja.

- Ezt hogy érti? - vonom össze a szemöldökeimet.

Szélesen elvigyorodik, amiből arra következtetek, hogy valami olyat akar válaszolni, ami nagyon nem fog tetszeni, ám erre végül nem kerül sor, mert a következő pillanatban megszólal a bejárat csengője. Most dermed meg csak igazán a levegő! Quinn a fegyvere után kap és felpattan, hogy megnézze, ki az, de a Főnök int neki, hogy maradjon, aztán Mayára bök, aki bólint egyet, feláll, lesimítja a ruháját, helyre igazítja a tincseit, és indul, hogy ajtót nyisson. Quinn közben visszaül a helyére, de látom a kéztartásán, hogy a fegyver ott az ujjai között. Nagyot nyelek, mikor észre veszem, hogy a két másik pasasnál is hasonló a helyzet.

Feszülten figyelek minden mozdulatra. A Főnök szemmel láthatóan azon gondolkodik, hogy talán jobb lenne engem eltüntetni onnan, de valamiért mégis maradhatok. Talán Isten meghallgatta az imáimat, és itt a lehetőség a szökésre?

Maya lenyomja a kilincset, a szobát pedig továbbra is csönd üli meg.

- Jó napot kívánok, kisasszony – hallom meg a hangot a küszöb túloldaláról. Majdnem félrenyelem a saját nyálam, mikor felismerem, hogy kié. Elképedve bámulok a bejárat felé, egyszerűen nem hiszem el, hogy valóban ő lenne az. - A légkondicionálót jöttem ellenőrizni.

- Ömm... - Maya egy kicsit összezavarodik, ám a következő pillanatban előveszi a legbájosabb mosolyát, és megrázza a fejét. - Semmi baja a légkondinak, köszönöm szépen.

- Hmm, valóban? - hangzik a kérdés. - Mostanában elég sok panasz érkezett erről a környékről, hogy néhány készülék füstöt fúj a lakásba. Nem fordult elő ilyesmi?

- Nem – vágja rá a nő.

Ebben a pillanatban felgyorsulnak az események. A Főnök összegyűri a szalvétáját, aztán int Quinnek, aki mindenféle további utasítás nélkül is tudja, mit kell tennie. Felpattan az asztaltól, megragadja a könyökömet, és magával húz. Tudom, hogy ez az a pillanat. Most, vagy soha.

- Azért ha nem bánja, akkor én... - A légkondicionáló szerelőnek öltözött Hilgar tovább erősködik, mire Maya egyre idegesebb lesz, főleg, mikor a fickó a zsebébe nyúl.

- Hilgar! - sikoltok felé.

Quinn oldalra kapja a fejét, a szemei hatalmasra kerekednek. - Ez a recepciós! - kiabálja. - Nem légkondis, ez a...

Hilgar a földre dob valamit, ami hangosan koppanva gurul be a lakásba, rögtön utána pedig sűrű, sötét füstöt kezd okádni magából.

- Látja, én mondtam, hogy néha füstölnek a légkondik, szóval esetleg... - Hilgar gyorsan hadarja a szavakat, ám most semmiképpen sem néz ki sutának, sőt, épp ellenkezőleg. Pontosan tudja, mit csinál. A lakás egybenyitott helyiségeit olyan gyorsan tölti meg az átláthatatlan füst, hogy a többieknek még felocsúdni sincsen idejük. - Kate! - kiabálja a nevem Hilgar.

Ösztönösen cselekszem, akár egy csapdába esett állat. Kitépem magam Quinn szorításából, aki időközben fuldokolni kezdett a füsttől, mint mindenki más. Mivel a látásomat teljesen elhomályosítják a csípős könnyek, a torkomat pedig marja a sűrű levegő, szinte vakon tapogatózva indulok el arra, amerre az ajtót sejtem. Hallom, ahogy a Főnök azt ordibálja, hogy kapjanak el, ám ez valamilyen csoda folytán senkinek sem sikerül. Egyszer mintha valaki belemarkolna a vállamba, de a következő pillanatban el is enged. Végül aztán sikerül átverekednem magam a füstön, és szó szerint átesem a küszöbön.

Hilgar abban a pillanatban gyorsan be is csukja az ajtót, és segít felállnom a földről. - Jöjjön, gyorsan – húz magával. Belekapaszkodom a vállába, még mindig szörnyen köhögök és alig látok valamit, de a bensőmet boldogság tölti el, hogy végre kikerültem onnan. Az egész olyan, akár egy film akciójelenete.

Ugyan minden porcikám azért könyörög, hogy megállhassak és végre normálisan kapjak levegőt, mégsem teszem. Hilgarral együtt rohanok ki az utcára, a friss levegőre, aztán minél távolabb ezektől az emberektől. Nem tudom, hogyan keveredünk ki a nyomortelepről, ám valahogy mégis sikerül, és mire eljutok odáig, hogy rendesen látok, már felismerem Chicago hatalmas felhőkarcolóit. Fogalmam sincsen, milyen távol lehetünk a nyomornegyedtől, de Hilgar egyszer csak megáll, és leültet egy padra.

- Oké, fél perc pihenő – mondja.

Szétmaszatolom az arcomon a könnyeimet, és kerek szemekkel bámulok rá. - Maga? - kérdezem cseppet sem titkolt meglepettséggel.

- Én bizony – bólint büszkén.

- Megmentett! - rázom meg a fejem. Mikor tovább mosolyog, és a jókedve egyre csak szélesebb lesz, szipogok egyet. - Miért? És hogyan?

- Azért, hogy visszaadjam Robertnek, és úgy, ahogy látta – magyarázza.

- Ismeri a férjemet? - hökkenek meg ismét.

- Ahogy mondom – bólogat.

- De... de a múltkor még azt mondta, hogy... - Elhagynak a szavak, a fejemben minden összemosódik, már nem is értem, mi folyik körülöttem. Megtöltöm a tüdőmet friss oxigénnel, és arra gondolok, amit Hilgar az előbb mondott. Hogy visszaadjam Robertnek.

- Emlékszik még, hogy mit mondtam az időről? - kérdezi, és közben az eget kémleli.

- Talán – rázom meg a fejem.

- Hát most azt mondom róla, hogy kevés van belőle, úgyhogy nyomás – nyújtja felém a kezét.

~¤~

2013. 06. 18., Chicago, Downtown

Nem tudom pontosan, meddig rohanunk a városban. Olyan környéken járunk, amit nem ismerek – egyedül azért vagyok biztos benne, hogy még Chicagóban vagyunk, mert érzem a levegőben a Michigan-tó illatát. Aztán egyszer csak megpillantok egy hatalmas épületet a távolban, és nem telik bele sok időbe, már a bejárata előtt állunk.

- Innentől magáé a terem, Mrs. Brown – mutat az ajtóra Hilgar.

- És magával mi lesz? - nézek le az alacsony alakra. - Quinn felismerte, veszélyben van!

- Amint láthatta, a veszély az én világom – mosolyog rám. - Ne higgye, hogy az élet csupa véletlenekből áll! - Megkocogtatja az épület üvegajtaját, mire odanézek, és mikor visszapillantok, Hilgarnak már se híre, se hamva.

Elkínzott arccal kutakodom a tömegben, hátha megpillantom, de nem, teljesen eltűnt. Fura egy fickó, az már egyszer biztos, de megmentett, és ezért hálával tartozom neki. Nagyon remélem, hogy találkozom még vele.

Felnézek az ajtón álló feliratra, és az ereimben megfagy a vér, mikor elolvasom. Hilgar az FBI-hoz hozott! Gondolkodás nélkül lököm be a szárnyakat, aztán nem törődve a gyanakodó tekintetekkel, odarohanok az első fehérgalléroshoz, akit meglátok.

- Uram! - ragadom meg a zakóját.

- Igen? - néz le rám meglepetten. Kerek fejű fekete pasas, és ahogy az arcomat fürkészi, összevonja a szemöldökeit. Nem csodálom, borzalmasan nézhetek ki. - Miben segíthetek?

- Simon... - Itt van a nyelvem hegyén, de nem jut eszembe a vezetékneve. Hogy is hívták? Kell két másodperc, de a végén beugrik. - Frizzel, Simon Frizzelt keresem – zihálom.

A fickó megrázza a fejét, és lehámozza az ujjaimat drága öltönyéről. - Nézze, hölgyem...

Mivel minden bizonnyal hosszas prédikációba akar kezdeni, amit azzal zárna, hogy kitesz az épületből, újból a vállára tapasztom a kezem, erősen belemarkolok a ruhájába, és félbeszakítom. - Mutassa meg, ki az, könyörgöm! Ismer engem, meg kell találnom, veszélyben vagyok! - hadarom. - Ha nem ismer fel, akkor börtönbe csukhat, vagy mit tudom én – halkul le a hangom. Biztos vagyok benne, hogy nem meggyőztem az alakot, egyszerűen csak szánalmasnak talál, ezért segít – de végül megteszi.

Egy csomó emeletet megyünk felfelé lifttel, végül kiszállunk, és egy üvegajtón túl elterülő hatalmas irodaszerűségre mutat, annak is a tetején lévő kisebb helyiségre.

- Ott van fent, ő az – mondja.

- Köszönöm – nézek rá -, hálásan köszönöm! - Aztán vissza se nézek, belépek az irodába.

Odabent tisztaság és kávé illata fogad. A papírok egymásra rendezve, minden letisztult, fehér, az asztalok csinosan állnak egymás mellett, rendezett sorokban. Az emberek élére vasalt nadrágban, tökéletesen makulátlan öltözetben intézik az FBI ügyeit. Talán zavartatnom kéne magam, de ahhoz túlságosan leköt, hogy végre beszélhessek Simon Frizzellel. Felnézek egyszemélyes irodájába, és még csak most látom, hogy valaki más is van ott vele, akit eddig észre se vettem. Egy széken ül, háttal nekem, a homlokát összekulcsolt ujjain nyugtatja és az asztalon támaszkodik. Talán ez az apróság az, amitől mint villámcsapás, úgy hasít belém a felismerés.

Ott állok az FBI egyik osztályának kellős közepén, és a torkomból önkéntelenül tör fel a sikoltás. - Rob!

A férjem sok méterrel arréb, egy üvegajtó mögött ül, de látom, ahogy felegyenesedik, és Simon Frizzellel együtt felém néz. Abban a pillanatban, hogy meglát, minden maradék vér kifut az arcából, és azt mondja: "Nem lehet!" Utána olyan hirtelen pattan fel, hogy a szék elvágódik mögötte. Áttör az üvegajtón, lerohan a lépcsőn, és senkivel se foglalkozva egyenesen hozzám rohan.

Istenem, mióta várok már erre! A karjai olyan erősen és olyan féltően ölelnek át, belőlem pedig kérlelhetetlenül kitör a zokogás. Szorosan simulok hozzá, az ujjai a derekamba mélyednek, érzem a mellkasomon, hogyan dobol a szíve, és úgy ringat, mint régen, mint mikor apa miatt rossz volt a kedvem, és próbált megnyugtatni. A bőrömön érzem a leheletét, a forró levegőt, amit kifúj, és azt, ahogy a nyakamra hajtja az állát. Mikor a mellkasának nyomom az arcom és magamba szívom semmihez sem hasonlítható illatát, a bensőmet forrón önti el a szeretet. Mit is mondott Lisa? Agapé? Igen, ez a neve.

Ez a neve, és én végre otthon vagyok.