DRÁGA OLVASÓIM!
Rendben, elmaradt az időzítés, ezért csak most, a suliból hazaérve tudom nektek publikálni a következő fejezetet - ami bizony már a huszonkettedik! Ez azt jelenti, hogy még három másik és az epilógus, aztán vége is van. Nekem iszonyatosan furcsa, hogy ennyi volt, nem is tudom... igazából talán át se éltem az egészet, fel se fogtam, hogy megtörtént. Még fél fejezetet kell megírnom és a befejezést, és az írással is végzek. Elképesztő! :(
Ami ezt a részt illeti, nincs különösebb hozzáfűznivalóm. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog és örömötöket lelitek benne. Meg kell köszönnöm az újabb pipákat és kommenteket, mindent, amit kapok tőletek, olyan nagyon aranyosak vagytok! <33
szeretettel,
Dorine Osteen
~¤~
2013. 06. 18., Chicago, Downtown, FBI
Még mindig az újra találkozás édes mámorában úszom, mikor meghallom a tekintélyt parancsoló férfihangot.
- Rendben emberek, nincs
itt semmi látnivaló! Mindenki menjen a dolgára! - adja ki az
utasítást. Biztos vagyok benne, hogy ez Simon Frizzel hangja, de
most a legkevésbé sem érdekel a fickó.
A karjaim olyan erősen
fogják körbe Robertet, amennyire csak tudják, ám ő még így is
sokkal szorosabban ölel. Az álla a nyakam és a vállam között
nyugszik, minden egyes lélegzete meglebegteti a hajszálaimat, a
bőréből párolgó melegségtől lassan kiengednek eddig görcsösen
megfeszített izmaim. Egyedül az arcom rándul össze a könnyektől,
amik sehogy sem akarnak szűnni.
- Rob – suttogom
sírástól zihálva.
Erre aztán még
erősebben szorít magához. A csípőm és a derekam teljesen
hozzásimul, és már csak lábujjhegyen állok a földön, mert a
karjai megemelnek egy kicsit. Egy lépés választ el attól, hogy
felkapjon, mint azon a viharos éjjelen.
Úgy két percig állunk
így szótlanul, végül az én kezeim engednek először, mire végre
ő is hajlandó lesz lazítani egy kicsit – de csak annyira enged
távol magától, hogy a két tenyere közé foghassa nedves arcomat,
és a szemembe nézhessen. Ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak
ne tenné, mert a látványtól úgy érzem, megszakad a szívem.
Látom a tekintetében, hogy saját magát hibáztatja a történtek
miatt. Gyönyörű arca sápadt, a homlokát aggodalmas barázdák
csíkozzák, a szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek. Esküdni
mernék, hogy mióta elmentem, egy éjszakát sem aludt át.
Látom, hogy mondani akar
valamit, de végül erre nem kerülhet sor, mert egy fehérgalléros
lép hozzánk. Anélkül is felismerem Frizzel ügynököt, hogy
bemutatkozna. Magas férfi, sötétbarna hajjal és szemekkel,
makulátlan és kifogástalan öltözettel. Két kezét kettőnk
hátára teszi, és a fölső iroda felé kezd terelni.
- Gyerünk, inkább
odafönt folytassátok ezt – mondja halkan, majd miután mi elindulunk a
lépcsőn, ő még hátramarad, és vált pár szót az egyik
emberével.
Rob átöleli a derekam,
én is az övét, és meglepően gyorsan fent is termünk az
irodában. Miután becsukódik mögöttünk az ajtó, annak ellenére,
hogy üvegből vannak a falak, megszűnik körülöttünk a világ.
Végre egyedül lehetünk, és ezt ki is használjuk. A tenyereim a
férjem borostától érdes arcára tapadnak, és megcsókolom.
Napok, éveknek tűnő napok óta először, és ezt tisztán érzem
is. A következő, amire felfigyelek, az valami sós. Biztos vagyok
benne, hogy az én könnyeim, de mikor Rob eltávolodik tőlem és
szaggatottan kifújja a levegőt, görcsbe rándul a hasam. Nem az én
könnyeim, hanem az övéi. Úgy bújik hozzám, akár egy kisfiú. A
mellkasomra hajtja a homlokát, az ujjai a két vállamra simulnak,
én pedig vigasztalóan a feje búbjára nyomom az állam, a
tenyereimmel pedig finoman masszírozom a hátát. Újabb pár perc
telik el így, aztán Robert egyszer csak felegyenesedik, és a
szemembe néz.
- Annyira sajnálom,
Kate – rázza meg a fejét. Már összeszedte magát, egyedül a
szemeiben meglátszódó hajszálvékony vérerek árulkodnak arról,
hogy az előbb még sírt.
Közelebb hajolok hozzá,
lehunyt szemekkel puszit nyomok az orra hegyére, aztán az övének
nyomom a homlokom, és megcirógatom az arcát. - Már vége –
suttogom. - Vége.
Rob megint csak a fejét
ingatja, végül újra magához szorít, egészen addig, míg valaki
be nem lép az irodába. Simon Frizzel az. Halkan becsukja maga
mögött az ajtót, aztán leül az asztala mögé, és megköszörüli
a torkát. Erre Rob és én is felülünk, hogy rendesen rá tudjunk
nézni. A férjem azonnal a kezem után nyúl, én pedig tétova
nélkül fűzöm össze az ujjaimat vele.
- Mrs. Brown – néz
rám az ügynök -, örülök, hogy végre találkozunk. Simon
Frizzel különleges ügynök vagyok, de talán ezt már tudja is.
- Igen – bólintok. -
És én is örülök a találkozásnak.
- Elég sajnálatosak a
körülmények, de első sorban annak kell örülnünk, hogy jól
van. Ami pedig azt illeti, tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb
helyzet, de muszáj feltennem pár kérdést – magyarázza.
- Rendben – bólintok
egy szipogás kíséretében. Egy pillanat erejéig Robra nézek, aki
folyamatosan engem bámul. Mikor meglátom, mennyire le van robbanva,
nem zavartatom magam: gyors csókot nyomok az ajkaira.
- Nos – sóhajt fel
tárgyilagosan Frizzel -, először is, kérem, mondja el, hogyan
került ide.
Nyelek egy nagyot,
engedem, hogy a fejemben gyorsan összeálljon egy vázlatos kép
arról, mi is történt az elmúlt két napban, aztán elkezdek
mesélni. Hosszú percekig magyarázom az eseményeket: beszámolok a
szállodáról, a recepciósról, de még Esküről is, nem hagyom ki
a Gungor házaspárt sem, és természetesen részletes leírást
adok Quinnről. Utána arról beszélek, hogyan rabolt el, nagyjából
körülírom a nyomornegyedet, végül a videó, és hogy Hilgar
miként mentett meg.
- Honnan ismered őt? -
fordulok Rob felé, aki csodálkozástól kerek szemekkel néz vissza
rám.
- Ez egy elég régi
történet – feleli lassan. Látom rajta, hogy valahol nagyon
messze járnak a gondolatai.
- De még mennyire, hogy
régi – szól közbe Frizzel. Megcsóválja a fejét, aztán megint
rám szegezi a tekintetét. - Emlékszik még valamire, Kate?
Elgondolkodom, végül
felsóhajtok, és Robert vállára hajtom a fejem. Annyira ismerős
érzés, hogy elcsuklik a hangom, ahogy válaszolok. - Nem, ez
minden.
- Érem. - Az ügynök
leír valamit egy papírra, aztán összefűzi az ujjait az álla
alatt. - Furcsán fog hangzani, amit mondok, de jobb lett volna, ha a
recepciós nem avatkozik közbe.
- Ezt meg hogy érti? -
döbbenek meg.
- Ha megkapjuk azt a
videót, akkor tudomást szerzünk arról, hogy elkapták, és ez
lett volna az indok
arra, hogy mi is elkapjuk őket – magyarázza. - De így... már nincs, ahol megfogjuk a maffiát.
arra, hogy mi is elkapjuk őket – magyarázza. - De így... már nincs, ahol megfogjuk a maffiát.
- Csak van valami, Simon
– mondja Rob. Hallom a hangjából, hogy mennyire kétségbeesetten
szeretné, ha végre vége lenne ennek az egész ügynek. - Rengeteg
mindenben piszkosak, te is tudod!
- Persze, hogy tudom. -
A másik férfi az asztalra teszi a tenyere élét, hogy így
nyomatékosítsa magát. - Te pedig azt tudod, hogy a rengeteg más
minden miatt már voltak börtönben.
- És ha újra
belefogtak valamibe? - erősködik Robert. - Ismerem Duane-t, és
tudom, hogy nem képes egy helyben maradni.
- Ezt mindannyian tudjuk
– feleli mély nyugalommal Frizzel. Végigszántja az ujjaival a
haját, végül felsóhajt. - Rendben. Túl sok minden történt a
mai napon. Mi lenne, ha most elraknánk ezt a dolgot holnap reggelig?
Kate itt van, jól van, egyelőre nem történhet semmi baj.
Pihenjétek ki magatokat, rendben? - Azzal feláll, és az ajtó felé
indul.
- Rendben – bólint
Rob. Ahogy a másik elhalad mellette, utána szól. - Simon?
- Igen?
- Köszönöm.
A fickó halványan
mosolyogva megveregeti Rob vállát, aztán magabiztos léptekkel
kisétál az irodából.
~¤~
Az éjjelt természetesen
az FBI épületében töltjük. Igazából eszem ágában sincsen
hazamenni, egyedül egyetlen pillanat erejéig fordul meg a fejemben
a dolog, de mikor meglátom a fönti iroda egyik eldugott sarkában
összetákolt édes, szedett-vedett kis kuckót párnákkal és két
puha takaróval, azonnal el is felejtem előző gondolataimat. Nekem
éppen elég, hogy Rob itt van.
Este kilenc van, mire
végre lepihenhetünk. Addigra úgy érzem, leszakad a derekam, a
lábaim is nagyon fájnak, ám a hatalmas, igazi chicagói hamburger,
amit vacsora gyanánt nyomok magamba, segít enyhíteni az áldott
állapot okozta macerákat. Mikor aztán az evés végeztével Robbal
együtt letelepszünk ideiglenes fekhelyünkre, arra gondolok, hogy
el kéne mondanom neki a sejtésem. Aztán végül úgy döntök,
mégsem teszem, mert csak még jobban hibáztatná magát a történtek
miatt.
Felhúzom a lábaimat az
irodaszagú takaró alatt, Rob mellkasára hajtom a fejem, ő átöleli
a vállamat, és így, összebújva, némán fekszünk egy darabig.
Lehunyt szemekkel, nyugodtan hallgatom, miként csillapodik le lassan
a szívverése, és veszi át a hatalmas sóhajok helyét a könnyed
lélegzés. A kisbabánkra gondolok, akit minden bizonnyal a szívem
alatt hordok, és teljesen váratlanul olyannyira elöntenek az
érzelmek, hogy minden indok nélkül sírva fakadok.
- Hé... - Robert
azonnal felül, én is vele együtt, és könnyektől elhomályosodott
tekintettel próbálom kibogarászni az arcából, mire gondolhat.
Mikor nem sikerül, mert
a sírás sehogy sem akar múlni, megrázom a fejem. A hajam nedves
arcomra tapad, a takaró lecsúszik a könyökhajlatomra – valahogy
úgy nézhetek ki, mint egy szánni való hajléktalan, akinek a
világon semmije nincsen már. Előre nyúlok, átölelem a férjem
nyakát, és olyan szorosan simulok hozzá, amennyire csak tudok. Ő
a falnak veti a hátát, a karjai erősen, mégis gyengéden tartanak
közel.
- Szeretlek – zokogom
a vállába. - Ugye tudod, hogy nagyon, nagyon, nagyon szeretlek?
Erre aztán még inkább
átölel. A bőrömön érzem minden apró rezdülését, minden
mozdulatát, amelyeket olyan jól ismerek. - Tudom, Katie –
suttogja.
Jó sok időnek kell
eltelnie hozzá, hogy végre teljesen megnyugodjak. Úgy próbálok
segíteni magamon, hogy némán tátogva imádkozom. Hálát adok
Istennek, amiért megmenekültem a maffiától, és amiért
eljutottam ide. Külön ecsetelem, mennyire örülök annak, hogy a
férjem is épségben van. Aztán Rob mellkasán húzogatom az egyik
ujjam, és élvezem, ahogy a hajammal játszik. Furcsa, hogy igazából
rengeteg dologról kéne beszélnünk, de egy szót sem szólunk.
Mindketten holt fáradtak vagyunk, mégsem alszunk, helyette örülünk,
hogy végre egymás karjában lehetünk. Majd ha végre teljesen
véget ér ez az egész, ráérünk megvitatni, mi minden történt.
Úgy határozok, akkor számolok be a terhességemről is. Bár nem
végeztem tesztet, a testem minden porcikája jelzi, hogy mi a
helyzet – és anya mindig azt mondja, a nők megérzik, ha élet
növekszik bennük. Hát én nem csak érzem: kifejezetten biztos
vagyok a dologban.
Akkor döbbenek csak rá,
hogy talán mégsem sikerül majd hosszú ideig titkolóznom, mikor a
reggeli kávé illatától borzalmas hányingerem támad. Olyan,
mintha ezer tűvel szurkálnák belülről az orromat, a gyomrom
pedig háborog, akár a Michigan-tó vihar idején. Mivel Rob még
mélyen alszik, hatalmas önuralommal lassan mászom ki mellőle. Ám
mihelyt a talpam leér a hideg járólapra, rohanni kezdek. Feltépem
az üvegajtót (még szerencse, hogy magától lelassul, mielőtt
becsukódna), letrappolok a lépcsőn, és a kávéját iszogató
Frizzel ügynök aggodalmas tekintetével kísérve szaladok ki a
folyosóra. Itt döbbenek csak rá, hogy fogalmam sincsen, merre a
mosdó. Tehetetlenségemben tovább indulok jobbra, és legnagyobb
szerencsémre két pillanat alatt meg is találom. Éppen időben
érek be, mert még egy másodperc, és a földre dobom ki a taccsot.
Remegő lábakkal
figyelem, miként távozik a csatornába a tegnap esti vacsora. Csípős
könnyek csorognak a szemeimből, és ahogy a karjaimmal átfogom a
derekam, veszem csak észre, hogy reszketek. Vajon minden nő ilyen
rosszul viseli ezeket az első heteket, vagy csak nekem van ekkora
balszerencsém?
Annak ellenére, mennyire
borzalmasan érzem magam, egyetlen perc elteltével minden panaszom
csillapodik, és egy kis idő múltán már tökéletesen vagyok.
Kiöblítem a szám, a pólóm alá gyűröm a hajamat, megmosom az
arcom, aztán kilépek a folyosóra. Meglepődöm, mikor Simon
Frizzelt látom, amint ahogy észrevesz, ráncokba szökött
homlokkal megindul felém.
- Jól érzi magát? -
kérdezi azonnal. A kezében kávés poharat tart, amitől ismét
émelyegni kezdek, de türtőztetem magam, és a számon kezdem venni
a levegőt.
- Igen! - vágom rá
kapásból.
- Az előbb hányt –
ereszti le a szemöldökeit a férfi. FBI ügynök, biztos, hogy nem
könnyű átverni. Túl sok dolgot látott és tapasztalt már ahhoz,
hogy meg lehessen vezetni holmi kifogásokkal. Ám az utolsó pillanatban mégis
eszembe jut egy dolog.
- Biztos a tegnapi
hamburgerben volt valami – füllentem. A fejemet ingatom, próbálok
nagyon ártatlan fejet vágni. - Elég érzékeny a gyomrom, tudja?
Mintha egy kicsit még
mindig gyanakodna, ám végül egyik pillanatról a másikra
megenyhül. - Ha csak ennyi – mondja, mikor elindulunk vissza az
alsó, nagy irodába. Némán ballagunk egymás mellett, míg egyszer
csak meg nem töri a csendet. - Robert aludt az éjjel? - kérdezi.
Kinyitja az egyik üvegszárnyat és udvariasan előre enged.
- Igen – bólintok.
Odabent megállunk az egyik asztal mellett: én összefonom a
karjaimat a mellkasomon, Frizzel pedig a kávéját kortyolgatja. -
Az elmúlt napokban gondolom nem sokat pihent – jegyzem meg halk,
vékony hangon.
Az ügynök a fogát
szívja, ahogy megcsóválja a fejét. - Szinte semmit. Éjt nappallá
téve igyekezett kitalálni valamit. Azt hiszem – teszi hozzá -,
hogy most már talán valamivel kipihentebb lesz.
- Remélem – sóhajtok
fel. - És most mi a terv? - érdeklődöm.
- Egyelőre még nem
tudjuk – vallja be. - Ma megpróbálunk kiagyalni valamit.
- Megkapták a videót?
- Nem, Duane nem küldte
el. Gondolom tisztában van vele, hogy már teljesen felesleges.
- Duane? - vonom fel a
szemöldökeimet.
- A "Főnök"
- forgatja a szemeit Frizzel. Látszik rajta, mennyire nevetségesnek
találja ezt a nevet.
- Ó, vagy úgy –
bólintok, és lassan én is elmosolyodom, mert eszembe jut, miként
pirított rá Quinnre imádott Főnöke.
- Nem adtak valamilyen
helyszínt, ahol találkozót szerettek volna? - kérdezi az ügynök.
- De! - kapok a
fejemhez. - Te jó ég, hogy is felejthettem el... Mikor felvettük a
videót, a Főnökük azt mondta, Rob legyen huszadikán az Iron
Hotelnél – idézem fel az információkat. - Délután há...
háromkor, igen – teszem hozzá egy kicsit bizonytalanul.
- Ez egészen biztos? -
csillannak fel a férfi szemei.
- Igen – bólintok. -
Iron Hotel, huszadika, délután három – ismétlem.
Frizzel elgondolkodik egy
pillanatra, aztán lecsapja az asztalra a kávét, és kiviharzik az
ajtón. Még mielőtt teljesen eltűnne, visszaszól: - Menjen,
legyen ott, mikor Robert felébred!
Drága Dorine!
VálaszTörlésAz egyetlen indok, amiért sosem vágnék zsarus, maffiás és hasonló blogba az az, hogy sosem tudnék ütős terveket kitalálni, mondjuk egy bűnöző elfogására, így kíváncsian várom, te miként oldod meg mindet, hogy mivel fogsz előrukkolni. Igazából, fogalmam sincs, mi mást írhatnék még, azon kívül. hogy nagyon boldog vagyok, hogy Kate biztonságban van... talán csak ennyit, hogy nagyon tetszett a rész, aranyos lett! <3
Millio puszi Xx
Drága szerecsendio!
TörlésEzzel a dologgal most igazán megfogtál, mert ez egy kicsit nekem is gellert okozott, mármint, hogy nem tudok ütős tervet kieszelni arra, hogyan legyen a történet legvége. Azt hiszem, bele is estem ebbe a gödörbe, bár már eddig is volt rá alkalom, hogy így éreztem, és ti, drága olvasóim mégsem gondoltátok olyan szörnyűnek a megoldásomat. Hát csak remélni tudom, hogy ezúttal is így lesz!
Nagyon köszönöm a kommentedet, és kérlek ne haragudj, amiért csak most válaszolok! <3
Dorine :)
Kedves Dorine!
VálaszTörlésHát nem is tudom mit mondjak, mindig csak ismétlem magamat azzal, hogy fantasztikus rész volt, de egyszerűen nem tudom másképp megfogalmazni... :) Annyira örülök, hogy mind a ketten biztonságban és jól vannak. Végre egy kicsit megnyugodhatnak, de még sajnos nem teljesen... A maffia még mindig szabad lábon van és munkálkodik.... Úú, és annyira várom már, hogy Katie végre elmondja Robnak, hogy gyerekük lesz :) És azért remélem még, hogy újra képbe kerül a Gugnor házaspár, én nagyon megszerettem őket :)
Kenyér: Adél <33
ui: Nagyon köszönöm, hogy értékessé teszed a szerdáimat, mert az az egyik olyan nap amit nagyon szoktam várni, hogy végre elolvashassam a részedet!! Nem is tudom mi lesz akkor, ha ennek a történetnek vége lesz :( Na de ezen még nem érdemes foglalkozni, mert még nincs vége, addig is nagy várakozással vagyok a következő részig :) <33
Drága Adél vagy Kenyérke!
TörlésÉn sem tudom, mit írjak neked erre a szívmelengető kommentre, mert én is csak ismételni tudom magam folyton: köszönöm, hogy írsz és olvasol! Még különlegesebbé teszi a szavaidat, hogy személyesen is ismerlek, ráadásul egy "családhoz" tartozunk! :3 Nagyon hálás vagyok, amiért olvasol és rendszeresen kommentelsz is, nagyszerű barátnőre tettem szert a személyedben. És hogy én tenném értékessé a szerdáidat? Jaj te jó ég, ez iszonyatosan jól hangzik, hálásan köszönöm, de nem hiszem, hogy ettől a történettől lesz különleges egy napod... ám legyen igazad, legyen így! <333
Ölellek, és
KENYÉR! <33