2014. október 1., szerda

22. - baljós illatok

DRÁGA OLVASÓIM!
Rendben, elmaradt az időzítés, ezért csak most, a suliból hazaérve tudom nektek publikálni a következő fejezetet - ami bizony már a huszonkettedik! Ez azt jelenti, hogy még három másik és az epilógus, aztán vége is van. Nekem iszonyatosan furcsa, hogy ennyi volt, nem is tudom... igazából talán át se éltem az egészet, fel se fogtam, hogy megtörtént. Még fél fejezetet kell megírnom és a befejezést, és az írással is végzek. Elképesztő! :( 
Ami ezt a részt illeti, nincs különösebb hozzáfűznivalóm. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog és örömötöket lelitek benne. Meg kell köszönnöm az újabb pipákat és kommenteket, mindent, amit kapok tőletek, olyan nagyon aranyosak vagytok! <33
szeretettel,
Dorine Osteen





~¤~








2013. 06. 18., Chicago, Downtown, FBI
Még mindig az újra találkozás édes mámorában úszom, mikor meghallom a tekintélyt parancsoló férfihangot.
- Rendben emberek, nincs itt semmi látnivaló! Mindenki menjen a dolgára! - adja ki az utasítást. Biztos vagyok benne, hogy ez Simon Frizzel hangja, de most a legkevésbé sem érdekel a fickó.
A karjaim olyan erősen fogják körbe Robertet, amennyire csak tudják, ám ő még így is sokkal szorosabban ölel. Az álla a nyakam és a vállam között nyugszik, minden egyes lélegzete meglebegteti a hajszálaimat, a bőréből párolgó melegségtől lassan kiengednek eddig görcsösen megfeszített izmaim. Egyedül az arcom rándul össze a könnyektől, amik sehogy sem akarnak szűnni.
- Rob – suttogom sírástól zihálva.
Erre aztán még erősebben szorít magához. A csípőm és a derekam teljesen hozzásimul, és már csak lábujjhegyen állok a földön, mert a karjai megemelnek egy kicsit. Egy lépés választ el attól, hogy felkapjon, mint azon a viharos éjjelen.
Úgy két percig állunk így szótlanul, végül az én kezeim engednek először, mire végre ő is hajlandó lesz lazítani egy kicsit – de csak annyira enged távol magától, hogy a két tenyere közé foghassa nedves arcomat, és a szemembe nézhessen. Ebben a pillanatban azt kívánom, bárcsak ne tenné, mert a látványtól úgy érzem, megszakad a szívem. Látom a tekintetében, hogy saját magát hibáztatja a történtek miatt. Gyönyörű arca sápadt, a homlokát aggodalmas barázdák csíkozzák, a szemei alatt hatalmas karikák éktelenkednek. Esküdni mernék, hogy mióta elmentem, egy éjszakát sem aludt át.
Látom, hogy mondani akar valamit, de végül erre nem kerülhet sor, mert egy fehérgalléros lép hozzánk. Anélkül is felismerem Frizzel ügynököt, hogy bemutatkozna. Magas férfi, sötétbarna hajjal és szemekkel, makulátlan és kifogástalan öltözettel. Két kezét kettőnk hátára teszi, és a fölső iroda felé kezd terelni.
- Gyerünk, inkább odafönt folytassátok ezt – mondja halkan, majd miután mi elindulunk a lépcsőn, ő még hátramarad, és vált pár szót az egyik emberével.
Rob átöleli a derekam, én is az övét, és meglepően gyorsan fent is termünk az irodában. Miután becsukódik mögöttünk az ajtó, annak ellenére, hogy üvegből vannak a falak, megszűnik körülöttünk a világ. Végre egyedül lehetünk, és ezt ki is használjuk. A tenyereim a férjem borostától érdes arcára tapadnak, és megcsókolom. Napok, éveknek tűnő napok óta először, és ezt tisztán érzem is. A következő, amire felfigyelek, az valami sós. Biztos vagyok benne, hogy az én könnyeim, de mikor Rob eltávolodik tőlem és szaggatottan kifújja a levegőt, görcsbe rándul a hasam. Nem az én könnyeim, hanem az övéi. Úgy bújik hozzám, akár egy kisfiú. A mellkasomra hajtja a homlokát, az ujjai a két vállamra simulnak, én pedig vigasztalóan a feje búbjára nyomom az állam, a tenyereimmel pedig finoman masszírozom a hátát. Újabb pár perc telik el így, aztán Robert egyszer csak felegyenesedik, és a szemembe néz.
- Annyira sajnálom, Kate – rázza meg a fejét. Már összeszedte magát, egyedül a szemeiben meglátszódó hajszálvékony vérerek árulkodnak arról, hogy az előbb még sírt.
Közelebb hajolok hozzá, lehunyt szemekkel puszit nyomok az orra hegyére, aztán az övének nyomom a homlokom, és megcirógatom az arcát. - Már vége – suttogom. - Vége.
Rob megint csak a fejét ingatja, végül újra magához szorít, egészen addig, míg valaki be nem lép az irodába. Simon Frizzel az. Halkan becsukja maga mögött az ajtót, aztán leül az asztala mögé, és megköszörüli a torkát. Erre Rob és én is felülünk, hogy rendesen rá tudjunk nézni. A férjem azonnal a kezem után nyúl, én pedig tétova nélkül fűzöm össze az ujjaimat vele.
- Mrs. Brown – néz rám az ügynök -, örülök, hogy végre találkozunk. Simon Frizzel különleges ügynök vagyok, de talán ezt már tudja is.
- Igen – bólintok. - És én is örülök a találkozásnak.
- Elég sajnálatosak a körülmények, de első sorban annak kell örülnünk, hogy jól van. Ami pedig azt illeti, tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb helyzet, de muszáj feltennem pár kérdést – magyarázza.
- Rendben – bólintok egy szipogás kíséretében. Egy pillanat erejéig Robra nézek, aki folyamatosan engem bámul. Mikor meglátom, mennyire le van robbanva, nem zavartatom magam: gyors csókot nyomok az ajkaira.
- Nos – sóhajt fel tárgyilagosan Frizzel -, először is, kérem, mondja el, hogyan került ide.
Nyelek egy nagyot, engedem, hogy a fejemben gyorsan összeálljon egy vázlatos kép arról, mi is történt az elmúlt két napban, aztán elkezdek mesélni. Hosszú percekig magyarázom az eseményeket: beszámolok a szállodáról, a recepciósról, de még Esküről is, nem hagyom ki a Gungor házaspárt sem, és természetesen részletes leírást adok Quinnről. Utána arról beszélek, hogyan rabolt el, nagyjából körülírom a nyomornegyedet, végül a videó, és hogy Hilgar miként mentett meg.
- Honnan ismered őt? - fordulok Rob felé, aki csodálkozástól kerek szemekkel néz vissza rám.
- Ez egy elég régi történet – feleli lassan. Látom rajta, hogy valahol nagyon messze járnak a gondolatai.
- De még mennyire, hogy régi – szól közbe Frizzel. Megcsóválja a fejét, aztán megint rám szegezi a tekintetét. - Emlékszik még valamire, Kate?
Elgondolkodom, végül felsóhajtok, és Robert vállára hajtom a fejem. Annyira ismerős érzés, hogy elcsuklik a hangom, ahogy válaszolok. - Nem, ez minden.
- Érem. - Az ügynök leír valamit egy papírra, aztán összefűzi az ujjait az álla alatt. - Furcsán fog hangzani, amit mondok, de jobb lett volna, ha a recepciós nem avatkozik közbe.
- Ezt meg hogy érti? - döbbenek meg.
- Ha megkapjuk azt a videót, akkor tudomást szerzünk arról, hogy elkapták, és ez lett volna az indok
arra, hogy mi is elkapjuk őket – magyarázza. - De így... már nincs, ahol megfogjuk a maffiát.
- Csak van valami, Simon – mondja Rob. Hallom a hangjából, hogy mennyire kétségbeesetten szeretné, ha végre vége lenne ennek az egész ügynek. - Rengeteg mindenben piszkosak, te is tudod!
- Persze, hogy tudom. - A másik férfi az asztalra teszi a tenyere élét, hogy így nyomatékosítsa magát. - Te pedig azt tudod, hogy a rengeteg más minden miatt már voltak börtönben.
- És ha újra belefogtak valamibe? - erősködik Robert. - Ismerem Duane-t, és tudom, hogy nem képes egy helyben maradni.
- Ezt mindannyian tudjuk – feleli mély nyugalommal Frizzel. Végigszántja az ujjaival a haját, végül felsóhajt. - Rendben. Túl sok minden történt a mai napon. Mi lenne, ha most elraknánk ezt a dolgot holnap reggelig? Kate itt van, jól van, egyelőre nem történhet semmi baj. Pihenjétek ki magatokat, rendben? - Azzal feláll, és az ajtó felé indul.
- Rendben – bólint Rob. Ahogy a másik elhalad mellette, utána szól. - Simon?
- Igen?
- Köszönöm.
A fickó halványan mosolyogva megveregeti Rob vállát, aztán magabiztos léptekkel kisétál az irodából.

~¤~

Az éjjelt természetesen az FBI épületében töltjük. Igazából eszem ágában sincsen hazamenni, egyedül egyetlen pillanat erejéig fordul meg a fejemben a dolog, de mikor meglátom a fönti iroda egyik eldugott sarkában összetákolt édes, szedett-vedett kis kuckót párnákkal és két puha takaróval, azonnal el is felejtem előző gondolataimat. Nekem éppen elég, hogy Rob itt van.
Este kilenc van, mire végre lepihenhetünk. Addigra úgy érzem, leszakad a derekam, a lábaim is nagyon fájnak, ám a hatalmas, igazi chicagói hamburger, amit vacsora gyanánt nyomok magamba, segít enyhíteni az áldott állapot okozta macerákat. Mikor aztán az evés végeztével Robbal együtt letelepszünk ideiglenes fekhelyünkre, arra gondolok, hogy el kéne mondanom neki a sejtésem. Aztán végül úgy döntök, mégsem teszem, mert csak még jobban hibáztatná magát a történtek miatt.
Felhúzom a lábaimat az irodaszagú takaró alatt, Rob mellkasára hajtom a fejem, ő átöleli a vállamat, és így, összebújva, némán fekszünk egy darabig. Lehunyt szemekkel, nyugodtan hallgatom, miként csillapodik le lassan a szívverése, és veszi át a hatalmas sóhajok helyét a könnyed lélegzés. A kisbabánkra gondolok, akit minden bizonnyal a szívem alatt hordok, és teljesen váratlanul olyannyira elöntenek az érzelmek, hogy minden indok nélkül sírva fakadok.
- Hé... - Robert azonnal felül, én is vele együtt, és könnyektől elhomályosodott tekintettel próbálom kibogarászni az arcából, mire gondolhat.
Mikor nem sikerül, mert a sírás sehogy sem akar múlni, megrázom a fejem. A hajam nedves arcomra tapad, a takaró lecsúszik a könyökhajlatomra – valahogy úgy nézhetek ki, mint egy szánni való hajléktalan, akinek a világon semmije nincsen már. Előre nyúlok, átölelem a férjem nyakát, és olyan szorosan simulok hozzá, amennyire csak tudok. Ő a falnak veti a hátát, a karjai erősen, mégis gyengéden tartanak közel.
- Szeretlek – zokogom a vállába. - Ugye tudod, hogy nagyon, nagyon, nagyon szeretlek?
Erre aztán még inkább átölel. A bőrömön érzem minden apró rezdülését, minden mozdulatát, amelyeket olyan jól ismerek. - Tudom, Katie – suttogja.
Jó sok időnek kell eltelnie hozzá, hogy végre teljesen megnyugodjak. Úgy próbálok segíteni magamon, hogy némán tátogva imádkozom. Hálát adok Istennek, amiért megmenekültem a maffiától, és amiért eljutottam ide. Külön ecsetelem, mennyire örülök annak, hogy a férjem is épségben van. Aztán Rob mellkasán húzogatom az egyik ujjam, és élvezem, ahogy a hajammal játszik. Furcsa, hogy igazából rengeteg dologról kéne beszélnünk, de egy szót sem szólunk. Mindketten holt fáradtak vagyunk, mégsem alszunk, helyette örülünk, hogy végre egymás karjában lehetünk. Majd ha végre teljesen véget ér ez az egész, ráérünk megvitatni, mi minden történt. Úgy határozok, akkor számolok be a terhességemről is. Bár nem végeztem tesztet, a testem minden porcikája jelzi, hogy mi a helyzet – és anya mindig azt mondja, a nők megérzik, ha élet növekszik bennük. Hát én nem csak érzem: kifejezetten biztos vagyok a dologban.
Akkor döbbenek csak rá, hogy talán mégsem sikerül majd hosszú ideig titkolóznom, mikor a reggeli kávé illatától borzalmas hányingerem támad. Olyan, mintha ezer tűvel szurkálnák belülről az orromat, a gyomrom pedig háborog, akár a Michigan-tó vihar idején. Mivel Rob még mélyen alszik, hatalmas önuralommal lassan mászom ki mellőle. Ám mihelyt a talpam leér a hideg járólapra, rohanni kezdek. Feltépem az üvegajtót (még szerencse, hogy magától lelassul, mielőtt becsukódna), letrappolok a lépcsőn, és a kávéját iszogató Frizzel ügynök aggodalmas tekintetével kísérve szaladok ki a folyosóra. Itt döbbenek csak rá, hogy fogalmam sincsen, merre a mosdó. Tehetetlenségemben tovább indulok jobbra, és legnagyobb szerencsémre két pillanat alatt meg is találom. Éppen időben érek be, mert még egy másodperc, és a földre dobom ki a taccsot.
Remegő lábakkal figyelem, miként távozik a csatornába a tegnap esti vacsora. Csípős könnyek csorognak a szemeimből, és ahogy a karjaimmal átfogom a derekam, veszem csak észre, hogy reszketek. Vajon minden nő ilyen rosszul viseli ezeket az első heteket, vagy csak nekem van ekkora balszerencsém?
Annak ellenére, mennyire borzalmasan érzem magam, egyetlen perc elteltével minden panaszom csillapodik, és egy kis idő múltán már tökéletesen vagyok. Kiöblítem a szám, a pólóm alá gyűröm a hajamat, megmosom az arcom, aztán kilépek a folyosóra. Meglepődöm, mikor Simon Frizzelt látom, amint ahogy észrevesz, ráncokba szökött homlokkal megindul felém.
- Jól érzi magát? - kérdezi azonnal. A kezében kávés poharat tart, amitől ismét émelyegni kezdek, de türtőztetem magam, és a számon kezdem venni a levegőt.
- Igen! - vágom rá kapásból.
- Az előbb hányt – ereszti le a szemöldökeit a férfi. FBI ügynök, biztos, hogy nem könnyű átverni. Túl sok dolgot látott és tapasztalt már ahhoz, hogy meg lehessen vezetni holmi kifogásokkal. Ám az utolsó pillanatban  mégis eszembe jut egy dolog.
- Biztos a tegnapi hamburgerben volt valami – füllentem. A fejemet ingatom, próbálok nagyon ártatlan fejet vágni. - Elég érzékeny a gyomrom, tudja?
Mintha egy kicsit még mindig gyanakodna, ám végül egyik pillanatról a másikra megenyhül. - Ha csak ennyi – mondja, mikor elindulunk vissza az alsó, nagy irodába. Némán ballagunk egymás mellett, míg egyszer csak meg nem töri a csendet. - Robert aludt az éjjel? - kérdezi. Kinyitja az egyik üvegszárnyat és udvariasan előre enged.
- Igen – bólintok. Odabent megállunk az egyik asztal mellett: én összefonom a karjaimat a mellkasomon, Frizzel pedig a kávéját kortyolgatja. - Az elmúlt napokban gondolom nem sokat pihent – jegyzem meg halk, vékony hangon.
Az ügynök a fogát szívja, ahogy megcsóválja a fejét. - Szinte semmit. Éjt nappallá téve igyekezett kitalálni valamit. Azt hiszem – teszi hozzá -, hogy most már talán valamivel kipihentebb lesz.
- Remélem – sóhajtok fel. - És most mi a terv? - érdeklődöm.
- Egyelőre még nem tudjuk – vallja be. - Ma megpróbálunk kiagyalni valamit.
- Megkapták a videót?
- Nem, Duane nem küldte el. Gondolom tisztában van vele, hogy már teljesen felesleges.
- Duane? - vonom fel a szemöldökeimet.
- A "Főnök" - forgatja a szemeit Frizzel. Látszik rajta, mennyire nevetségesnek találja ezt a nevet.
- Ó, vagy úgy – bólintok, és lassan én is elmosolyodom, mert eszembe jut, miként pirított rá Quinnre imádott Főnöke.
- Nem adtak valamilyen helyszínt, ahol találkozót szerettek volna? - kérdezi az ügynök.
- De! - kapok a fejemhez. - Te jó ég, hogy is felejthettem el... Mikor felvettük a videót, a Főnökük azt mondta, Rob legyen huszadikán az Iron Hotelnél – idézem fel az információkat. - Délután há... háromkor, igen – teszem hozzá egy kicsit bizonytalanul.
- Ez egészen biztos? - csillannak fel a férfi szemei.
- Igen – bólintok. - Iron Hotel, huszadika, délután három – ismétlem.
Frizzel elgondolkodik egy pillanatra, aztán lecsapja az asztalra a kávét, és kiviharzik az ajtón. Még mielőtt teljesen eltűnne, visszaszól: - Menjen, legyen ott, mikor Robert felébred!

4 megjegyzés:

  1. Drága Dorine!
    Az egyetlen indok, amiért sosem vágnék zsarus, maffiás és hasonló blogba az az, hogy sosem tudnék ütős terveket kitalálni, mondjuk egy bűnöző elfogására, így kíváncsian várom, te miként oldod meg mindet, hogy mivel fogsz előrukkolni. Igazából, fogalmam sincs, mi mást írhatnék még, azon kívül. hogy nagyon boldog vagyok, hogy Kate biztonságban van... talán csak ennyit, hogy nagyon tetszett a rész, aranyos lett! <3
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Ezzel a dologgal most igazán megfogtál, mert ez egy kicsit nekem is gellert okozott, mármint, hogy nem tudok ütős tervet kieszelni arra, hogyan legyen a történet legvége. Azt hiszem, bele is estem ebbe a gödörbe, bár már eddig is volt rá alkalom, hogy így éreztem, és ti, drága olvasóim mégsem gondoltátok olyan szörnyűnek a megoldásomat. Hát csak remélni tudom, hogy ezúttal is így lesz!
      Nagyon köszönöm a kommentedet, és kérlek ne haragudj, amiért csak most válaszolok! <3

      Dorine :)

      Törlés
  2. Kedves Dorine!
    Hát nem is tudom mit mondjak, mindig csak ismétlem magamat azzal, hogy fantasztikus rész volt, de egyszerűen nem tudom másképp megfogalmazni... :) Annyira örülök, hogy mind a ketten biztonságban és jól vannak. Végre egy kicsit megnyugodhatnak, de még sajnos nem teljesen... A maffia még mindig szabad lábon van és munkálkodik.... Úú, és annyira várom már, hogy Katie végre elmondja Robnak, hogy gyerekük lesz :) És azért remélem még, hogy újra képbe kerül a Gugnor házaspár, én nagyon megszerettem őket :)
    Kenyér: Adél <33

    ui: Nagyon köszönöm, hogy értékessé teszed a szerdáimat, mert az az egyik olyan nap amit nagyon szoktam várni, hogy végre elolvashassam a részedet!! Nem is tudom mi lesz akkor, ha ennek a történetnek vége lesz :( Na de ezen még nem érdemes foglalkozni, mert még nincs vége, addig is nagy várakozással vagyok a következő részig :) <33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Adél vagy Kenyérke!
      Én sem tudom, mit írjak neked erre a szívmelengető kommentre, mert én is csak ismételni tudom magam folyton: köszönöm, hogy írsz és olvasol! Még különlegesebbé teszi a szavaidat, hogy személyesen is ismerlek, ráadásul egy "családhoz" tartozunk! :3 Nagyon hálás vagyok, amiért olvasol és rendszeresen kommentelsz is, nagyszerű barátnőre tettem szert a személyedben. És hogy én tenném értékessé a szerdáidat? Jaj te jó ég, ez iszonyatosan jól hangzik, hálásan köszönöm, de nem hiszem, hogy ettől a történettől lesz különleges egy napod... ám legyen igazad, legyen így! <333

      Ölellek, és
      KENYÉR! <33

      Törlés