2014. október 15., szerda

24. - nem engedem

DRÁGA OLVASÓIM!
Ez annyira durva! Az utolsó előtti fejezetet olvashatjátok ma, aztán jövőhét szerdán jön az utolsó! Az epilógust még nem írtam meg, valahogy nem akaródzik nekilátni, mert akkor tényleg, igazán vége lesz a történetnek, és én azt nem nagyon szeretném. Egy kicsit úgy érzem, nem éltem meg igazán az Agapét, de azért mégis csak hozzám tartozott, és nehéz elengednem, mint ahogy mindegyik másik történetemet is az volt. Na mindegy, természetesen meg fogom írni az epilógust, legalábbis rajtam nem fog múlni, mert lassan muszáj lesz - két hetem van még rá. Talán az őszi szünetben, vagy még nem tudom. 
Ami ezt a részt illeti, nem tudom, mit fűzzek hozzá. Inkább arra lennék kíváncsi, ti mit fűznétek hozzá! Kérlek, írjátok meg, és ezúton szeretném hálámat kifejezni újra, amiért mindig elmondjátok nekem a véleményeteket, pipáltok és ellátogattok a blogra, követtek! Már 48 feliratkozóm van, sosem iratkoztak még fel ennyien blogomra! Szóval köszönöm, köszönöm és köszönöm! <33
szeretettel,
Dorine Osteen





~¤~






2013. 06. 19., Chicago, Downtown, FBI
 - Elég! - kiáltja Simon Frizzel. A lövés hangja után mintha mit sem érne, mégis, egy pisszenést sem hallani többé. Zihálva, összepréselt ajkakkal pásztázza körbe az embereket. - Még egy ilyen, és esküszöm, hogy lelövök valakit!
Anya a szája elé kapja az egyik kezét, a tekintete ide-oda ugrál. Hol engem néz, hol apát, hol a többi összegyűltet. Végül észbe kap, és mit sem törődve a rá szegeződő tekintetekkel, apa karja után nyúl, aki úgy rázza le magáról, mintha csak egy rongydarab lenne. Miután megszabadult tőle, apám egyenesen Robertre bámul. Közelíteni akar, de Simon miatt egy tapodtad sem mozdul, egyedül a kezét nyújtja ki Rob felé, és a mutatóujjával fenyegetően rábök.
- Tudtam – sziszegi. - Végig tudtam, hogy valami nem stimmel veled! Csak kerülj a kezeim közé, te kis...
- Apa, elég már! - kiáltom el magam. Mindenkit váratlanul érhetett a dolog, ugyanis egyszerre az összes szempár rám szegeződik. Az egyik markommal görcsösen kapaszkodom Rob ingébe, az ajkaim remegnek a kitörni készülő könnyektől. Amúgy is elég érzékeny vagyok, könnyen sírva fakadok, ráadásul ott a baba, és apával beszélek... Hirtelen újra tinédzserként ülök a szobámban az ágyamon, a lelkem zsong a sok gondolattól és érzéstől, mind egyszerre tolul a nyelvem hegyére, ám egyetlen egyet sem vagyok képes kinyögni. Olyan szavak ezek, amik könnyek formájában csorognak végig az ember arcán. Csak az érti meg őket, aki képes olvasni ilyesféle érzésekben. Ám ezúttal minden erőmet összeszedem, és kinyitom a szám. Itt az ideje, hogy ezen a helyen, mások előtt valljak be valamit, ami mindenki számára egyértelmű, csak apámnak nem. - Miért nem hagyod már békén? Miért csinálod ezt folyton? - préselem ki magamból a megtépázott szavakat.
- Ez az ember egy maffia tagja, Kate! Rám kellett volna hallgatnod, én mondtam neked, hogy valamit eltitkol! - vág vissza.
- És akkor mi van? - Nem tehetek róla, a könnyeim ezúttal is előtörnek. Olyasfajta érzelemhullám tör rám, mint soha ezelőtt. - Régen követett el hibákat, igen, de ki nem?! Annyira gyűlölöm, hogy nem tudsz megérteni! Sosem tudtál megérteni, sosem érdekelt igazán, hogy mit érzek, hogy én mit érzek, mert folyton csak a saját véleményeddel foglalkozol, csak azt látod, amit látni akarsz, amit meg nem, arról tudomást se veszel! - Az arcomat összerántja a sírás, ahogy magamból kikelve ordibálok a saját apámmal. - Szeretem őt, fogd már fel végre! Felőlem akár maga Al Capone is lehet, nem érdekel!
- Kate, az élet nem egy mese, hogy ilyen dolgok fölött csak úgy átrohanj – rázza a fejét apám. Csak azt mondja, amit kell. Annyira realista, el sem hiszem...
Csak bámulok rá, mert nem tudom, mit mondjak. Megint megnémulok, mint akkor régen annyiszor. Ömlenek a könnyeim, levegő után kapkodok, tudom, hogy teljesen bolondot csinálok magamból az egész FBI előtt. Tehetetlenül zokogok, aztán egyszerűen feladom. Legyen csak igaza. Nem érdekel.
Rob felé fordulok, a mellkasába temetem az arcom, a következő pillanatban pedig azt érzem, hogy átkarolja a hátam és a térdeimet, és felemel a földről. Szavak nélkül is tökéletesen érti, mire vágyom.
Levisz a lépcsőn, ki az irodából, ahol némaság marad utánunk. Nem tudom, hová igyekszik pontosan, de egyszer csak bezárul mögöttünk egy ajtó, aztán Robert finoman letesz egy puha kanapéra, mellém ül, én engedi, hogy úgy kucorodjam hozzá, akár egy kiscica. Felhúzom a lábaimat, az arcom valahol a mellkasán nyugszik, a kezeimet a testem mellé szorítom, és szabad utat engedek a sírásnak. Rob erősen ölel magához, csókokkal hinti be a homlokom, mintha lázas lennék, és így próbálna lehűteni.
- Annyira sajnálom – suttogom levegő után kapkodva.
- Sss – csitít halkan.
Rettenetesen hálás vagyok neki, amiért itt van velem, és kapaszkodhatok belé ezután a harc után, amiben megint veszítenem kellett. De már nem is érdekel. Apa sosem fogja megérteni, miről beszélek, felesleges ezen erőlködnöm. Ám ennek a megállapításnak az ellenére sem sikerül megnyugodnom, még elég hosszú ideig. Talán egy fél óra is eltelik, mire elapadnak a könnyeim, és felülök. Akkor Robert is felhúzza a lábait a kanapéra, én a hátamra fekszem, az ölébe hajtom a fejem, és úgy nézek fel rá. Hosszasan nézünk egymásra, de semmit sem szólunk. Végül kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de aztán mégis meggondolom magam. Felnyúlok, végighúzom az egyik ujjamat Rob állának a vonalán, és még mielőtt a karom újra a testem mellé hullhatna, megfogja a csuklómat, hogy az ajkaihoz nyomhassa a kézfejem. Ez itt most nem a szavak ideje, sokkal inkább a csendes, meghitt pillantásoké, amik úgy, mint sokszor máskor is, többet jelentenek, mint akármi más. Két embernek, akik igazán szeretik egymást, a némaság egyáltalán nem akadály. Tudnak olvasni egymás szemében. Mi is pont ezt tesszük most.
Hosszasan elmerülök a világoskék tekintetben, bejárom minden szegletét. Olyan, akár a tenger, aminek dühöngenie kéne, ennek ellenére csupán halkan morajlik, szelíden mossa a vad sziklák oldalát, meghajlítja a magasra törő színes növények derekát, és gyengéden sodorja tovább a halakat, akiknek az életet jelenti a víz. Azt hiszem, ebben az esetben valamilyen formában én is hal vagyok, mert számomra is az életet jelenti ez a kék szempár.
- Szeretlek – tátogok némán. Rob egy hosszú csókkal válaszol, aminek a végén széles mosoly kúszik az arcomra. A bensőm valósággal tombol, de már nem a dühtől, sokkal inkább a boldogságtól. Kit érdekel, ha apám nem ért egyet a döntésemmel? Én igenis szeretem a férjemet, bízom benne, és tudom, hogy a régen elkövetett hibái ellenére ma már jó ember. A legjobb, akit csak ismerek. Már alig várom, hogy véget érjen ez az egész, és minden mehessen tovább úgy, mint régen.
Felülök a kanapén, és ásítok egyet. Még csak elképzelésem sincsen, hogy hol lehetünk, de úgy döntök, nem foglalkozom vele. Helyette nyújtózkodva araszolok közelebb a férjemhez, hogy a vállára hajthassam a fejem. Megdobban a szívem, mikor eszembe jut, hogy nem ketten, hanem hárman vagyunk most már. Minden erőmre szükségem van, hogy ne osszam meg vele az örömhírt. Végül azzal sikerül meggyőznöm magam, hogy előtte el kell végeznem a tesztet, és túl kell lennünk ezen a nehéz időszakon.
- Talán jó lenne, ha visszamennénk – veti fel Rob, miközben egy hajtincsemmel játszadozik.
- Lehet – húzom oldalra a szám. - De csak anya miatt.
- Tényleg, hogy kerültek ők ide? - néz rám döbbenten Robert. - Úgy volt, hogy beszélsz anyáddal, nem idehívod...
- De muszáj volt, mert... - Az ajkamba harapok. Mit mondjak?
- Mert? - hajol közelebb.
- Mert látnom kellett, hogy biztosan jól van-e – vonom meg a vállaimat.
- Hmm. - Rob az arcomhoz érinti az orra hegyét, aztán puszit nyom a járomcsontomra. - Az én érzékeny drágám.
- Ez most valami szarkazmus akart lenni, Robert Brown? - pillantok rá tettetett felháborodással.
- Dehogy – néz a szemeimbe. Hatalmas vigyor terül szét az arcán, amitől nekem is nevetnem kell. Forróság járja át az egész testemet. Furcsa, hogy mikor az ember szerelmes, mennyire kevés elég ahhoz, hogy boldog legyen. Olyankor a világ sokkal szebb.

~¤~

Visszatérni az irodába olyan, akár leszerelt katonának újra a fronton találnia magát. Hatalmas gombóc van a torkomban, ahogy megpillantom anyát és apát, de összegyűjtöm a bátorságot, amiről Lisa és Mark beszélt nekem, felszegem az állam, és Robba karolva lépek eléjük. Anya azonnal felugrik, apa csak összefonja a karjait a mellkasán, és hátat fordít nekünk, akár egy duzzogó gyerek.
- Katie – siet elém anya. Szorosan magához ölel, én pedig úgy kapaszkodom belé, mintha újra kislány lennék. - Jaj, édesem – suttogja a hajamba.
- Minden rendben, anya – mosolyodom el. - Elhoztad? - kérdezem olyan halkan, hogy biztosan csak mi hallhassuk.
Anyám teste izgatottan megfeszül, és eltol magától. Apró bólintással jelzi, hogy igen, nála van a terhességi tesztem, és csillogó szemei arról is árulkodnak, hogy a világért sem felejtette volna el. - Mi most egy kicsit elmegyünk beszélgetni – szólal meg hangosan. Még mindig a szemembe néz, ám a következő pillanatban hátra fordul, és apámhoz intézi feddő szavait: - Beszélgetni, ahogy a családtagok szoktak, nem pedig ordibálni és fenyegetőzni. Scott, idebent mindenhol fegyveres szövetségi ügynökök vannak, úgyhogy jól gondold meg, mit teszel vagy mondasz. - Anya megköszörüli a torkát, és megint rám néz. - Mehetünk, drágám?
- Igen – bólintok, és a számat harapdálom, nehogy elmosolyodjam. Mikor megfordulok, Robra nézek, és felvonom az egyik szemöldököm. Lehunyja a szemeit egy pillanatra, és bólint, ezzel jelezve, hogy minden rendben lesz. Ettől megnyugszom, ám még mielőtt kilépnék anyával a folyosóra, felnézek Simon Frizzel irodájába. Az ügynök zsebre tett kezekkel, éberen figyel Rob és apám felé.
- Katie, siess! - nyújtja felém a kezét anya.
- Jövök már – kocogok mellé.
Azt hiszem, anya sokkal inkább ideges, mint én, mikor bekanyarodunk a mosdóba, és a kezembe nyomja a tesztet. Elmagyarázza, hogyan kell használni és mit kell figyelni rajta, holott már az elején tájékoztattam, hogy pontosan tudom, hogy működik a terhességi teszt. Végül azért a fülkébe egyedül mehetek be. Furcsa, mert mikor meglátom, hogy az eredmény pozitív, a második csík tisztán, jól láthatóan rajzolódik ki, az öröm mellett büszkeség tölt el. Magasba tartott fejjel, visszafogott mosollyal az arcomon lépek ki a kézmosók elé, ahol anya tűkön ülve vár rám.
- Na? - kérdezi izgatottan. Még mielőtt bármit is mondhatnék neki, kikapja a kezemből a tesztet, és kerek szemekkel forgatja az ujjai között. Mikor meglátja az eredményt, úgy visít fel, mint egy boldog kisgyerek. Sosem láttam még ennyire örülni. - Nagymama leszek!
- Csitt már! - pisszegem le, ám a következő pillanatban már én vagyok az, aki nevetve ad hangot az érzéseinek. Addig örülünk ilyen önfeledten, míg egyszer csak be nem lép valaki a mosdóba. Akkor muszáj elhallgatnunk.
Visszamegyünk az irodába, ahol a következő kép fogad: Rob apámmal beszélget, méghozzá egész kedélyesen. Az, aki nemrég még puszta kézzel akarta megfojtani, most nyugodt arccal magyaráz valamit. Egyszer sem láttam még, hogy apa így beszélt volna a férjemmel. Mi történt itt?
- Hahó – lépünk be a körbe anyával. Összeráncolom a homlokom, de azért mosolygok. - Itt meg mi folyik?
- Ó, Kate – int felém apa. - Robert elmesélte, mi a terve az FBI-nak. Éppen arról beszélgetünk.
- Valóban? - pillantok a férjemre. Mikor bólint és lesüti a szemeit, egy kicsit aggódni kezdek. - Na és engem mikor avatsz be?
- Szerintem jobb lenne minél hamarabb – vág közbe apa, de én alig hallom meg. Csak Robertet figyelem, próbálok olvasni a vonásaiból. Az jön le belőle, hogy ami apámnak annyira hízelgő, nekem már kevésbé fog tetszeni.
Végül Rob feláll, lesimítja a nadrágját, és felém lép. - Rendben, akkor elmondom – bólint. - Odafönt.
Hátrahagyjuk a szüleimet, és felcaplatunk Simon Frizzel irodájába. Az ügynök éppen nincs bent, ezért nyugodtan beszélgethetünk. Rob leültet a hatalmas, ovális asztalhoz, ő maga felül rá, az ölébe veszi a kezeimet, és nagyot sóhajt.
- Katie, előre mondom, hogy nem fog tetszeni, de ígérd meg, hogy nem szakítasz félbe – néz rám.
Nagyot nyelek és bólintok. - Ígérem.
- Huh. Szóval. A maffia által kért találkozóra alapozzuk az egészet. Elmegyek a találkára. Ott leszek, ahogy kérték. Mind tudjuk, hogy veszélyes, de számtalan mesterlövész vesz majd körbe a tetőkről, szövetségi ügynökök civilben és autókban, az egész környéken. Nem eshet bajom, Katie. - Rob gyengéden megszorítja az ujjaimat, és ez az, ami észhez térít. Egy másodperc alatt lejátszódik a fejemben a jövőm. Egyedül kell felnevelnem a gyerekünket, apám kárörvendő szavai mellett. Elvégre ő megmondta.
- Nem – rázom meg hevesen a fejem. - Ezt nem engedem.
- Kate...
- Nem! - kiáltom. Elrántom a kezem, felpattanok, és dobbantok egyet a sarkammal. - Nem mehetsz oda – préselem a fogaim közül a szavakat. - Nem engedem.
- Drága, milliónyian lesznek azon, hogy vigyázzanak rám. - Robert leugrik az asztalról, felém lép, kinyúl, hogy átöleljen, de elhátrálok tőle. Újra úrrá lesz rajtam a rettegés, az elvesztésétől való félelem. Egész testemben reszketni kezdek. Átfogom a karjaimmal a mellkasomat, és az ablakon kezdek kibámulni. A Nap valahol egy magasan lehet velem. - Vigyázni fognak rám, Katie – mondja szelíden.
- De neked kell vigyázod... - Lehunyom a szemeimet, és az üvegablaknak döntöm a homlokom. Fáradt vagyok a sírástól, és rémült.
- Hmm? - Robert szorosan a hátam mögé áll, átöleli a hasam, és a vállamra hajtja az állát.
- Neked kell vigyáznod... – suttogom újra könnyektől elhaló hangon. Rob ujjaira simítom a tenyerem, és lecsúsztatom a kezét az alhasamra. - Ránk kell vigyáznod.

11 megjegyzés:

  1. Drága, tehetséges Dorine!

    Oh, Istenem! Ez végtelenül édes rész lett!
    És az a befejezés! Mindent vitt, egyszerűen tökéletes lett!
    Tudtam, hogy terhességi teszt nélkül is biztosak lehetünk Katie várandóságában, a pillanat pedig, ahogyan közölte Robbal; megintcsak tökéletes lett! Nem igazán sok az egyedi saját történet, de a tied oly módon kiemelkedik, imádom!♥
    Megkérdezhetem drága, hogy a történet befejezése után tervezel-e újabb sztorit? Annyira olvasnék még Tőled, hiszen valóban tehetséges vagy!

    Ölellek, Bo<33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bo!
      Nagyon örülök annak, hogy édes résznek találtad, számomra is kedves volt, úgy emlékszem, élveztem írni - és talán ezért élvezted te is olvasni. Köszönöm, hogy kiemelkedőnek tartod a történetet, bár szerintem egyáltalán nem az... azért hálás vagyok Neked, jaj <333
      Az Agapé befejezése után igen, tervezek másik publikálást, bár egyelőre fogalmam sincsen, hogyan és miként, leginkább pedig, hogy mikor. Még csak gyűjtögetek, ötletelek és próbálok összeállítani egy cselekményt, szóval meglátom, mi lesz belőle. Az is lehet, hogy semmi... na majd kiderül.
      Drága, köszönöm szépen, amiért megint megörvendeztettél a véleményeddel, és jó olvasást a holnapihoz! :)

      Dorine <333

      Törlés
  2. ÁÁÁÁÁÁ!!!! Dorine, ez iszonyú jóó lett!!!
    Ahogy a végére értem csak ezt tudtam volna kiáltani :DD (de persze nem tettem, mert elég furán néztek volna a családtagjaim, hogy mi a bajom :) )
    Annyira jó lett... nagyon kíváncsi voltam, hogy hogy fogja Katie elmondani Robnak, hogy babát vár... És ez olyan cuki befejezés lett!! Bár kíváncsi vagyok, hogy most Rob erre mit fog reagálni... így is benne lesz e a tervben, vagy sem... úúú, kíváncsi vagyok, hogy fogod befejezni, hiszen már csak egy rész....
    És annyira aranyos volt Katie anyukája, ahogy a wc-ben elkezdett ujjongani, hogy nagymama lesz :) Jajj, az egész rész olyan cuki lett :)
    Ajj, már annyira várom a jövőhét szerdát..... kicsit felgyorsulhatnának a napok :D
    Pusziiii <33

    ui: sok sikert az epilógushoz!!!!

    KENYÉR

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kenyérke,
      annyira szuper, hogy Neked is ez a véleményed! És most zenghetnék ódákat arról, hogy mennyire köszönöm és köszönöm és köszönöm, de annyira nem szeretem ismételni magam... Azért remélem tudod, hogy igenis NAGYON köszönöm, hogy írsz és hogy ennyire tetszik Neked a sztori! <3333
      Bízom benne, hogy az utolsó fejezetben nem fogsz csalódni.

      KENYÉR! <3

      Törlés
  3. Kedves Dorine!

    Kissé elszontyolodva olvastam ,de egyben boldogan is ezt a fejezetet.Hisz már itt van a végcél és semmi sem biztos. Viszont boldog vagyok ,hisz kiderült, hogy a pocaklakó valós és itt már voltak boldog pillanatok is.
    Kate mamája iszonyatosan aranyosan fogadta mikor megtudta, hogy nagymama lesz, nekem az tetszett ebben a fejezetben a legjobban.
    Viszont, hogy nehogy úgy érezzük ,hogy biztos happy end lesz a vége nem tudjuk ,hogy Robbal mi lesz. Egyáltalán a vallomás után, hogy dönt.
    Ilyenkor félek, mert igen, sokan szeretik a jó befejezést, de ismerek olyan írókat, akik inkább elvetik ezt az elcsépelt gondolatokat és kissé elferdíteni a végét. Remélem ,hogy te nem hozzájuk tartozol. :)
    Várom nagyon a folytatást.

    Ilona

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Ilona,
      bizony, ez itt már a vége... Nekem a legfurcsább, hidd el! Ennek ellenére ha már elkezdtem, akkor be is fejezem, és ez sikerült is, elkészült az epilógus, vagyis lezártam a történetet. Egyik szemem sír, a másik nevet.
      Remélem, nem fogok csalódást okozni Neked, és köszönöm, amiért olvasol és írsz! :)

      Dorine

      Törlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dorine!

      Őszintén mondom, felejthetetlen lesz számomra ez a sztori. Ennek a résznek a megfogalmazása különösen tetszett, az utolsó sorokat már szóról szóra kellett olvasnom, hogy ne illanjon el olyan gyorsan a hatás. Nagyon, nagyon tetszett, borzasztóan várom a következőt! :)

      Üdv: Rachel

      Törlés
    2. Drága Rachel,
      nagyon örülök, hogy felejthetetlen lesz számodra ez a történet, ez hatalmas szó számomra! Köszönöm, amiért írtál és olvasol! <33

      Dorine

      Törlés
  5. Drága Dorine!
    Na jó, hivatalosan is új kedvenc részt avattam, mert szerintem eddig ennek volt a legjobb a fogalmazása, meg úgy minden. Iszonyatosan boldog vagyok, amiért Rob még életben van és Kate édesapja nem vette el az egyik FBI ügynök fegyverét, hogy lepuffantsa. Mindazonáltal, kicsit izgulok, hogy mit találtál ki a végére, ugyanis nem szeretnék belegondolni, mi lesz szegény Katie-vel, ha Robnak komolyabb baja esik. Főleg most, hogy a baba is úton van. Fiú vagy lány? Én határozottan kislányra tippelek, mert Rob egy olyan lányos apának tűnik.. mindegy is. Jesszus, már úgy beszélek, mintha élnének.
    Egyébként Kate apja honnan tudta meg az igazságot? :O Rob hogyan reagál a gyerekre? Annyira érdekel a folytatás <333
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio,
      olyan király, hogy minden rész hivatalosan is új kedvenceddé válik, szuper mindig ezt olvasni! :3 Viszont attól tartok, hogy nem fog tetszeni a vége, az én megoldásom, de ezt sikerült összehoznom. Azért remélem, ez csak az én véleményem, a Tiéd más lesz. Nem ígérem, hogy minden kérdésedre választ fogsz kapni! ;)
      Köszönöm, hogy olvasol és hogy kommenteltél, és kellemes olvasást a holnapihoz!

      Dorine <33

      Törlés