25. - Miért?

DRÁGA OLVASÓIM!

Hát, mit is írhatnék most? Elérkeztünk az utolsó fejezethez. Még mindig úgy vagyok vele, hogy szerintem nem jó a befejezés, és nagyon aggódom azon, hogy esetleg csalódást fog okozni Nektek - lévén, hogy talán izgalmasabb, drámaibb befejezésre számítottatok. Na most már végül is mindegy, ez van, nem tudom megmásítani, de nem is akarom. Ez lett az Agapé vége, és a szívem mélyén remélem, hogy nem lesz olyan nagyon borzasztó. 

A végtelen hálálkodást nem ide szándékozom írni, majd az epilógus után, egy külön írói utószóban, amiben megpróbálok mindent összefoglalni. Azért természetesen most is el kell mondanom, mennyire köszönöm a sok-sok édes kommentet, a pipálásokat, és hogy már 49-en feliratkoztatok a blogra, ez egyszerűen elképesztő! Hatalmas mázlistának, és nagyon áldottnak érzem magam, amiért ilyen sokan érdeklődtök az írásom iránt! <3 Most kellemes olvasást kívánok az utolsó fejezethez, és nagyon, nagyon sok megfogalmazódó gondolatot! :)

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 19., Chicago, Downtown, FBI
Még egy nap se kell hozzá, hogy rájöjjek: az FBI nem olyan hely, ahol a gyengédségé a főszerep, és legfőképpen nem olyan emberek dolgoznak benne, akikre hatással vannak a könnyek. Pedig én mindent megtettem. Órák hosszat könyörögtem Simon Frizzelnek, hogy vonja vissza a tervét és beszéljen a férjemmel, ám mindez mit sem használt. Az ügynök hajthatatlan, Robert szintúgy. Rajta ugyan láttam, mennyire megdöbbent, mikor képtelen voltam bevallani, hogy gyerekünk lesz, ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy visszakozzon.

- Muszáj egyszer és mindenkorra véget vetni ennek az egésznek, Katie – mondta. Az arca meg sem rezzent közben, de esküdni mernék rá, hogy belül vérzett.

És én? Én vajon nem vérzek? Egyelőre sikerül megfékeznem a végzetet csalogató baljós gondolatokat, de mi lesz akkor, ha a legrosszabb rémálmom mégis valóra válik? Mi lesz velem Robert nélkül? Maga a gondolat is szörnyű. Elviselhetetlen.

~¤~

A szüleim estig maradnak. Mivel ma tizenkilencedikét mutat a naptár, anya segít lélekben felkészülni arra, amire igazából nem lehet. Apa a irodában lebzsel, kérdezősködik, próbál minél több információt megtudni az akcióról. Hányingerem támad, akárhányszor csak ránézek. Undorodom tőle, a viselkedésétől, attól, amit csinál. Még csak nem is leplezi, mennyire nem bánná, ha Robnak valami súlyos baja esne.

- Hozzak neked inni valamit, édesem? - kérdezi kedvesen anya. A hátamat simogatja, ahogy a sarokban összetákolt kis kuckóban fekszünk. Kiszorította Robertet a helyéről, de jelen pillanatban egyáltalán nem bánom. Látni se akarom a férjemet. Haragszom rá, amiért ennyire nincs tekintettel az érzéseimre.

- Nem kérek – rázom meg a fejem. A fal felé fordulok, mélyen felsóhajtok, és arra gondolok, hogy holnap ilyenkorra már mindennek vége lesz. Vagy a borzalmaknak, vagy az életemnek.

Anya a fogát szívja tehetetlenségében, aztán feláll mellőlem, és elhagyja az irodát. Úgy látszik, elege lett belőlem. Nem csodálom.

Hosszú, magányos órák következnek. Mikor úgy érzem, sírni fogok, összeszorítom a szemhéjaimat, és erőnek erejével kényszerítem magam a nyugton maradásra. Olyan az egész, mintha halálra ítélt rab lennék, aki a kivégzésére vár. A legrosszabb mégis az, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Képtelenség és teljes őrültség lenne akár egyetlen további szót is beleszólnom a dolgok folyásába, úgyis csak kiparancsolnának az irodából, mint eddig már annyiszor. És mikor majd Rob szívét keresztülfúrja egy ólomgolyó, késő lesz. Anyám beszélt folyton a női megérzésekről, most ezt mégis ő próbálja elnyomni bennem. Azt hajtogatja, hogy csak túlságosan aggódom, holott én pontosan tudom, hogy ez nem alaptalan aggodalom. Nagyon rossz sejtésem van.

Végül este tizenegyre Rob is előkerül. Megdermedek, ahogy meghallom a drága bőrcipőket az iroda fényesre suvickolt padlóján. Anyáék egy órája mentek el, én pedig fél napja ki se mozdultam ebből a nem túl nagy helységből, kivéve akkor, mikor elmentem lezuhanyozni. Egyedüli társaságom a szívem alatt hordott apró magzat, és az Istenhez intézett esdeklő szavaim voltak.

Robert nem mászik be mellém, csak hangtalanul leül a matrac szélére. Ugyanolyan néma vagyok, mint ő. A szám kiszárad, az ujjaim zsibbadni kezdenek. Teljesen felőröl ez a borzalmas tehetetlenség. Hogyan mondjam el, hogyan értessem meg a férjemmel, hogy nem tudok nélküle élni?!

Jó öt perc telik el szavak és bármiféle tett nélkül. Végül én moccanok meg: óvatosan felemelem a fejem, hogy megnézzem, mit csinál Rob. Ott ül két párna között, nekem háttal, felhúzott térdein nyugtatja a könyökeit, a homlokát a tenyerein támasztja. Megrémít ez a kép. Az érzéseim azonnal fölém kerekednek: feltérdelek, és sajgó, elgémberedett tagokkal mellé botorkálok.

- Rob? - szólítom meg vékony, kissé rekedt hangon. Mikor nem moccan, a vállára teszem az egyik kezem. - Rob...

- Talán apádnak végig igaza volt – szólal meg hirtelen. Nem hallok haragot, csupán fáradtságot és keserűséget.

- Ezt... ezt hogy érted? - kérdezem döbbenten. Alig merem elhinni, hogy tényleg ezt mondta.

- Nézz csak rám! - Felemeli a fejét, rám néz azokkal a jég kék szemekkel, engem pedig kiráz a hideg.

Hosszú másodpercekig bámul rám, a tekintete valósággal átszegez, de nem nézek félre. Ijesztő, hogy úgy fest, mint aki pár nap alatt éveket öregedett. - Miért jöttél hozzám, Katie? Miért vállaltad apád haragját valakiért, aki olyan, mint én? Te egy rendes lány vagy. Gyönyörű, fiatal és tiszta... Mikor először megláttalak Priscilla születésnapján, nem hittem a szememnek. Azt kérdeztem magamtól: létezik, hogy valaki ilyen ebben a világban? Attól a naptól fogva nem tudtalak kiverni a fejemből, akárhogy próbálkoztam. Te voltál minden gondolatom, téged láttalak mindenben. Az életemmé váltál, Kate – suttogja. - Megakadályozhattam volna, hogy belecsöppenj ebbe az egészbe, de túl kapzsi voltam. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaki más oldalán legyél boldog. Tudtam jól, hogy megadhatok neked mindent, amit csak szeretnél, és az agyam leghátsó zugába száműztem a múltamat, ezt a titkos énemet. Bíztam benne, hogy soha, soha nem kell szembesülnöd vele, és tessék. Úgy vigyáztam rád, Katie, annyira óvtalak, én...

Még mielőtt újra a tenyereibe temetkezhetne, előre nyúlok, megfogom kétoldalt az arcát, magamhoz húzom, és megcsókolom. Olyan csók ez, amit még életemben nem adtam. Minden érzésem, minden félelmem benne van. Minden, ami bánt. És ezzel együtt az is, mennyire szeretem a férjemet.

- Nem érdekelnek a hibáid – suttogom levegő után kapkodva, mikor eltávolodom tőle. El akar hajolni, de olyan közel tartom magamhoz, amennyire csak tudom. Szégyelli magát, el akar bújni, ám nem engedem neki. Nem, és nem. Az arcomon érzem a levegőt, amit kilélegzik, és most mindennél jobban vágyom arra, hogy ilyen szorosan maradjak mellette. - Szeretlek, Robert. Nem azért mentem hozzád, mert te vagy a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam, és nem is azért, mert gazdag vagy. Én önmagad miatt szeretlek.

- De...

- Nem, Rob – fojtom belé a szót. - Ennyire egyszerű. És belehalnék, ha elveszítenélek.

Ezek a szavak úgy hatnak a férjemre, akár egy atombomba. A vonásai ráncba szöknek, a vállamra hajtja a fejét, és egyszerűen beletörődik a dologba. Az ember nem tehet semmit, ha olyan anyaggal áll szemben, ami sejtről sejtre, némán pusztítja el.

~¤~

2013. 06. 20., Chicago, Wicker Park

- Minden rendben lesz, Mrs. Brown – próbál nyugtatni az egyik FBI-os nő. Olajbarna bőre van, és hatalmas, sötét szemei. A vállamra teszi a kezét, de lerázom magamról, és az ablak másik oldalára állok. Elegem van ezekből az alakokból, akik minden szavukkal csak csillapítani akarnak, holott látom a tekintetükben, hogy maguk sem hiszik el, amit mondanak.

Idegesen ölelem át a derekamat a saját karjaimmal. Reszkető ujjaim a bőrömbe mélyednek, a fogaim egymáshoz koccannak. A bensőmet egyre inkább kitölti a félelem, és úgy érzem, a szeretet, ami eddig dolgozott bennem, lassan megfagy, eltűnik. Hogy hová, azt nem tudom, de sehogy sem tudom visszatartani. Folyamatosan Istenhez fohászkodom azért, hogy állítsa le ezt az egészet, ám úgy látszik, ügyet sem vet rám. Minden úgy történik – legalábbis egyelőre -, ahogy azt Simon Frizzel és az emberei kitalálták.

Még öt perc, és az óra elüti a délután hármat. Huszadika van ma, és az impozáns Iron Hotel körül minden olyan, mint általában. A Miwankee és az Északi sugárút találkozásánál álló, háromszög alakú épületet körbeveszik az emberek, akik iskolából, munkából, bevásárlásból, vagy a mosodából tartanak haza. Autók zúgása hallatszik az útról, aztán valaki dudál. A szállodával szemben álló épületben több tucat FBI-os ember, készenléti rendőr, kommandós tartózkodik a legnagyobb titokban. Az utcáról senki sem tudja, hogy ott vannak, egyedül Rob, aki bármelyik pillanatban megjelenhet az Iron Hotel bejáratánál. Szörnyű érzés tudni, hogy az életét csak egy golyóálló mellény, a talpraesettsége és egy halom fegyveres védi, akik csak akkor tudnak közbeavatkozni, ha már megtörtént a baj.

A nagy terv az, hogy mivel Duane valószínűleg bosszút tervez Robert árulása miatt, ezért pisztolyt fog rántani rá. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, az egész FBI kirobban a rejtekhelyéről, és leszerelik a rossz fiúkat. Igen ám, de vajon elég gyorsak lesznek?

Hátra pillantok a vállam fölött, a tekintetemmel Simon Frizzelt keresem. Éppen adóvevőn beszél valakivel. Azonnal eszembe jut, hogy nekem is felajánlották a lehetőséget, hogy válthatok pár szót Robbal ilyen kütyün, de nem éltem vele. Annyira ideges vagyok, annyira rettegek, hogy képtelen lennék értelmesen megszólalni, és semmiképpen sem akarom összezavarni a férjemet. Helyette inkább anyámat akartam idekéretni, de azt meg Frizzel nem engedte, mondván, hogy túl veszélyes, és amúgy én sem lehetnék most itt.

- Oké, emberek! - hasítja keresztül hirtelen a szobát egy kiáltás. - Mindenki a helyére!

Olyan drámai csend telepszik a helységre, mintha senki sem tartózkodna benne. A csapat pontosan tudja, mi a dolga. Mesterlövészek gubbasztanak tőlünk nem messze, feketébe öltözött kommandósok várakoznak a parancsra alattunk. Látszólag minden biztonsági intézkedést elkövettek annak érdekében, hogy ne történjen semmi baj, az én szívem mégis kiabál, ordít, hogy ennyi nem elég. Mert tényleg nem.

- Kate? - lép mellém egyszer csak Simon Frizzel. Ránézek, mire a kezembe nyom egy apró fülhallgatót. - Ezen mindent hallani fog, amit odalent mondanak.

Remegő ujjakkal veszem el tőle, és illesztem a helyére a szerkezetet. - Köszönöm – nyögöm ki.

Nem válaszol, csak bólint, és walkie-talkie-ját a kezében szorongatva áll mellettem. A szívem a torkomban dobog, ahogy megpillantom az utcán Robertet. Olyan, mint bármikor. Zsebre vágott kezekkel sétál át a zebrán, és az idegesség legkisebb jele sem látszik rajta.

- Látod őket valahol? - hallom a fülemben Rob hangját. A szám elé kapom a kezem, olyan váratlanul ér, de Frizzel hősies nyugalommal és összeszedettséggel válaszol.

- Sehol – mondja a mikrofonba. - Menj egy kicsit tovább, és állj meg a Hotel bejárata előtt.

Rob úgy tesz, ahogy a fickó kérte, és abban a pillanatban, hogy az ajtóhoz ér, az utca túloldalán megjelenik Duane. Egyedül jön, de biztos vagyok benne, hogy a többiek is ott lesznek valahol, elvegyülve a tömegben.

- Ott! - kiáltok fel. A Főnök felé bökök, mire Frizzel megköszörüli a torkát.

Arra számítok, hogy most gyors konzultáció fog következni, de csalódnom kell. Egyetlen szó sem hagyja el a két férfi száját. Valami hallgatólagos megállapodás lehet köztük, hogy ilyen esetben némák maradnak, mint a sír.

Egy perc múlva Duane kiszúrja Robertet. Az arcán meglepő vigyor terül szét, és ugyan nem látom, de esküdni mernék, hogy a szemeiben bosszúvágy izzik.

- Szóval mégis eljöttél – szólal meg. A hangjában van egy kis gúny.

- Muszáj volt – válaszol a férjem. - Valahogy véget kell vetni ennek az egésznek.

- Remélem, a barátaidat nem hoztad magaddal – emeli a magasba az állát Duane.

- Nem hoztam, ha csak a tudtomon kívül nem követtek – vonja meg a vállait. Meglepődöm rajta, hogy mer szemtelenkedni, de közben egy kicsit meg is nyugszom. Nem, Rob egyáltalán nincs kiszolgáltatva. Soha nem is volt.

- Akkor kérlek, vedd le szépen a mikrofont, és dobd bele abba a kukába – mutat az Iron Hotel bejárata melletti szemetesre a Főnök.

A szobánkban meglepett morajlás támad, senki sem tudja, mi következik most, de Simon a kezében tartja a dolgot.

- Mindenki nyugodjon le! - emeli fel a hangját, túlkiabálva az embereit. - Nyugalom – teszi hozzá halkabban, kimérten.

Rettegve szívom magamba az utolsó sóhajtást, amit hallok a fülemben, aztán tétlenül figyelem, ahogy a férjem kitépi az inge alá szerelt mikrofont, és a kukába ejti. Ettől a pillanattól fogva egyedül a szememre, és Frizzel tapasztaltságára vagyok utalva. Ettől függ a jövőm, az életem, a boldogságom. Minden erre a pár másodpercre, percre van feltéve.

- Istenem – suttogom a párkányt szorongatva. - Könyörgöm, könyörgöm, ne hagyd, hogy baja essen!

A következő pillanatban mintha minden lelassulna. Látom, ahogy Duane és Robert beszélnek valamit, és közben arra gondolok, hogy ennek a megkeseredett maffiafőnöknek semmiből nem áll vérfürdőt rendezni Chicago egyik legforgalmasabb utcájában. Rögtön utána úgy látszik, a legrosszabb rémálmom valóra is válik. Minden olyan, mint a filmekben. Duane előkapja a pisztolyát, ami olyan kicsi, hogy alig látom, az ereimben mégis megfagy a vér. Teljesen megbénulok, a tekintetem elhomályosodik. Simon Frizzel abban a pillanatban adja meg az engedélyt a kommandósoknak, hogy az utcán olyan dolog történik, amire talán senki sem számított. Duane nem tud lőni, ugyanis a földre teperik – de nem az FBI állig felfegyverzett, gyors, kigyúrt és kiképzett katonái, hanem valaki olyan, akinek legnagyobb bánatomban vakargattam a fülét, és aki olyan nyugodtan feküdt a Burking Hall lépcsőjének tetején. Eskü az, zsemleszínű kis barátom.

Levegő után kapkodva figyelem, mi történik. A Főnök kezéből kirepül a pisztoly, és minden bizonnyal sűrű szitkokat szór a kutyára, mert az egyre jobban marcangolja a nyakkendőjét. Két pillanat múlva megjelennek a kommandósok is, de alig tudják elvenni Eskütől a prédát.

Én vagyok az első, aki kirohan az utcára, az FBI gallérosai csak utánam érnek le. Lélekszakadva futok, szinte repülök Rob felé. Ott áll a kuka mellett, a térdeire támaszkodva fújja ki magából a feszültséget, de mikor meglát és felegyenesedik, az arca sugárzik az örömtől.