Epilógus

DRÁGA OLVASÓIM!

Mit is mondhatnék? Elérkeztünk ide is, itt a vége. Nem szeretném most sokáig húzni a szót, mert majd hozok egy legvégső, lezáró bejegyzést, amiben ezerszer és még egyszer megköszönök Nektek mindent. Szóval... most csak annyit még, hogy nagyon kellemes olvasást, remélem tetszeni fog az Epilógus! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2014. 06. 04., Chicago, Lake Forest
Már mindenki az asztalnál ül, egyedül rám várnak. Nem tehetek róla, de muszáj volt bejönnöm a hálóba, mert David szörnyen sírt. Most lehajolok érte, és finoman a karjaimba veszem. Mihelyt megérzi a bőröm melegét, megnyugszik. A mellkasomra fektetem, puszit nyomok selymes, puha, sötétbarna hajára, magamba szívom édes baba-illatát, és gyengéden ringatva elindulok vele vissza, az étkezőbe.

Szerencsére itt van most nekem Lisa, Trina, és természetesen Marge is, akik segítettek kitálalni a  vacsorát, amit a Függetlenségi Ünnep alkalmából csináltunk. Egyedül nem ment volna, főleg, hogy ilyen sokan vagyunk. Hiszen idén nem kettesben ünneplünk. Ragaszkodtam hozzá, hogy mindenki itt legyen, akivel az elmúlt egy év során találkoztam először, és kedves számomra. Nem azért, hogy számba vegyem, mi minden történt, hanem azért, mert fontosak nekem, és mindegyikük tett értem, értünk valamit. Hálával tartozom nekik. Éppen ezért kúszik széles mosoly az arcomra, mikor átlépem a küszöböt, és meglátom őket. A szüleim, Lisa és Mark Gungor, Hilgar, Simon Frizzel, Marge, Trina, és természetesen Eskü sem maradhat el: Hilgar széke mellett ücsörög, és érdeklődve szimatolja a levegőt. Aztán ott van még Rob.

Mikor találkozik a tekintetünk, megmagyarázhatatlan, mély érzés kavarodik fel bennem. Lisa úgy fogalmazta meg ezt, hogy agapé. A mindent áthidaló szeretet. Mindent áthidal, és mindent megmozgat... Főleg úgy, hogy itt pihen a mellkasomon a gyermekünk, a mi kis Davidünk.

- Jaj, de nagy már! - vigyorodik el Lisa, ahogy leülök Robert mellé.

- Bizony – bólogatok büszkén, és úgy igazítom a három hónapos babát, hogy mindenki lássa. Mikor hatalmas, tiszta, kerek szemeivel végigpásztázza az asztalt, aztán csöppnyi markával előre nyúl, az összegyűlteken elragadtatott, halk nevetés fut végig.

- Ez csak természetes – húzza ki magát Rob -, mert az én fiam.

- Meg az enyém is – fordulok felé összehúzott szemekkel. A következő pillanatban már mindannyian viccesre vesszük a dolgot, és a férjem csókot nyom a homlokomra.

Még váltunk pár szót, aztán Mark megáldja az ételt, és úgy látunk neki a vacsorának, akár egy hatalmas család. Mindenkinek van mit mondania, hiszen mindannyian részesei voltunk ennek a történetnek. Végződhetett volna máshogy is, ám hála Istennek, minden jó véget ért. Kíváncsi vagyok, vajon Robert vállalkozna-e arra, hogy könyvet nyomtasson az egészből. Talán megérne egy próbát. Bár ki tudja, lehet, hogy az olvasóknak nem tetszene a túl boldog befejezés – mégis, én úgy érzem, ennél jobbat kitalálni se lehetett volna. Ha elvesztem a férjemet, vagy a gyerekünket, az én életemnek is vége. Akkor mi értelme lett volna keresztülmenni mindezeken? És mi értelme lett volna százezer szóval megfogalmazni az érzéseimet, elmondani egy történetet?

Azt hiszem, igaz lehet, hogy minden okkal történik.

Oka volt, hogy előkerült a maffia, mert most végre teljesen megszabadultunk tőlük: tíz év börtön után kiutasítják őket az Egyesült Államokból. Nem tudom, hogyan sikerült ilyen büntetést kiszabni rájuk, de az FBI valahogy elintézte.

Oka volt, hogy találkoztam Hilgarral, mert így megtudtam, hogy Eskü egy régi, szövetségi barátjának volt a kutyája. Hilgar múltja még elég homályos számomra, de annyi szent, hogy a barátja egy bevetésen vesztette életét, és Eskü Hilgarra maradt. És vajon Robertet honnan ismeri?

Oka volt, hogy apa meghallotta, amint anya velem beszél telefonon, mikor az FBI épületéből felhívtam. Így egyszer s mindenkorra végre tisztázódott a helyzet. Bár apának azóta se a szíve csücske a férjem, David érkezése azért őt is meglágyította egy kicsit.

És hogy minek volt még oka? Hát mindennek. Egyszerűen mindennek. Az elmúlt egy év megtanított arra, mi az igazán fontos az életben. Rengeteget tanultam, de tudom, hogy sok vár még rám.

Emlékszem, hogy kezdtem... Nem tudtam, meddig jutok. Most már tudom. Egészen addig, míg a tűz, amit magamban hordok, lobog. És most lobog. Úgy érzem, sosem fog kialudni, és remélem, egyszer majd mindenki megtudja, milyen érzés szeretni...

Hogy milyen érzés az agapé.

vége

2014. 10. 20. 20:23