6. - igaz, vagy nem?

DRÁGA OLVASÓIM!

Szörnyen, iszonyúan és borzasztóan sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de negyed órával ezelőtt jutott eszembe, hogy szerda van, mikor éppen azon agyaltam, hogy talán el kéne kezdenem az A nagy svindli című sorozatot, amiben a Robertet alakító Matt Bomer is szerepel. Szóval ez a helyzet, komolyan bocsánat a késésért! Ennek ellenére remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog nektek, immáron az utolsó ebben a tanévben. Köszönöm a kommenteket és a pipákat, nagyon drágák vagytok! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 13., Chicago
Szinte érzem, ahogy néma csend telepszik a házra és az utcára. Elhalnak a zajok, a madarak vidám csicsergése elnémul, az autók megállnak, a gyerekek kacaja egyszerűen semmivé lesz. Én meg csak állok az ajtóban, bámulok a nőre, a bal kezem mutatóujja a fényesre mázolt ajtófélfán kopogtat. Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek.

- Nézze – csóválom meg a fejem -, nem tudom, hogy ki maga, vagy hogy honnan szalajtották, de örülnék, ha eltűnne. Kevesebb, mint három órán belül indulunk a reptérre, és még rengeteg holmit kell összepakolnom – magyarázom a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, holott ordítani lenne kedvem, és olyan erősen bevágni az ajtót, ahogy csak tudom.

- Tényleg nem hiszel nekem – sóhajt fel a nő. A táskájához nyúl, mire bólintok.

- Nem, nem hiszek. Miért hinnék? - kérdezem.

Túrkál egy kicsit a táskában, aztán előhúz egy terhességi tesztet, és az orrom alá tolja. Elveszem a kezéből. - Tessék, itt a bizonyíték – jelenti ki.

Ahogy az ujjaim között forgatom a fehér műanyagból készített tesztet és alaposan szemügyre veszem rajta a két csíkot, ami egyértelműen jelzi, hogy az eredmény pozitív, valamiért görcsbe rándul a gyomrom. Hirtelen rossz érzések töltenek el, pedig megesküdtem Robertnek, hogy bízni fogok benne. Végül, hogy enyhítsem a szorítást a bensőmben, visszaadom a tesztet.

- Ez még nem jelent semmit – köszörülöm meg a torkom. - Attól még nem Rob az apja.

A nő lehunyja egy pillanatra a szemeit, és összehúzza a vállait. - Figyelj, mi lenne, ha bent beszélnénk ezt meg? - néz újra rám.

Eddig annyira ellenszenves volt ez az idegen, csak arra vágytam, hogy eltűnjön végre, de most, ahogy találkozik a tekintetünk, valamiért úgy érzem, tényleg beszélnem kell vele – még akkor is, ha lassan teljesen teli leszek rosszabbnál rosszabb érzésekkel.

- Rendben – fújom ki hosszan a levegőt. Oldalra állok, és a ház belseje felé nyújtom a karom. - Jöjjön be. - Míg ő besétál, én leteszem az esernyőt, ami eddig a kezemben szorongattam.

Egy kicsit akkor is kellemetlen, mikor az idegen cipőjének talpa a mi házunk padlójához ér. Hogy elvonjam róla a figyelmemet, megkeresem Marge-dzsot a tekintetemmel. Kerek szemekkel áll a fal mellett, és hebegve bámul ránk: látszik rajta, hogy semmi kétsége a nő igaza felől.

- Marge, hozzon nekünk valami hideget inni – adom ki az utasítást sokkal erélyesebben, mint szeretném. Egyből megbánom, elvégre a házvezetőnő nem valami szolga... és amúgy is, sokkal több ideje van Rob mellett, mint én, idősebb is nálam, így nagyobb tiszteletet érdemel a részemről. - Kérem – teszem hozzá halkan, mielőtt eltűnne a boltív mögött.

Leülünk az asztalhoz. Az idegen felteszi rá a táskáját, de nem szólok érte, inkább összefonom az ujjaimat magam előtt, és kérdően ránézek.

- Maya Peters vagyok – mutatkozik be. - Te meg minden bizonnyal Kate.

- Igen – bólintok bizonytalanul. - Kate Brown. - Direkt nem mondom, hogy igazából Fortress voltam, mert őszintén szólva én még mindig nem bízom ebben a nőben.

Maya felsóhajt, a tenyereit a táskáján nyugtatja, és kissé remegő ujjait bámulja. - Akartam csinálni egy apaságit, de rájöttem, hogy ahhoz Rob is kéne – húzza keserű mosolyra a száját. - Meg egy halom pénz, ami nekem nincs.

- Ha ez bebizonyítja, hogy nem ő a gyereke apja, akkor majd beszélek vele – mondom lassan, nehogy kihallatszódjon a hangomból az egyre növekvő idegesség. Te jó ég, miért érzem mindinkább úgy, hogy igazat mond...?

- Tegezz nyugodtan – túr a hajába a nő. A hullámos tincsek lazán hullanak le a járomcsontja mellé.

- Rendben – motyogom halkan. Szerencsére Marge egyszer csak megjelenik az innivalóval: egy kancsó hideg tea, hozzá jég és citrom, meg két pohár. - Köszönöm – bólintok, ahogy leteszi az asztalra a tálcát. - Magunkra hagyna? - Marge bólint, és szó nélkül a konyhába siet.

- Figyelj – ingatja meg a fejét Maya -, tudom, hogy ez egy elég szerencsétlen helyzet, és igazából szerintem ilyen még a filmekben sincsen... - Idegesen felnevet, de folytatja: - Csak tegnap tudtam meg, hogy terhes vagyok, és muszáj volt megkeresnem Robertet. Én...

- Hogy történt? - szakítom félbe. Felszegem az állam, az asztal alatt az ujjaim a combomba mélyednek. Átfut az agyamon, hogy mi van, ha igazat mond. Itt egy nő, aki terhes az én férjemtől. Létezik ilyen szörnyűség? Istenem!

- Mármint... micsoda? - ráncolja Maya a homlokát.

- Hogyan találkoztál Roberttel?

- Ó. Err... - A torkát köszörüli, aztán megvakarja a tarkóját, mire töltök neki a teából, és elé tolom. - Köszi – kortyol bele. Látszik rajta, hogy nagyon töri a fejét, mire ismét elfog az idegesség. - Egy könyvem kapcsán – mondja végül.

- Író vagy? - szaladnak magasba a szemöldökeim. Ficánkolok egy sort a széken, aztán én is töltök magamnak teát.

- Igen, olyasmi – vonja meg a vállait. Halvány mosoly kúszik az arcára, amitől olyan érzésem lesz, mintha barátnők lennénk, holott ez nem igaz. Belém nyilall a felismerés, hogy miért van itt, mire összepréselem az ajkaimat. Már alig várom, hogy Rob hazaérjen, és megnyugtasson arról, hogy ez az egész nem igaz.

- Értem. Szóval egy könyved miatt találkoztatok – bólintok.

- Úgy van – helyesel.

- Mikor volt ez? - faggatom tovább.

- Lássuk csak... úgy három hónapja.

Összerándulok, ahogy a gyomrom golflabda méretűre zsugorodik. Három hónapja! De hiszen akkor már régen a jegyese voltam! Gyorsan visszapörgetem a fejemben, hogy viselkedett-e furcsán, ám semmi erre utaló jelet nem találok. Hirtelen iszonyú idegesség és harag önt el. Felpattanok, a szék majdnem elvágódik mögöttem.

- Oké, eleget tudok – jelentem ki éles hangon.

- Na de... - A nő is feláll, meglepve bámul rám, a kezében a táskáját szorongatja, amit a következő pillanatban a vállára kap, mintha tudná, mi fog most következni.

- Szeretném, ha most elmennél – mondom határozottan. A hangom remeg, de minden erőmmel azon vagyok, hogy tartsam magam. Nem fakadhatok sírva, most még nem.

- Nem is mondtam el, hogy történt pontosan! - ellenkezik Maya.

- Rájöttem, hogy mégsem vagyok kíváncsi a részletekre! - kiáltok rá. Az ajtó felé indulok, és indulatosan feltépem. A tincseim a szemembe lógnak, de nem foglalkozom velük, egyedül akkor, mikor a nő elém áll.

- Csak tudatni akartam Robbal, hogy mi maradt belőle nálam – mondja meglepően nyugodtan. - És neked se árt, ha tudod, kihez mentél hozzá.

- Ne merd őt Robnak hívni! - A hangom hisztérikus, a tagjaim megmerevednek, és attól félek, menten felpofozom ezt a nőt. - Tűnj a házunkból!

- Nyugi már! - próbál csitítani. Felém lép, mire a vállánál fogva taszítok rajta egyet, és kitolom az ajtó elé. Szó nélkül csapom be az ajtót, ami hangosan csattan.

Reszektő kezekkel, remegő ajkakkal és patakzó könnyekkel állok a kilincs előtt, a tenyereim még mindig a mázolt felületre tapadnak. Csak bámulom a padlót, meztelen lábujjaimat, és próbálom felfogni, hogy mi is történt. Itt járt egy Maya Peters nevű nő, aki azt állította, hogy terhes a férjemtől. Ha ez igaz, akkor... Nem. Nem lehet igaz, egyszerűen képtelenség, hogy az legyen. Rob szeret engem, és sosem csalna meg. Mi oka lenne rá? Hiszen boldogok vagyunk együtt, egy hete mentem hozzá, az életünk mesés. Épp ma készülünk nászútra Európába.

Átbotorkálok a nappaliba, ahol a nyitott bőrönd áll, és leülök mellé a földre. Magamhoz húzom a lábaimat, végigsimítok az egyik pulóveremen, mire furcsa érzés fut végig a testemen. Gyorsan előhalászom a mobilomat a zsebemből, és írok egy SMS-t Robertnek.

"Kérlek gyere haza, szükségem van rád! MOST. Kate"

Aztán egészen addig bámulom a képernyőt, míg el nem sötétül. Leteszem a pulóverre a telefont, és hogy eltereljem a rengeteg, zsongó gondolatot a fejemben, nekilátok, hogy a többi holmimat is bepakoljam. Marge a konyhában van, nem velem, ami nem is baj. Szeretnék egyedül lenni, ő pedig addig ebédet készít – ezt a befelé kúszó illatokból tudom. Nem egyszer megkordul a gyomrom, de semmi pénzért se mennék ki enni, mert azt hiszem, étvágyam nem lenne. Addig semmit nem fogok csinálni a pakoláson kívül, míg meg nem beszélem Robbal ezt az egészet.

Ám hiába várok rá. Az óra mutatója a szemem láttára siklik tovább a három órán, így csak a képzeletemben látom, ahogy a repülőnk felemelkedik Chicago földjéről. Vagy ezerszer hívom a férjemet, de nem veszi fel. Egyszer éppen az egyik párna sarkát szorongatva rágcsálom a számat, mikor Marge jelenik meg a nappali boltíve alatt.

- Mrs. Brown, jöjjön és egyen valamit! - kér kedvesen.

Ránézek, kinyitom a szám, el akarom küldeni, de helyette magamat is meglepve inkább bólintok. - Rendben.

Az illatok nem csaltak: a házvezetőnő ínycsiklandozó ragut főzött. Összefut a nyál a számban, ahogy leülök az asztalhoz, és egy pillanatra megint gyereknek érzem magam, mikor kiszedi a tányéromra az ételt. Ugyan a hasam folyamatosan görcsben van, de az éhségem végül mindent legyőz, és pár perc alatt magamba lapátolom az egészet.

Aztán az órák csak telnek. Öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Katt-katt. Folyamatosan a könnyeimmel küszködöm, még a verandára is kiülök, hogy megnézzem a naplementét. Tízkor, mikor már besötétedik, Marge jelenik meg mellettem, és tájékoztat, hogy hazamegy.

- Rendben – felelem halkan, örülve annak, hogy nem látja a könnyeket a szemeimben. - Jó éjt.

Figyelem, hogyan tűnik el az utca végén, aztán úgy döntök, bemegyek a házba. Az ebéd illata még mindig ott kering a levegőben, ám most hányingerem lesz tőle, ezért az összes ablakot kitárom, és leülök a nappaliban a kanapéra. Felhúzom a lábaimat, és tágra nyílt szemekkel bámulok bele a sötétbe. Néha hallom, ahogy elhúz a kerítés mellett egy-egy biciklis vagy futó (nyáron van, aki későn jár sportolni a napközbeni hőség miatt), és minden kocsi zajára reménykedve harapok a térdembe.

Végül tizenegy is elmúlik, mikor meghallom a kulcsok ismerős zörgését a zárban. Felállok, de kell egy pillanat, mert a lábaim teljesen elzsibbadtak. Bicegve botorkálok el az előszobába, ahol már ég a villany. Lassan, nesztelenül tárom ki az ajtót, először csak résre, mint egy kislány, aki attól fél, betörő jár náluk. Mikor meglátom Robertet, ahogy a fogasra akasztja a zakóját, az ajkaim megrándulnak a könnyektől. Egyszerűen nem értem, hogyan romlott el így minden. Olyan szépnek indult ez a nap.

- Rob? - szólítom meg vékony hangon. Ott állok az ajtóban mezítláb, megvilágít a lámpa fénye, ahogy felém fordul. Tisztán látom a meglepettséget az arcán.

- Kate! - suttogja. - Miért nem alszol?

Nem válaszolok, csak két lépéssel megszüntetem a köztünk lévő távot, és átölelem. A sírás feltör a torkomból, az ujjaim görcsösen kapaszkodnak belé. Magamba szívom ismerős illatát, a kezem felszalad a tarkójára. Nem akarom kérdőre vonni azért, amiért nem jött előbb, már nem is érdekel a nászút. Majd elmegyünk máskor.

- Hiányoztál – zihálom a gallérjába. Az ölelésében akarok maradni, de eltol magától, és a tenyerei közé fogja az arcomat. - Rossz volt itthon egyedül – szívom magamba szaggatottan a levegőt.

Robert szemöldökei összeszaladnak. Tudom, hogy rá fog jönni, hogy nem egyedül ez a baj, mert már elég jól ismer hozzá. - Sajnálom, Katie, szörnyen sajnálom – csóválja meg a fejét. Az enyémeknek nyomja az ajkait, és mikor eltávolodik, letörli a könnyeimet. - Muszáj volt bent maradnom, nem tudtam eljönni, hirtelen egy csomó papírmunka szakadt a nyakamba, és rengeteg dolgom volt. Szóltam Trinának, hogy írjon neked, de úgy látszik, nem kaptad meg az üzenetet.

- Én üzentem neked – suttogom folyamatosan a szemeibe nézve.

- Jaj, Katie... - Magához szorít, de annyira, hogy a lábujjaim alig érnek le a padlóra. Lehunyom a szemeimet, elönt a boldogság, hogy itt van végre velem, és mikor már úgy érzem, minden rendben... mint egy villámcsapás, úgy ér az emlék.

- Rob, volt ma itt egy nő – kezdem. A hangom eltűnik a nyakában, de nem érdekel, mert tudom, hogy így is hallja. - Maya Peters. - Már akkor tudom, érzem a sejtjeimben, hogy igazat mondott, mikor Robert összerezzen. Az egész teste megfeszül egy pillanatra, a karjai satuként fognak körbe, de szinte azonnal elernyednek, ahogy levegő után kapva felnyögök.

- Tényleg? - kérdezi. Érzem, hogy a levegő, amit kifúj, a nyakamat csiklandozza.

- Igen – suttogom egészen halkan. - Azt mondta... azt mondta gyereket vár... tőled. - Az utolsó szót szinte lehelem, a nyelvem felmondja a szolgálatot, és abban a pillanatban lépek egyet hátra. Robert elenged, és döbbenten néz rám. Visszabámulok rá, a kezeim ökölbe szorulnak a testem mellett, a nyakamat magasra nyújtom. - Igazat mondott? - kérdezem elkínzott hangon. Magamban könyörgök, hogy mondja azt, hogy nem, és akkor egy csapása minden rendbe jön... Ám ahogy elkapja rólam a tekintetét, a szám elé rántom az egyik tenyerem. - Igazat mondott? - sírom egy fokkal hangosabban. Sosem voltam jó abban, hogy kordában tartsam a könnyeimet, és ez nagy részben köszönhető az apámnak is.

- Katie... - Rob felém lép, kinyújtja a karjait, hogy átöleljen, de hátrálok, egészen addig, míg a fal meg nem állít. Csak arra tudok gondolni, hogy nekem egész végig egyedül ő volt, neki pedig nem csak én.

- Mondd, hogy nem igaz, kérlek – rázom a fejem. De ő csak néz rám előttem állva, a szemei talán még sosem világítottak ilyen kéken. Hamar rájövök, hogy azért, mert még sosem láttam őt könnyekkel. - Igaz, vagy nem igaz? - préselem ki magamból.

Rob ujja megmozdul, mintha végig akarna simítani a kézfejemen, de mielőtt elérne, a karja a teste mellé hullik. - Igaz – suttogja.