7. - alszom a kanapén

DRÁGA OLVASÓIM!

Nyári szünet van! Na nem mintha ezt Ti nem tudnátok, de muszáj volt immáron hivatalosan is megosztanom itt, a blogon is, mert én alig hiszem el. Egyik részem várta, hiszen szabadok vagyunk, nincs suli, lehet pénzt keresni, fürdeni, napozni, fagyizni, viszont a másik felem szomorú, mert nem fogok találkozni a barátaimmal. Na mindegy, elvégre csak 11 hétről van szó... haha... D:
Oké, most komolyra fordítva a szót: meghoztam a következő részt. Reméltem, hogy érdekesnek találjátok majd Mayát, meg elgondolkodtok rajta, hogy ki is ő. Nem akarok róla semmit mondani, még célzásként se, mert attól tartok, tuti lelőnék valami poént. Szóval most szépen elcsendesedek, és lehet, hogy rászánom magam, hogy ma nekilássak a 14. fejezetnek. Amúgy magát a történetet úgy 25 részesnek tervezem, aztán persze ki tudja, mennyi lesz belőle.
Rendben, szóáradat vége, csak még megköszönném nektek a kommenteket meg a pipákat, nagyon drágák vagytok! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 13., Chicago

Remegve bámulok rá, és csak a szemeit látom. Az égkék íriszeket, amik most annyi gondolattal és érzéssel telnek meg.

Megcsalt, fut át újra és újra a fejemen. Az agyam kétségbeesetten keresi a kibúvót, valamit, akármit, ami esélyt adhat arra, hogy ez csak egy ronda félreértés, de egyszerűen sehol sem találja. Nincs.

- Miért? - A hangom olyan vékony, akár egy kisegéré, és körülbelül akkorának is érzem magam. Lassan leengedem a kezem, és mindkét tenyeremet a falnak nyomom.

- Katie, nem lehetne, hogy... - Robert egyetlen pillanat alatt visszanyeli a könnyeit, és a könyökével belöki az ajtót. A zár hangosan kattan. - Hogy ezt odabent beszéljük meg?

- Nem – rázom meg a fejem.

- Kérlek – süti le a szemeit.

- Nem – zihálom. - Nem, most akarom hallani! - A forró könnycseppek patakként folynak végig az arcomon, és meg se próbálom letörölni őket, mert tudom, hogy úgyis visszajönnek. - Miért tetted? Nem vagyok elég jó neked?

- Nem, egyáltalán nem erről van szó! - Robert megemeli a hangját, ami úgy ér, mintha leöntenénk egy hatalmas vödör hideg vízzel. Kerek szemekkel bámulok rá, szinte egészen a falnak lapulok, ahogy egyenesen elém áll, és a két tenyere közé fogja az arcomat. Az érintése már egészen más érzéseket vált ki belőlem, mint eddig. Most kiráz tőle a hideg, és elfog a hányinger. Vajon ugyan így fogta azt a nőt is? Akkor is ilyen volt a keze, rá is így nézett? - Kate, légy szíves nyugodj meg – folytatja meglepően higgadt hangon. Mondani akarok valamit, ki akarom nyögni azt, amit most érzek, de képtelen vagyok megszólalni, csak rázom a fejem, egyre hevesebben. - Menjünk be – halkul le Robert hangja.

Ahogy elenged és eltűnik a nappali sötétségében, csak bámulok utána, és közben azon gondolkodom, hogy mért és hogyan történhetett ez meg. Annyi erről szóló filmet láttam, annyi sztori dolgozta fel, hogy házasok élete hogy megy tönkre egyetlen félrelépés miatt, és én nem akarom ezt. Sosem akartam, de hát ki igen? Ebben a pillanatban meg akarok bocsájtani a férjemnek, mint a videoklipekben a nő, aki sírva zárja a karjaiba a megtört férfit, csókot nyom a hajára, aztán egymás kezét fogják, és sokkal bensőségesebb esküt kötnek, mint amilyen a házassági fogadalmuk volt. A baj esetemben csak az, hogy az egyre növekvő távolságon, hidegségen és gyűlöleten kívül nem érzek más. Szánalmasnak, szerencsétlennek gondolom magam, és ami a legijesztőbb: igazat kell adnom apámnak. Igaza volt, tényleg nem illünk össze, és borzasztó, hogy ezt még csak most fogtam fel, mikor már késő.

Erőtlenül indulok el a nappaliba. Mint a mesében a Kis Hableánynak, nekem is minden lépésemnél olyan fájdalom nyilall a talpaimba, mintha törött üvegen járnék. A falba és a bútorokba kapaszkodom, és noha le akarok ülni, mégsem teszem. Megállok az összecsomagolt, teli bőrönd mellett, és átölelem a felsőtestem a karjaimmal. Rob a kanapén ül, a könyökeit a térdeire támasztja, az arcát a tenyereibe temeti. Némán figyelem, hogyan lélegzik, és hátrálok egy lépést, mikor felemeli a fejét. Felém néz, de nem vagyok biztos benne, hogy rám, ugyanis a szobában teljes a sötétség, csak az utcai lámpák és a Hold gyér fénye világít be.

- Kate – fújja ki hosszan a levegőt. Nyelek egyet, de nem felelek, mire ő folytatja. - Mikor volt itt?

- Maya Peters? - kérdezek vissza. Összepréselem a fogaimat, annyira kellemetlen még kimondani is a nevét.

- Ő – válaszol Robert. Összekulcsolja az ujjait a szája előtt, és a vele szemben álló tévé fekete képernyőjét kezdi bámulni.

- Valamivel dél előtt – tájékoztatom.

- Minek jött ide? - néz hirtelen rám.

- Csak hogy tájékoztasson arról, hogy... - Elcsuklik a hangom, az ajkaim megremegnek az újra feltörni készülő könnyektől. Erőszakosan megtörlöm a szemeimet, és megköszörülöm a torkomat. - Hogy gyereket vár tőled.

Robert felsóhajt, egy pillanatra a plafonra szegezi a tekintetét, aztán megint rám néz. Hosszasan fürkészi az arcomat, én pedig visszabámulok rá. Nem félek tőle, és nem akarom, hogy azt higgye, így van. Ám mikor felpattan és két lépéssel előttem terem, akaratlanul is összerázkódom.

- Mit akarsz most csinálni? - kérdezi halkan.

- Elmegyek – felelem azonnal. Tényleg ez a tervem. Időre van szükségem, és addig semmiképpen sem akarok itt maradni.

- Hová? - vonaglik meg az arca.

- Nem tudom. Talán anyáékhoz.

- És mikor?

- Most azonnal – húzom ki magam. Szaggatottan szívom a tüdőmbe a levegőt, és olyan hosszú ideig tartom bent, amennyire csak tudom.

- Kate – csóválja meg a fejét a férjem -, én... - Még mindig visszafojtott lélegzettel várom, hogy mit akar mondani, mert ismerem már annyira a mimikáját, hogy tudjam: így akar tenni. Én ismerem a legjobban az arcát, minden vonását, a nem létező hibáit. Emlékszem, mikor még nem ismertem, csak látásból, folyton az járt a fejemben, hogy ő annyira tökéletes. Úgy gondoltam, sosem tekintene rám úgy, és lám, tévedtem. Összeházasodtunk, de most mindennek vége. Alig volt több egyetlen hétnél...

- Te? - suttogom elkínzott hangon. - Te tönkretetted az életemet!

- Kate, nem lehet – nyomja a homlokának a tenyerét. - Nem lehet, én... A francba már!

- Itt az ideje, hogy menjek – jelentem ki könnyekkel küszködve.

- Ne, ne most menj – néz rám hirtelen -, este van, éjszaka, túl veszélyes. Inkább reggel.

- Nem vagyok hajlandó egy ágyban aludni veled – hátrálok egy lépést.

- Majd alszom a kanapén.

~¤~

2013. 06. 14., Chicago

Nem tudom eldönteni, hogy azért borzasztó-e az éjszaka, mert hideg mellettem az ágy másik széle, vagy pedig inkább azért, ami történt. Úgy érzem magam a fehér paplan alatt egyedül, mintha hóban feküdnék meztelenül. A jég minden védtelen tagomat marja, lassan megfagyok, és senkit se hívhatok, hogy segítsen.

Egész éjjel csak hánykolódom, sehogy se kényelmes, és mikor sikerül elbóbiskolnom pár percre, akkor is reszketve ébredek, a nyári forróság ellenére is. Nemegyszer megfordul a fejemben, hogy akár rendbe is hozhatnám a dolgot Robbal, de a végén mindig arra jutok, hogy nem, egyszerűen nem vagyok rá képes. Akármennyire szeretnék is, nem tudok megbocsájtani neki. Lehet, hogy csak idő kell, hiszen azt mondják, az minden sebet begyógyít.

Ennek ellenére a hatodik álmatlan óra után, mikor odakint már felkel a Nap, úgy döntök, felkelek. Nem köntöst csavarok magam köré, hogy aztán a fürdőszobában kellemesen lezuhanyozzam, hanem görcsölő gyomorral ellopakodom a gardróbig, és gyorsan felöltözöm. Nem virágos ruhát és aranyos topánt választok, hanem előkeresem a kedvenc farmeremet, amihez sima pólót és kényelmes tornacipőt húzok. A hajamat a pólóm alá gyűröm, hogy ne lógjon a szemembe, aztán átmegyek a nappaliba, ahol a bepakolt bőröndöt sejtem. Ám még mielőtt belépnék, megtorpanok, mert eszembe jut, hogy valószínűleg hozzá kéne csapnom a csomaghoz pár praktikus darabot is. Így hát visszamegyek a gardróbhoz, felnyalábolom azokat a ruhákat, amiket még otthonról hoztam, és velük együtt állítok be a nappaliba. Ahogy gondoltam: a bőrönd a földön fekszik, ahol hagytam – ám azzal nem számoltam, hogy Robert meg a kanapén van elnyúlva. Hirtelen nem is tudom, milyen érzések öntenek el a látványától, de az biztos, hogy legszívesebben világgá szaladnék. Csak rohannék és rohannék, amíg a tagjaim el nem nehezednek és össze nem esek.

Erőt veszek magamon, elkapom a tekintetemet a férjemről, aztán amilyen halkan csak tudok, a bőrönd mellé térdelek. Olyan nagy a csönd, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz a füleimnek, ahogy kihúzom a cipzárt. Végigfut a hátamon a hideg, de összepréselem a fogaimat és gyorsan belegyömöszölöm a többi ruhát is. Hogy helyet csináljak, utólag kiszedem belőle a fürdőruhát, a naptejet, a magazinokat, a térképet meg az idegennyelvi szótárat. Ezekre úgysem lesz szükségem, gondolom keserűen. Miután végzek, felállok, de meg kell támaszkodnom a térdeimen egy pillanatra, mert szörnyen elszédülök. Ahogy végre kiegyenesedem és késznek érzem magam az indulásra, nem tudom megállni, hogy ne nézzek megint rá. Az ajkaim megrándulnak, mert egyből eszembe jut a pillanat, mikor utoljára így láttam őt. Aznap este is nagyon későn jött, és még arra se vette a fáradtságot, hogy levegye az ingét meg a nadrágját: egyszerűen bemászott mellém abban a cuccban, amiben egész nap volt. Természetesen felkeltem, és addig taszigáltam a vállát, míg ő is fel nem ébredt, aztán - mintha csak az anyukája lennék -, elküldtem zuhanyozni. Most fehér ingben és fekete színű, szűkített farmerben fekszik - a nadrágot még együtt választottuk egy szombaton, mikor Rob a kedvemért eljött shoppingolni. A kanapén szanaszét vannak a párnák, mint akkor, mikor a reggeli műsorokat nézzük és közben egymást etetjük gofrival a saját villánkkal...

Hiába, egyetlen pillanat alatt elöntenek az emlékek, amik még borzasztóbbá teszik ezt az egészet. Felsejlik a lelki szemeim előtt Maya Peters, és abban a pillanatban elkapom a tekintetemet Robertről. Elindulok kifelé az előszobába a bőröndömet magam után húzva, mikor egyszer csak tisztán hallom, hogy Rob felkel. Nem tudom, hogy lehet az ilyesmit hallani, talán úgy, hogy a felesége vagyok, de egyszerűen csak hallom.

- Katie – szólít meg. Összerezzenek a hangjára, megállok, de nem fordulok meg. Csak állok ott, közel a
boltívhez, az ujjaim görcsösen markolják a bőrönd műanyag húzójának fogóját, a karikagyűrűm a bőrömbe vág. Érzem, ahogy lép felém párat, aztán nem mozdul. Végre hátra nézek. Ahogy találkozik a tekintetünk, csak arra tudok figyelni, hogy már megint elaludta az arcát, a durva gyűrődés hosszú, piros csíkot hagyott, ami az állánál kezdődik, átfut a járomcsontján és a szemöldöke alatt ér véget.

- Igen? - kérdezem cincogva. Azt hiszem gyorsan el kéne tűnnöm, mert mindjárt elsírom magam.

- Rendbe fogom hozni – ingatja meg hosszan, elnyújtottan a fejét. A kék szemek szinte megesküsznek nekem, még szavak nélkül is. - Mindent rendbe hozok, és olyanok leszünk, mint régen, ígérem. Csak adj egy kis időt. - Újra elindul felém, és tétova nélkül fogja meg a kezem. Először el akarom rántani, de teljesen megbénulok az érintésétől, és igazából nem értem, miért. Ő meg csak néz rám, összevonja a szemöldökeit, végül az ajkaihoz nyomja a kézfejem, és összeszorított szemekkel hosszan megcsókolja. - Kérlek – suttogja végül. Aztán elenged, és némán várja a reakciómat.

- Csak... - Még egy pillanat, és feltörnek a könnyeim, ezért gyorsan megrázom a fejem, és veszek egy mély levegőt. - Csak siess! - Ennyit vagyok képes kinyögni. Aztán hátat fordítok neki, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, felkapom a táskám, majd kint termek. Előhalászom a kulcsomat a cuccaim közül, és kinyitom a kocsit. Még mázli, hogy legutóbb kint hagytam, nem álltam be vele a garázsba.

Magamon érzem Robert tekintetét, ahogy bedobom a bőröndöt a csomagtartóba, aztán beszállok a volán mögé. Beindítom a motort, készen arra, hogy a hátam mögött hagyjam őt. De tényleg készen állok erre? Anyáék mit fognak szólni hozzá? Apa? Gyűlölni fogja Robertet, még jobban, mint eddig, és én nem akarom, hogy bántsa őt. Nem, azt nem élném túl, még akkor sem, ha most annyira feldúlt vagyok.

A kocsi hangosan felmorog, és nekem olyan érzésem lesz, mintha rám haragudna. Ugyan már, Kate! Ne légy gyerekes! Nem rohanhatsz el, mint egy óvodás. Állítsd le a kocsit, menj vissza és beszéljétek meg a dolgokat! - szid a hang, ami csak a fejemben létezik.

- Nem – válaszolom neki dacosan. Az egyik pillanatban még magasra szegem az állam, de ahogy a visszapillantó tükörben futva megpillantom az ajtóban álló Robertet, amint éppen az ujjaival végigszántja a haját és felém tekint, minden keménységem összedől, akár a büszke kártyavár egy szeles sivatag közepén. - Nem lehet! – zokogok fel. Elindítom a kocsit, erőszakkal az útra irányítom a tekintetemet, és összepréselt fogakkal kényszerítem magam, hogy ne kezdjek el hisztizni.

Az emberek, akik hajnalban indulnak dolgozni, azt gondolják, az a legnagyobb probléma az életben, hogy nem aludhatnak legalább nyolcig. Hát tévednek.

Olyan sebesen száguldok az autópályán, hogy attól félek, még a végén elkapnak és lecsuknak, de legalább megbírságolnak gyorshajtásért – ám erre végül szerencsére nem kerül sor. Hamar a hátam mögött hagyom Lake Forestet, és Chicago belvárosában kanyargok ide-oda. Kell egy kis idő, mire felfogom, hogy már régen nem anyáék felé tartok, csak úttalan utakon haladok, ki tudja, merre. Azon kapom magam, hogy lassan csordogálok lefelé a Michigan-tó partján, aztán egyszer csak megállok, ráborulok a kormányra, és végre szabad utat engedek a könnyeimnek.