8. - Yorkville

DRÁGA OLVASÓIM!

Végre szerda van, ami egyet jelent azzal, hogy itt az ideje az új fejezetnek. Bárcsak naponta rakhatnék ki részt... ám akkor nagyon hamar elfogynának. A történet írásában most tartok a 15. fejezetnél, szóval azért egész jól állok, de nem kockáztatnám meg, hogy beérjem magam. Most pedig nem szeretném sokáig húzni a szót... csak annyit mondanék, hogy újabb fontosnak mondható momentumhoz érkeztünk, bár ettől kezdve talán minden rész ilyen lesz. Nagyon érdekel a véleményetek, kérlek, ez alkalommal se tartsátok vissza! Valamint itt az alkalom, hogy megköszönjem mindazt a támogatást, amit kapok, nagyon jól esik, ti pedig eszméletlenül aranyosak és kedvesek vagytok! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

'Give me Jesus'

2013. 06. 14., Chicago
Mikor leparkolok anyáék háza előtt, nem szállok ki egyből az autóból. Kell pár pillanat, hogy véglegesen összeszedjem magam, holott tudom, hogy ez csak felesleges önálltatás, mert amint meglátom a szüleimet, megint elsírom magam. Így hát mély levegőt veszek, és végre rászánom magam, hogy kimásszak a friss levegőre. A csomagomat a helyén hagyom, majd később ráérek behozni. Először tisztáznom kell a helyzetet a szüleimmel.

Úgy torpanok meg a kapu előtt, mintha áramütés érne. Még csak most tudatosul bennem, hogy anyáék valószínűleg a plafonon lesznek, pláne apa, aki őrjöngeni fog. Azt fogja szajkózni, hogy ő megmondta, Robert nem való férjnek, és amúgy is, tizenkét év van köztünk, meg nem csoda, hogy eddig nem talált feleséget magának...

A hajamba túrok és a homlokommal az egyik fa lécnek támaszkodom. Nem akarom végighallgatni apa prédikációját, azt pedig végképp nem szeretném, hogy elmenjen Robhoz... márpedig valószínű, hogy ezt akarja majd tenni. De akkor mit csináljak? Menjek inkább máshová?

Vetek egy pillantást a kocsira, ami mögöttem áll, készen arra, hogy elvigyen innen. Hátrálok pár lépést, leeresztem a kezeimet, és az ajkamba harapva végignézek a szüleim házán, a házunkon, ahol régen éltem, még az esküvő előtt.

Egy pillanat alatt döntök, és szinte azonnal vissza is ülök az autóba. Nem indulok el, előtte gyorsan végigveszem, hogy hová mehetnék. Most egy olyan helyre lenne szükségem, ahol egyedül lehetek, ahol nem ismer senki, és még véletlenül sem fogok összefutni valami távoli rokonnal. Talán még Chicagót is elhagyhatnám, ha lenne hozzá elég merszem.

A táskámért nyúlok, és előkotrom belőle a pénztárcámat. Hála Robertnek, viszonylag mindig sok készpénzt hordok magamnál: most harminc dollárt és pár centet sikerül összeszámolnom, de a kártyámon még van vagy száz dollár. Ez elég lehet pár napra, ha nagyon takarékos leszek... Talán az a néhány nap elegendő lesz, hogy tisztázzam magamban a dolgokat, de ahhoz mindenképpen, hogy összeszedjem magam annyira, hogy képes legyek higgadtan beszélni a szüleimmel. Így hát vetek egy utolsó pillantást a fehér falakra, aztán kigördülök az utcából.

Hosszú ideig vezetek. Többnyire autópályákon, széles, fákkal szegélyzett, felfestett csíkokkal tarkított utakon, de van, hogy lehajtok itt-ott, csak a biztonság kedvéért, nehogy körbe-körbe haladjak. Egészen addig megyek, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy elég távol értem Chicago gócpontjától, és mikor az egyik, úttest fölé szerelt sötétzöld táblán megpillantok egy szimpatikus helységnevet, úgy döntök, itt már jó lesz.

Yorkville, állítja a felirat. Kisvárosnak tűnik, de igazából nem tudom, milyen hely lehet, mert még sosem hallottam róla. Érdeklődve kémlelek ki az ablakon, ahogy egyre beljebb jutok. Nem kell sok idő hozzá, és egészen lenyűgöz a környék. Kedves családi házak sorakoznak az út két szélén, mindegyik színes, de többnyire a fehér, a baba kék és a barna színeiben játszanak, körülöttük mindenhol zöld gyep, gyerekjátékok, mászókák, hinták, egyszóval kedves dolgok. Igen, pont erre van szükségem. Máris elhatározom, hogy hosszú sétákat fogok tenni errefelé – már csak vissza kell találnom ide.

Legurulok az enyhe lejtőn, aztán balra fordulok, és reménykedem, hogy valahol feltűnik egy szálló. Ám akárhogy tekergetem a nyakam, nincs egy se. Így hát arra kényszerülök, hogy a járda mellé húzódjak, és leszólítsak egy járókelőt. A nő, akit kiszúrok magamnak, babakocsit tol maga előtt, egy csillogó hajú, vidám kislány szalad egy méterrel előtte, a felkarján pedig apró, fehér kezeslábasba bújtatott karon ülőt tart.

- Elnézést! - kiáltok ki neki. Próbálok kedvesnek tűnni, de attól tartok, az arcom elég beesett lehet, a szemeim pedig talán még mindig pirosak egy kicsit a sírástól. Ám az asszony megáll, és akárhogy is nézek ki, nem foglalkozik vele.

- Igen? - Úgy emeli az ajkait, mintha mázsás súly ülne rajtuk, vagy a nyelve alatt ezeréves titok bújna meg. Azt hiszem, fáradt.

- Nem tudja esetleg, hol van itt Yorkville-ben egy szálloda? - kérdezem. Fél szemmel látom, ahogy a kislány, aki eddig szaladt, most érdeklődve vizslatja a kocsimat és engem.

- Szálloda? - ismétli a kérdésemet a nő. Elgondolkodik egy pillanatra, aztán a fejével balra bök, amerre a kocsim orra áll. - Feljebb van egy, Burking Hall a neve. Nagy lila épület, meg fogja ismerni.

- Remek, köszönöm szépen – bólintok. Hálásan elmosolyodom, ahogy behúzom a fejem az ablakból. - Köszönöm! - hálálkodom ismét, mikor az asszony és a gyerekei tovább indulnak. - Burking Hall – sóhajtok fel, mikor már csak magamban vagyok. Elég semmilyenül hangzik, de remélem, nem valami puccos hely, mert arra nincs pénzem. Mondjuk a nő azt mondta, lilára van festve, márpedig aki ad a szállodája külsejére, az nem festi lilára. Szóval van remény.

~¤~

2013. 06. 14., Chicago, Yorkville

Megkönnyebbülök, mikor megpillantom a téglalap alakú, leginkább egy hatalmas, furcsa háztömbre emlékeztető építményt. Olyan a színe, akár a szilvapudingé, és már abból tudom, hogy nem lesz drága, ahogy kinéz. Innen, a kocsiból is látom, mennyire le van pattogva a festék az ablakkeretekről, arról már nem is beszélve, hogy hol fehérre, hol feketére vannak mázolva – már ahol látszik rajtuk a szín.

Kényelmetlenül fészkelődöm az ülésen, mikor leparkolok a szálloda elé. Tudom, hogy muszáj itt megszállnom, mert túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább menjek, és ki tudja, találok-e másikat. Megkedveltem Yorkville-t, ezért nem szeretnék elmenni innen egyelőre.

- Burking Hall – nyögök fel halkan. Sóhajtok, de nincs mese, muszáj kiszállnom. Nem akarok most mást, csak kivenni egy szobát, bedőlni az ágyba és aludni.

Ahogy kilépek a járdára, máris megérzem, hogy mennyire kellemes az idő. Talán a sok fa teszi, vagy hogy távol vagyok a fővárostól, de mintha pár fokkal hűvösebb lenne. Beletúrok a hajamba, ahogy a bejárat felé lépkedek. A tornacipőm nesztelenül falja a távot, ám a kutya, aki a lépcső lábánál szunyókál egy fekete lábtörlőn, még így is meghallja a lépteimet. Álmosan kinyitja a szemeit, felpislog rám, de tovább nem foglalkozik velem, egyszerűen úgy tesz, mintha ott se lennék. Szeretem a kutyákat, de anya sosem engedte, hogy legyen, mert szerinte feltúrja a kertet... Robertet meg még nem kérdeztem.

Összerándul a gyomrom, ezért gyorsan lehajolok és megvakargatom az állat hátát, amit durva, drótszerű, zsemleszínű szőr fed. Erre aztán megint megmoccan, ám most már a fejét is felemeli: hátra néz a kezemre, és egy észrevétlen pillanat alatt megnyalja.

- Szia – köszönök neki halkan, halványan mosolyogva. Mikor újra rám néz, végül leteszi az állát a mancsaira és újra szunyókálni kezd, én is tovább állok.

A szálloda jobban néz ki belülről, mint kívülről, ráadásul valószínűleg légkondicionált is. A falai fehérek, néhol ízléses, krémszínű díszítésekkel. A recepció mögött egy középkorú pasas ücsörög sötétzöld szövetpólóban, melyen a kitűző azt írja, Hilgar a neve. Szinte teljesen kopasz, vastag, fekete keretes szemüveget visel, és éppen valami sportújságot olvasgat. Nem vesz észre egészen addig, míg meg nem nyomom a csengőt a pulton. Akkor ijedtében majdnem hátraesik a bárszéken.

- Jaj, elnézést! - szabadkozom, és máris nyúlok, hogy segítsek neki.

- Semmi gond – nevet rám sután. Hiányzik pár foga, azért beszél ilyen furán. - Egy kicsit süket vagyok – magyarázza.

- Ó – harapok a számba -, értem.

- Üdvözlöm Burking Hallban. Szobát szeretne kérni, vagy látogatóba jött? - kérdezi, az arcára kedves mosoly húzódik. Olyan hosszan és elszántan bámulok rá, hogy zavarában az újsággal kezd babrálni.

- Őőő... - Megköszörülöm a torkom, aztán bólintok. - Szobát kérek.

A recepciós - vagyis Hilgar - hátra fordul, végignéz a falra akasztott kulcsokon, aztán megint rám tekint. - Az összes szoba szabad. Szabadon választhat – mondja. A végén szélesen elvigyorodik, és hozzá teszi: - Tudta, hogy ez egy alliteráció volt? Imádom az irodalmat, annyira felemelő.

Elkerekednek a szemeim, úgy bámulok rá, mint egy őrültre, amitől leesik neki, hogy nem vettem a poént. Ám még mielőtt újra megszólalhatna, én lépek. - A legkisebb szobát szeretném. - Kínosan ügyelek rá, hogy tompán ejtsem az "sz" betűket.

- Az a húszas lesz – bólint. Egy mozdulattal lekapja a kulcsot, és felém nyújtja.

- Várjon – rázom meg a fejem. - Mennyibe kerül?

- A legkisebb? Húsz dollár egy éjszaka – mondja.

-Az jó lesz – vonom meg a vállaimat. Húsz dollár nem nagy összes egy éjszakára, ráadásul pont elég ahhoz, hogy pár napig maradhassak. Legalább ez visszakényszerít majd anyáékhoz, mert eléggé ismerem magam ahhoz, hogy képes legyek jó darabig itt maradni.

Miután Hilgar tájékoztat, hogy fizetni az ittlét végén kell egy összegben, aztán kitöltjük az ilyenkor szükséges nyilatkozatot, felkapom a kulcsot, és elindulok, hogy a meglehetősen kacifántos, nem kicsit hiányos útleírás mellett megkeressem a szobámat. Elvileg valahol a másodikon van, a folyosó végén, vagy valami ilyesmi. Nesztelenül lépkedek a vastag, süppedős szőnyeggel borított padlózaton, mellettem mindkét oldalon meglehetősen vastag falak, furcsa festményekkel díszítve. Ám minden furcsaság és értetlenség ellenére egész hamar rábukkanok a húszas szobára. Ahogy Hilgar mondta, a másodikon van, a folyosó legvégén – csak azt felejtette el megemlíteni, hogy jobb oldalon.

Benyomom a kulcsot a zárba, elfordítom, és már bent is vagyok. Meglepődöm, mennyire rendben van a szoba, minden értelemben. Mikor csak a szálloda külsejét láttam, arra számítottam, olyan lesz, mint a filmekben: koszos, szürke padló, szakad, dohos bútorok, meg egerek és csótányok mindenhol. Ám kellemesen kell csalódnom, ugyanis ez a hely olyan tiszta, hogy megkockáztatom, még a földről is lehetne enni. A falak fehérek, mint odalent a recepciónál, az ágy fölött tengerpartról készült kép lóg krémszínű keretben, az ajtóval szemben pedig, a hatalmas függönyök mögött erkélyt sejtek.

Becsukom magam mögött az ajtót, zsebre rakom a kulcsot, a táskámat a kilincsre akasztom, és beljebb lépkedek. Még tévé is van, meg rádió, de engem most leginkább az ágy érdekel. Így első ránézésre annyira puhának tűnik, hogy azonnal ki is próbálom. Meggyorsítom a lépteimet, de mivel a szoba maga nem túl nagy, nem sikerül elég lendületet összeszednem, hogy ráugorjak, így egyszerűen csak elterülök rajta - még így is mesés.

- Ó – sóhajtok fel hosszan. Belemarkolok a párnába, a finom szövet mintha az ujjam között maradna. Csupán egyetlen pillanatra hunyom le a szemeimet, de ez bőven elég ahhoz, hogy álomba merüljek.

~¤~

2013. 06. 14., Chicago, Yorkville

Mikor magamhoz térek, odakint már alkonyodik. Hason fekszem a takarón, az egyik kezem szétlapulva a halántékom alatt, a másik lelóg az ágy széléről, a lábaim valahogy belegabalyodtak a takaróba. Igazán őszintén fogalmam sincsen, hogyan kerültem ilyen testhelyzetbe, de az biztos, hogy nagyon jót aludtam. Egy kicsit nyom a fejem, ezért az ujjaimmal a homlokomat masszírozom, míg kikászálódom az ágyból. Az első utam a mosdóba vezet, aztán veszem a bátorságot, és elhúzom a függönyöket. Igen, jól gondoltam, az

üvegajtó mögött nem túl nagy, de annál kellemesebb kis erkély van, ami minden bizonnyal a szálloda hátuljából nyílik. Gyorsan elhúzom az ajtót, és kilépek a friss levegőre. A szél azonnal a hajamba kap, libabőrrel borítja be a karjaimat. Csodálatos a kilátás, innen egész Yorkville belátható – bárcsak tudnám, meddig tart...! A Nap éppen lebukni készül a házak teteje mögé, narancssárgára és vérvörösre festi a horizontot, a felhők mögött sejtelmes, vibráló fény izzik, az ember azt hinné, bármikor felrobbanhat. Rob odáig van a hajnalokért és az alkonyatokért: egyszer, még a jegyességünk alatt képes volt ötkor felkelteni, hogy menjünk ki és nézzük meg a napfelkeltét.

Összepréselem az ajkaimat, és erősen megrázom a fejem. Lehet, hogy mégsem kéne ide kiállnom. Úgy döntök, inkább lemegyek a bőröndömért, ami még mindig a kocsiban van. Kikapom a kocsikulcsom a táskámból, bezárom az ajtót, aztán letrappolok a lépcsőn, és úgy húzok el Hilgar mellett, hogy megint nem vesz észre. Azt már tudom róla, hogy kicsit furcsán beszél, szereti az irodalmat és nem hall teljesen jól. Fura egy recepciós, az már egyszer biztos.

Az ajtó előtt még mindig ott van az a kutya, de ismét csak alszik, így nem foglalkozom vele. Gyorsan kikapom a bőröndömet, bezárom az autót, és visszacaplatok a szobámba. Ahogy zihálva lehuppanok az ágy végére, hirtelen hatalmasat kordul a gyomrom. A hatalmas nem túlzás, annyira meglepődöm, hogy oda is kapok. Nem csodálom, hogy így háborog, hiszen ma még semmit sem ettem, és nincs is nálam étel. Keresnem kell valami boltot, most azonnal.

Nem telik bele egy percbe, már megint lefelé tartok. Megtudakolom Hilgartól, hogy merre van itt valami hely, ahol kaját lehet venni, és miután sajátos módján, kézzel-lábbal elmagyarázza, kocsiba pattanok, és elindulok. Megfordult a fejemben, hogy mehetnék gyalog is, de úgy érzem, túl éhes vagyok hozzá, így nem tudnék figyelni a környékre, folyamatosan csak egy hatalmas hamburgeren vagy Marge otthonos főztjén kattog az agyam.

A felfedezőút majd ráér holnap.