10. - félreismerés

DRÁGA OLVASÓIM!

Megérkeztem a következő résszel! Újra eljött a szerda, és én mindig elmondom ezt... Na mindegy. Nem sok mindent tudok így előre leszögezni ezzel a fejezettel kapcsolatban, majd mindenki eldönti magának, hogy mit gondol róla. Azért remélem, örömmel fogjátok olvasni, mint ahogy ezt eddig is tettétek - vagyis a visszajelzésekből erre engedtetek következtetnem. Szóval jó szórakozást hozzá, és köszönök nektek mindent, még mindig nagyon drágák és aranyosak vagytok! Mindig annyira jó érzés elolvasni a kommentjeiteket, feldobjátok a napomat! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

'wonder where you are tonight'

2013. 06. 15., Chicago, Yorkville
Mikor reggel kinyitom a szemeimet, még tisztán él a fejemben a - most már - keserédes emlék Priscilla születésnapjáról. Még akkor is a szemeim előtt lebegnek a képek, hogy kimászom az ágyból. A szállodai ágyak valahogy mindig olyan furcsán puhák, de most mintha a belőle kiálló képzeletbeli tüskék okozta sebeket érezném a gerincem vonalán. A hátamat dörzsölgetve, elkínzott arccal ballagok el a fürdőszobáig. Egy pillanatra megtámaszkodom a mosdókagyló két szélében, és belenézek a tükörbe. Fáradtnak látszom. Mintha ezer éve nem aludtam volna rendesen, és ami azt illeti, úgy is érzem magam. Mivel folyamatosan le akarnak ragadni a szemeim, úgy döntök, visszafekszem az ágyba.
A nyakamig húzom a takarót, az ujjaimmal a lepedőbe markolok, és elnyomok egy ásítást. Miközben a saját légzésemet és az odakint elhaladó autók halk zaját hallgatom, eszembe jut, hogy miért is vagyok itt. Sötétbe burkolódzott szemhéjaimon máris látom Maya Peters keskeny arcát és hosszú, csokoládébarna fürtjeit, majd szinte hallom, ahogy a fülembe suttogja: "Terhes vagyok. A férjedtől."
A paplant rángatva fordulok át a másik oldalamra. Erősen összepréselem a szemeimet, hogy kiűzzem őt a gondolataimból, de épp, hogy sikerül, máris Robert veszi át a helyét. Az én Robertem, akiről egyszerűen nem tudom elhinni, hogy igaz lenne, ami kiderült. Nem, Rob nem csalhatott meg engem!
Egy pillanat alatt nyúlok ki a telefonomért, ami eddig érintetlenül feküdt az éjjeliszekrényen. Kinyitom a szemeimet, felülök, és nekilátok, hogy kipörgessem a férjem nevét, titkon abban reménykedve, hogy még mielőtt megtalálom, ő hív fel. Ám nem hív. A szívem mélyén iszonyúan hiányzik, szeretném, ha itt lenne és átölelne, ha azt mondaná, hazugság az egész, mert mindennél jobban szeret és sosem bántana, de a tudat, hogy ezek pusztán álmok, amik csak egy pocsék, egyszerű filmben valósulhatnak meg, észhez térítenek, és eszembe juttatják, hogy úgy látszik, félreismertem Robertet. Itt most én vagyok megbántva, engem vertek át, és ahhoz bizony idő kell, hogy ezen túljussak - már ha túl fogok valaha is.
Tizenegy óra van, mire rászánom magam, hogy végre kibújjak a kellemes takaró alól. Felveszem a tegnapi ruháimat, lófarokba kötöm a hajam, és miközben ide-oda mászkálok a szobában, azon gondolkodom, mit kéne csinálnom. Tegnap elhatároztam, hogy ma felderítem ezt a környéket, ezért valószínű, hogy így is fogok tenni. Felkapom a táskámat, a zsebembe nyomom a mobilomat, és már indulok is. Egy kicsit éhes vagyok, de majd útközben bekapok valamit.
Hilgar ugyan úgy ül a recepciónál, mint tegnap, azzal az eltéréssel, hogy most valamilyen regényt tart a kezeiben, és azt olvassa, nem újságot. Odalépkedek a pult elé, és megköszörülöm a torkom.

- Jó reggelt! - köszönök rá hangosan. Ezt meghallja, és mikor felkapja a fejét, szélesen elmosolyodik.

- Önnek is! - bólint. - Bár a reggel az már régen volt.

Megvonom a vállam. - Mondja, ha szét akarok nézni a városban, merre menjek? Van itt valami érdekesség? - tudakozódom.

Hilgar elgondolkodik egy pillanatra, aztán oldalra mutat. - Igen, arra, lefelé az utcán, van egy aranyos kis park, a szélén egy templommal. Szép virágok, padok, galambok... tudja – válaszol lassan. Egy pillanat erejéig felhúzza az orrát, aztán érdeklődve fürkészi az arcomat.

- Rendben – bólogatok. - Köszönöm szépen. Akkor viszlát – búcsúzom tőle mosolyogva.

- Viszlát! És jó sétálást! - integet utánam.

Ahogy kitolom az ajtót, fényes napsugarak simítják végig az arcomat. A levegő még mindig nem olyan meleg, egészen kellemes - pont megfelelő egy sétához, és ahhoz is, hogy végre kiszellőztessem a fejem. Éppen a lépcsőhöz érek, mikor a szemem sarkából meglátom a kutyát. Már megint (vagy még mindig) ott fekszik azon a koszos lábtörlőn, és ahogy mellé érek, kótyagosan ásít egyet. Nem bírom megállni, hogy ne hajoljak le hozzá.

- Szia – vakargatom meg a füle tövét. - Te mindig itt vagy? - Úgy bámul fel rám, mint aki válaszolni akar, de tudja, hogy nem képes rá. Végül halkan felnyüszít, és visszateszi a fejét a mancsaira. - Hát jó – mosolyodom el halványan.

Letrappolok a lépcsőn, aztán egyenesen kimegyek az út mellé. A szemem sarkából ellenőrzöm, hogy megvan-e még a kocsim, majd zsebre vágom a kezeimet, és elindulok lefelé, ahogy Hilgar tanácsolta.

Szinte egy lélek sincsen az utcán, csak néha tűnik fel egy-két alak, azonban a következő pillanatban már sehol sincsenek. Hát persze, hiszen ilyenkor a normális emberek mind dolgoznak, egyedül én vagyok az, aki vérző szívvel járja az utcákat ezen az ismeretlen helyen. Vajon Robert éppen bent van a kiadónál, vagy otthon maradt inkább, hogy rendezze a gondolatait? Nem hiszem, hogy a munka elvonná a figyelmét... Sokkal inkább lehetséges, hogy megkereste azt a nőt.

Akaratom ellenére is összerázkódom a gondolatra. Mi van, ha úgy megy oda, hogy haragszik rá, de aztán eszébe jut, hogy talán szereti, és... Nem, nem lehet, az túl szörnyű lenne. És ha Robert elfeledkezik rólam? Képes lenne rá? Te jó ég, ha ez megtörténik, akkor teljesen félreismertem őt. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy eljöttem otthonról, mert így akármi megtörténhet! De Rob azt mondta, mindent rendbe hoz, és olyanok leszünk, mint voltunk. Vajon mit értett az alatt, hogy "mindent"? Mit kell rendbe hozni és hogyan? Rettenetesen érdekel a dolog, de elegem is van belőle, ezért úgy döntök, a rengeteg felgyülemlő kérdést inkább elengedem a szellővel, ami a hajamat fújja előre. Itt maradok addig, amíg tudok, aztán anyáékhoz megyek. A többit pedig majd meglátom.

Belerúgok egy kőbe, ami kigurul az útra. Egy darabig azt bámulom, aztán felsóhajtok, és ismét előre fordítom a fejem. Szinte azonnal kiszúrom a zöld fűvel borított kedves kis területet a fehérre mázolt padokkal, a háttérben egy szintén fehér, ég felé nyúló, takaros templommal. Elmélázva fürkészem a helyet, egészen addig, míg szembe nem érek vele. Akkor megállok, készen arra, hogy átmenjek a túloldalra, de valami visszatart. Tudom, hogy elfelejtettem egy dolgot, csak nem jut eszembe, mi az. Ám a következő pillanatban megkordul a gyomrom, és azonnal rájövök. Úgy terveztem, hogy útközben veszek valami reggelit, és ez eddig elmaradt – ám most gyorsan bepótolom.

Mivel tegnap már jártam ott, nem kell sok idő hozzá, hogy rátaláljak a boltra. Veszek egyet a szendvicsből, amit már múlt este leteszteltem, mellé csapok egy csokit is, aztán fizetek, és visszaindulok.

A park puha füve még a nadrágon keresztül is kellemes érzés a bokámnak. Senki sincs itt, csak egy pasas, aki a templom ablakait tisztítja éppen egy létrán állva. Míg elérem a kiszemelt padot, őt bámulom, mert attól félek, valami ismerős – persze ez teljes képtelenség, én senkit nem ismerek ezen a helyen, még sosem jártam ezelőtt Yorkville-ben.

Lehuppanok a fehérre mázolt lécekre, az egyik lábamat átlendítem a másikon, és egy pillanatra a fűre szegezem a tekintetem. Ahogy nem látok mást, csak a zöld, hullámzó tengert, a fejemet azonnal elözönlik a vészterhes gondolatok. Ismét elfog a vágy, hogy felhívjam Robertet, de erőnek erejével türtőztetem magam, emlékezve arra, hogy mennyire ronda dolgot tett velem. Akármennyire is a férjem, ez akkor sem olyan egyszerű dolog, hogy csupán egy nap alatt ennyire simán megbocsájtsak neki. És amúgy is... még bocsánatot se kért. Addig pedig szóba se jöhet az elnézés. Nem én leszek az, aki visszamegy hozzá. Keressen meg ő, ha szüksége van rám!

Arra eszmélek fel, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Megrázom a fejem, erőszakosan letörlöm, aztán kiveszem a dobozból a szendvicset, és beleharapok. Tegnap még ízlett, de most mintha keserű sóval lenne teli, valahogy nem csúszik. Száraz, a zöldségek nem frissek, a szósznak furcsa mellékíze van. Az ajkaim megremegnek, ahogy gyorsan a padra dobom az ételt. Inkább csoki után nyúlok, ám mikor nem tudom kibontani, mert a kezem annyira remegnek, egyszerűen a fűbe ejtem. A tenyereimbe temetem az arcomat, az ujjaim hátra simítják a hajamat. A könnyeim a tornacipőm orrára csöppennek, onnan pedig le a földre. Kétségbeesett sírás kezdi rázni a vállaimat, minden tiltakozásom ellenére át is veszi az uralmat az arcizmaim felett.

- A francba – zokogom halkan. Szétkenem a könnyeimet az orcáimon, hátha azzal segíthetek saját magamon, de nem jön össze. Csak ülök, elhomályosodott tekintettel bámulok lefelé, a szél meglebegteti a hajamat, a szendvics íze még mindig a számban van. Kedvem támad a földre köpni, ám nem teszem, mert attól félek, még a végén valaki meglátja, akkor pedig nehéz lesz megint kijönni ide sétálni. Ki tudja, talán az segítene, ha összeismerkednék valakivel.

Felegyenesedem, és szinte gondolkodás nélkül megfordulok. Az a fickó még mindig a templommal van elfoglalva. Most, hogy jobban szemügyre veszem, látom, hogy néz ki. Nagyobb hasú, szakállas pasas, baseball-sapkája alól kikandikálnak torzonborz tincsei. Khaki színű nadrág, és egyszerű, itt-ott piszkos, megviselt fehér ing van rajta. Van egy olyan sejtésem, hogy ő lehet a gondnok. Mi lenne, ha esetleg felajánlanám, hogy segítek neki...? Nem lenne rossz, ha a szálloda recepciósán kívül szereznék még pár ismerőst, mert ki tudja, talán szükségem lesz rájuk. Ám ezen a gondolatok ellenére ott van bennem az a kis hang is, hogy ő egy idegen, talán mégsem lenne jó ötlet, ha beszélgetnénk.

Felnézek az égre, a fák koronája fölé, és elmélázva szipogok egyet, ezzel magamba fojtva az utolsó könnycseppeket. Az egyik dús, zöld csomó mögül hirtelen feltűnik egy magasan szálló repülő, hosszú kerozincsíkot húzva maga mögött. A következő pillanatban megjön a válasz az aggodalmaimra: hangos csattanás hallatszik.

Felpattanok, szinte reflexből tudom, hogy a gondnokkal történt valami. Ahogy megfordulok, már látom is, hogy a földön ül, a medencéjét dörzsölgeti, és közben a mellette heverő létrát nézi. Rohanni akarok felé, de mivel látom, hogy nincs komolyabb baja, inkább kocogok.

- Hé, jól van? - kérdezem, ahogy közelebb érek. Megállok előtte, lenézek rá, és összevonom a szemöldökeimet.

- Persze – hunyorog rám. - Azt hiszem, ez a létra nem valami biztonságos.

Elfolytok magamban egy mosolyt, de valahogy mégis sikerül az ajkaimra lopnia magát, így a szám sarka felfelé görbül egy kicsit. - Hát eléggé úgy látszik, igen – bólintok. Kinyújtom a kezem, a gondnok belekapaszkodik, és talpra segítem.

- Köszönöm – mosolyog rám. Leveszi a sapkáját, így már azt is tisztán látom, hogy nem csak kusza, de egyenesen göndör fürtjei vannak. Kerek állát hosszú borosta, a fölső ajkát bajusz szegélyzi.

- Szívesen – bólintok. Nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, ha már egyszer szóba elegyedtem ezzel a fickóval, akkor folytatnom is kéne. Egész különös alak lehet, biztos érdekes személyiség. - Maga a gondnok? - érdeklődöm diszkréten.

A fickó az arcomat fürkészi, a kérdésemre pedig szélesen elvigyorodik. - Nos... részben. - A kezét nyújtja, hogy bemutatkozzon, a következő pillanatban pedig megtudom, kicsoda valójában. - Mark Gungor, a New Life Church pásztora – mondja.

- Ó! - A szavak a torkomra forrnak, az arcom azonnal lángba borul. - Sa-sajnálom – nyögöm ki végül -, azt hittem a ruhából meg a létrából, hogy maga... szóval... - Csak hebegek össze-vissza, mert tudom, hogy máris sikerül lejáratnom magam. Remek. Igazán nagyszerűen indul ez az ismerős szerzés. - Ezer bocsánat, Mr. Gungor – eresztem le a vállaimat.

- Ugyan már – nevet fel harsányan. - Semmi gond. Végül is vehetjük úgy, hogy gondnok vagyok. A lelkek gondnoka. - A vad nevetés hirtelen szelíd mosollyá alakul, és Mark melegen megrázza a kezemet.

- Értem – motyogom zavartan. - Én Kate... - Elhallgatok, mert nem tudom, mit mondjak. Kate Fortress, vagy pedig Kate Brown? - Kate Fortress vagyok – préselem össze az ajkaimat. Nem tudom eldönteni, hogy keserűséget, vagy inkább haragot érzek. Talán mindegy is. Mindkettő borzasztó, és egyiket sem tudom kordában tartani. Az őszinte igazság az, hogy annyi mindent érzek, hogy azt sem tudom, melyik valódi és melyik csak hirtelen fellángolás.

- Üdv, Kate – mosolyog rám Mark Gungor. - Most költöztél ide? Ó, ne haragudj, nem bánod, ha tegezlek? Nem szokásom magázni valakit, csak ha sokkal idősebb nálam – magyarázza.

- Nem, nem bánom – rázom meg a fejem. Ahogy elnézem, ő se lehet több negyvennél.

- Te is tegezz nyugodtan – bólogat mosolyogva.

- Oké – vágom zsebre a kezeimet.

- Szóval új vagy itt, Yorkville-ben? - érdeklődik újra. Újra felveszi a baseball-sapkát, és lehajol, hogy felállítsa a létrát.

- Ömm... Igen – vallom be. - Egy kis kikapcsolódásra vágytam, és Yorkville elég nyugalmasnak tűnt – vonom meg a vállam. Mark ügyetlenkedik egy sort a létrával, amit nem bírok nézni, ezért előre lépek. - Segítsek?

- Az nagyszerű lenne – forgatja meg a szemeit. - Az az igazság, hogy ezek a szerkezetek mindig kifognak rajtam.

- De hisz' ez csak egy létra – kuncogok, miközben megfogom a másik oldalát, és a fal mellé állítjuk.

- Az nem számít – rázza meg a fejét Mark. - A lényeg, hogy nem a kedvencem.

- Akkor miért te csinálod a teendőket a templom körül? - vonom fel a szemöldökeimet. - A... a hívek nem segítenek? - Ez tényleg érdekel, mert ugyan sosem voltam vallásos, de az egyházakat mindig úgy képzeltem el, mint valami hatalmas család, ahol az emberek együtt végzik a teendőket, maguk tartják fent a templomot, meg minden.

- Dehogynem – bólogat a pásztor. - De ez most éppen rám maradt. Sebaj, néha kell is. - Csípőre teszi a kezeit, felsóhajt, és nyújtózkodva az égre tekint. - Milyen szép nap ez a mai – jegyzi meg.

Az ajkaim keserű mosolyra húzódnak erre a kijelentésre.