DRÁGA OLVASÓIM!
Megjöttem a következő résszel! Olyan furcsa, hogy már a kilencedik fejezetnél tart a sztori... Persze van még hátra bőven, de azért na. Nem rég kezdtem, és máris itt vagyok, a második dizájnnál (örülök, hogy tetszik nektek! <3), hét díjnál (köszönöm!! <3), rengeteg visszajelzésnél, pipánál, kommentnél, linkcserénél, feliratkozónál - megint csak köszönöm nektek! Mindig megmelengetitek a szívemet a szavaitokkal.
Ami pedig ezt a fejezetet illeti, nem sokat halad benne előre a történet, szinte semmit, csak átvitt értelemben, mert ti tudtok meg belőle többet. Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást kívánok hozzá! <3
szeretettel,
Dorine Osteen
~¤~
box melody |
Törökülésben nyomom az ágyat, a paplan régen besüppedt alattam, átvette a testem formáját. Előttem egy üres doboz, már csak néhány leszakadt salátalevél van benne, ami a szendvicsemből esett ki, nem messze, pont karnyújtásnyira egy üveg ásványvíz, az ágy mellett őszibaracklé, a kedvencem, a kezemben pedig a mobilom.
Azon gondolkodom, felhívjak-e valakit,
és ha igen, akkor kit? A számat rágcsálom, néha gondterhelten
felsóhajtok, és mikor már rászánnám magam, hogy tárcsázzak
egy számot, mindig rájövök, hogy valószínűleg senki sem örülne
egy hívásnak este tízkor. Talán majd reggel, igen. Akkor felhívok
valakit, addig pedig megálmodom, ki legyen az.
Felállok az ágyról, rádobom a
telefonomat, aztán kikapok a bőröndömből pár szükséges
holmit, és elmegyek zuhanyozni. Hosszasan folyatom magamra a vizet,
és nem vesződöm azzal, hogy odabent öltözzek fel, csak magam
köré csavarok egy törölközőt, és kilépkedek a szobába, vizes
lábnyomokat hagyva a padlón. Kirángatom a bőröndömből a
hálóingemet, felkapom, aztán bemászom az ágyba, leoltom a
lámpát, és újra a kezembe fogom a mobilomat. Nem merem bevallani
magamnak, de titokban arra vágyom, hogy kapjak egy SMS-t Robtól,
amiben jó éjt kíván, újra elmondja, hogy mennyire sajnálja...
Én erre letenném a telefont és a fejemre húznám a takarót, de
így csak keresgélek benne, magam sem tudom, mit. Végül a
fényképeknél kötök ki, és addig tekerek lefelé, míg meg nem
akad a szemem egyen. Világos hajú, erősen kisminkelt, ezüst
színű, csillogó flitteres ruhát viselő lánnyal vagyok rajta.
Akaratom ellenére ismét magukkal rántanak az emlékek, egészen
Pris bulijára, majd' két évvel korábbra.
~¤~
2011. 08. 29., Chicago, Berwyn, Grove Ave
Feszengve ültem a széken. A
lábaim már régen elzsibbadtak, de moccanni se mertem, noha
körülöttem elég nagy volt a nyüzsgés. A bárpulton könyököltem a
pirosra színezett márványon, és egy nagy pohár
turmix fölé görnyedtem. A pultos öt percig nyúzott, hogy igyak
valami alkoholos vackot, ugyanis az mennyire finom, és nem fogom
megbánni - ám túl sok olyan történetet hallottam, ami
lerészegedett és kihasznált lányokról szólt, így inkább
kedvesen mosolyogva megráztam a fejem, és egy turmix mellett
döntöttem.
Priscilla Mayer egy régi,
gimis barátnőm volt. Mondjuk nem mondanám barátnőnek, inkább
valaki olyan, akit ismertem, és akivel néha beszéltem pár szót.
Az az igazság, hogy egyáltalán nem egyeztek a témáink: míg én
inkább tanulni és okosodni szerettem, ő folyamatosan csak
ruhákról, divatról, sminkekről, tetkókról meg sztárokról
fecsegett, amire nekem semmi szükségem sem volt. Mióta kijártuk a
gimit, nem is beszéltünk, de most, hogy betöltötte a húszat,
mindenkit meghívott a bulijára, akivel valaha is összefutott, és
el tudta érni valahogyan.
Hatalmas partit szervezett,
mindenki ott volt, az egész régi évfolyama, sőt, néhányan
alsóbbról, néhányan felsőbbről – mint ahogy én is. Két
évvel jártam Pris fölött. Nem tévedés azt állítani, hogy az
egyetem az ismerkedés helye, az ember ott alakítja ki a
kapcsolatait, ott szerzi az életre szóló barátait, akik aztán
hosszú úton kísérik el.
Én akkor mégsem láttam
senkit, akivel szívesen csevegtem volna, klikkekhez csapódni meg
semmi kedvem
nem volt. Csupán egyetlen személy volt képes lekötni a figyelmemet, ám akárhogyan is próbáltam ránézni, két másodpercnél tovább sosem láttam. Egyszer ugyan, mikor nagyon távol volt, hosszú ideig sikerült látóhatáron belül maradnia, és úgy nézett ki, mintha ő is felém nézne. Abban a pillanatban azért görnyedtem inkább a turmixom fölé, mert annyira szerencsétlennek éreztem magam, ahogy csak egy huszonkét éves, fiatal nő érezheti magát, aki hülye álmokon és képtelen, őrült lehetőségeken mereng egyedül ücsörögve egy tomboló, bulizó fiatalokkal teli táncparkett szélén. Az egyetlen vigaszom a turmixom és a Hold volt, ami olyan barátságosan ragyogott le az égről. Emlékszem, gyönyörű telihold volt. Akkor is éppen benne gyönyörködtem: felnéztem, és a sejtelmes, fonálszerű felhők között kavarogni látszó fényes tányér visszanézett rám, átsütve a fákon csüngő díszítéseken.
nem volt. Csupán egyetlen személy volt képes lekötni a figyelmemet, ám akárhogyan is próbáltam ránézni, két másodpercnél tovább sosem láttam. Egyszer ugyan, mikor nagyon távol volt, hosszú ideig sikerült látóhatáron belül maradnia, és úgy nézett ki, mintha ő is felém nézne. Abban a pillanatban azért görnyedtem inkább a turmixom fölé, mert annyira szerencsétlennek éreztem magam, ahogy csak egy huszonkét éves, fiatal nő érezheti magát, aki hülye álmokon és képtelen, őrült lehetőségeken mereng egyedül ücsörögve egy tomboló, bulizó fiatalokkal teli táncparkett szélén. Az egyetlen vigaszom a turmixom és a Hold volt, ami olyan barátságosan ragyogott le az égről. Emlékszem, gyönyörű telihold volt. Akkor is éppen benne gyönyörködtem: felnéztem, és a sejtelmes, fonálszerű felhők között kavarogni látszó fényes tányér visszanézett rám, átsütve a fákon csüngő díszítéseken.
Felsóhajtottam. A hátam
mögött hangosan szólt a zene, hallottam a többiek önfeledt
nevetését és a cipők csattanását. Éppen oldalra pillantottam,
hogy megnézzem, most éppen ki esett el a nagy táncolásban, mikor
egyszer csak leült mellém. Nem volt hangos vagy hirtelen, nem
keltett feltűnést, csak leült, és kész. A gyomrom összeugrott,
és még ha nem is vallottam be magamnak, a pillangók is életre
keltek.
Nem mertem ránézni, noha
a szemem sarkából tisztán láttam, hogy ő a profilomat fürkészi.
Csak bámultam az italomat, arra gondoltam, hogy még bele se ittam,
aztán mindenféle másra, akármire, ami csak eszembe jutott: a
gondolataim sebesvonatként száguldoztak össze-vissza. Az orromat
megcsapta a férfiparfüm illata, aztán – életemben először
igazán tisztán, közvetlenül mellettem -, meghallottam a hangját.
- Helló – mondta egyszerűen.
Lassan fordultam felé, és nagyon
igyekeztem, nehogy elpiruljak. - Szia – köszöntem vissza vékony,
alig érthető hangon. Most így visszagondolva egészen biztos vagyok benne, hogy szánalmasan viselkedhettem. Mindenféle igyekezetem ellenére is éreztem,
ahogy az arcomat lassú, kínos pír önti el, ezért azonnal
elkaptam róla a tekintetemet.
- Robert Brown vagyok – nyújtotta a
kezét.
Először lopva, óvatosan néztem oda.
A tenyere puhának, a kézfeje ápoltnak tűnt. - Kate Fortress – ráztam
meg. Ahogy hozzá értem, mintha áramot vezettek volna a testembe: a
tagjaim lefagytak, teljesen megbénultam. A bőrömnek olyan jól
esett a belőle áradó melegség, mint egy forró zuhany egy hideg,
téli estén. Mindig is elképzelhetetlennek tartottam, hogy létezik szerelem első látásra, de Robert egyszerűen magába szippantott.
- Te is Priscilla barátnője vagy,
Kate? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Hát... fogjuk rá – vontam meg
finoman a vállam.
- Szerintem az egész régi iskoláját
meghívta – vigyorodott el. Rám nézett, a reakciómat várta, de
én csak halványan mosolyogtam válaszként. Rettentően nehezen
ismerkedtem, főleg úgy, hogy Robert ilyen hatással volt rám.
Robert, ízlelgettem
magamban. Szép név, jól cseng. - Hé, Kate, van kedved esetleg...
- Megköszörülte a torkát, és aztán teljesen nyugodtan
folytatta: - ...táncolni?
Pár másodperc múlva azon kaptam
magam, hogy a parketten állunk. Már egy egészen lassú szám ment,
de nem kínosan lassú, csak olyan kellemesen. Máig tisztán él az
emlékezetemben, ahogy megfogta a kezem és rám nézett. A szemei
folyamatosan mosolyogtak, a Hold mintha a saját ujjával húzott
volna ezüstös, finom árnyalatú csíkokat az arcára. Nem bírtam
elhinni, hogy az, amit elképzelhetetlennek tartottam, most egyszerre
valósággá vált. Az ujjaim reszkettek, és magamban hálát adtam
azért, hogy a vállán nyugszanak, ezért nem látja őket.
Beszélgetni kezdtünk. Sokszor nem
mertem ránézni, de ahogy telt-múlt az idő, egyre bátrabb lettem,
főleg, mikor nevetett a buta vicceimen. Aztán ahogy vége lett a
dalnak, arra számítottam, hogy elköszön és többé nem látom,
ám legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, hogy nem akarok-e
sétálni egyet, mondjuk arrébb, a tó partján.
- Ott nem olyan hangos a zene –
magyarázta.
- Menjünk – bólintottam. Próbáltam
nyugodtnak tűnni, de a szívem hangosan dübörgött. Létezik
egyáltalán ekkora mázli?
Szóval elindultunk. Pris bulija a
szabad ég alatt volt, a szülei egyik nyaralójánál, ami mellett
gyönyörű, nappal kacsáktól, este békáktól hangos tó van. Nem
túl nagy, de annál szebb, főleg éjjel, mikor az ég derengő fényei
megcsillannak rajta.
Összefontam az ujjaimat a medencém
előtt, és próbáltam ellazulni. Robert mellettem lépkedett zsebre
vágott kezekkel, mindketten a fodrozódó vízfelszínt vizslattuk.
Nagyon reméltem, hogy nem hallja a hangos dobogást a bordáim
mögött.
- Ömm... - Rob megvakargatta a
tarkóját, én pedig lopva ránéztem, hogy lássa: figyelek. - Jó
lenne beszélgetni, mert ez már túl nagy csönd – viccelődött.
Az ajkamba haraptam, és bólintottam.
- Igen. Mesélj magadról – szaladt ki a számon. Nem tudom, hogy
jött, de utólag visszagondolna egyáltalán nem bántam meg. Talán
túl nagy volt az izgalom, és nem voltam tudatában, mit mondok.
- Hát jó – vonta meg a vállait -,
de aztán te jössz!
- Oké – kuncogtam el magam.
- Lássuk csak. Miről akarsz hallani?
- Mit dolgozol?
A periférikus látásommal azonnal
észrevettem, hogy az arca egy pillanat erejéig megrándul, de
aztán úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és magyarázni
kezdett. - Van egy kiadóm, a neve Cacutting Books.
- Hű! - szaladtak magasba a
szemöldökeim. - Az elég menő.
- Igen – vigyorodott el -, tényleg
az. Szeretem csinálni, bár nem egyedül végzem a munkát, vannak
munkatársaim is, de én vagyok a főnök.
- A diri – ismételtem.
- Olyasmi – bólogatott, és közben
szélesen rám mosolygott. - Apám álma volt egy saját kiadó,
odáig volt a könyvekért, írt is – mesélte.
- Miért, mi történt vele? -
szaladtak össze a szemöldökeim. Hirtelen megálltunk, teljesen
egyszerre. Robert felkapott a földről egy követ, megforgatta az
ujjai között, aztán egy jól irányzott mozdulattal eldobta a víz
felé. A kő kacsázott párat, végül elmerült.
- Mindkét szülőmet elvesztettem,
mikor tizenkét éves voltam – mondta egy fokkal halkabban, a
hangja mintha néhány pillanat alatt éveket öregedett volna. - Autóbaleset - tette hozzá.
- Te jó ég, én... - A szám elé
kaptam az egyik kezemet, a másikkal belemarkoltam a ruhámba. -
Annyira sajnálom, Robert, nem akartam... nem tudtam, csak... -
Hevesen ráztam a fejem, de semmi értelmeset nem tudtam kinyögni.
- Ugyan már – nézett rám, az
ajkain szomorú mosoly árulkodott arról, hogy fájdalmas számára
az emlék. - Már nagyon régen történt. A haláluk után árvaházba
kerültem, mivel a nagyszüleim már nem éltek. Tizennyolc voltam,
mikor kijöhettem, de igazából nem annyira vártam, mert szerettem
az árvaházat, sok barátom volt. De ott volt bennem az elhatározás,
hogy mindenképpen szeretném megvalósítani apám álmát, így a
szüleim hagyatékából beindítottam a kiadót – mesélte. Egy
pillanatra lábujjhegyre állt, mintha nyújtózna, aztán újra a
távolba meredt. - És te? - nézett hirtelen rám.
Nem igazán értettem, Robert miért
osztja meg velem ezt az egészet, hiszen a szülei halála
elképesztő, szörnyű
tragédia, mégis elmondta nekem. Rám bízta egy titkát, ez pedig átmelengette a szívemet, bármennyire nyomasztó is az a titok. - Az én szüleim élnek – néztem fel rá. Most nem feszengtem, egészen ellazultak a tagjaim. - Apám épp most ment nyugdíjba, pár hete, anya pedig mindig is otthon volt, mint háztartásbeli. Nem túl izgalmas – eresztettem le a vállaimat.
tragédia, mégis elmondta nekem. Rám bízta egy titkát, ez pedig átmelengette a szívemet, bármennyire nyomasztó is az a titok. - Az én szüleim élnek – néztem fel rá. Most nem feszengtem, egészen ellazultak a tagjaim. - Apám épp most ment nyugdíjba, pár hete, anya pedig mindig is otthon volt, mint háztartásbeli. Nem túl izgalmas – eresztettem le a vállaimat.
- Nekem tetszik – mosolygott rám
melegen. Attól a mosolytól felálltak a pihék a karjaimon, a
fogaim hirtelen összekoccantak, és olyan forróság öntötte el az
egész testemet, amit még sosem éreztem azelőtt. Hasonló, mint
mikor az ember magába szívja a legédesebb, legintenzívebb virág
illatát, ami teljesen betölti az orrát és a tüdejét, aztán
hosszú ideig nem képes szabadulni tőle. Hasonló, de nem ugyan az.
- Ne vedd túl személyes kérdésnek, Kate, de megkérdezhetem, hány
éves vagy?
Más lányok talán megsértődtek
volna egy ilyen kérdéstől, de én még mindig a mosoly hatása
alatt voltam, így azonnal válaszoltam. - Huszonkettő – mondtam.
- És te?
Rob csücsörített egy kicsit, aztán
a földre szegezte a tekintetét. - Harmincnégy – válaszolta, bár
inkább hangzott vallomásnak, mint válasznak. Bumm. Furán fog
hangzani, mert azt mondják, a kor nem számít, de én akkor és ott
mégis úgy éreztem, hülyeség volt bármi komolyabbra is
gondolnom, mint egy baráti csevej. Magamban azonnal kiszámoltam,
hogy Robert és köztem tizenkét év van, ami teljesen letaglózott.
Olyan kerek szemekkel bámultam rá, hogy azonnal kiszúrta. - Mi az?
- szaladtak magasba a szemöldökei.
Lassan indultunk vissza a zene felé,
ahol egyre többen dőltek ki a sok vedeléstől. Folyamatosan azon
agyaltam, hogy vajon most mi fog következni, mert biztosan nem lesz
akkora mázlim, hogy esetleg elkéri a telefonszámom, vagy valami...
És tévedtem. Rob azonnal megkérdezte, találkoznánk-e még
valamikor, én pedig tétova nélkül belementem. Szörnyen kíváncsi
voltam rá, érdekelt, hogy kicsoda úgy igazán, milyen a hétköznapi
arca, mikor éppen nem velem beszélget. Érdekelt, hogy mit szeret,
mit nem, kiket ismer, milyen a napirendje, egyszóval minden tudni
akartam róla, még azt is, hányas zakót hord... és csak a szívem
mélyén mertem reménykedni, hogy ő is vágyik ugyanerre.
Aztán elváltunk. Elköszönt tőlem,
ugyan azzal a kedves mosollyal az arcán, mint nem rég, én pedig a
hasamra szorítottam a kezeimet, de úgy, mintha összefonnám a
karjaimat, hogy senkinek ne tűnjön fel – és addig bámultam
utána, míg be nem szállt a kocsijába, és el nem hajtott.
Priscilla rántott ki a gondolataimból, mikor egyszer csak megjelent
mellettem, és hangosan kacagva megragadta a csuklómat.
- Gyere Kitty, csináljunk egy közös
képet! - Éreztem a leheletén az alkohol szagát, és annyira azért
ismertem, hogy tudjam: addig nem fogom levakarni magamról, míg bele
nem megyek. Szóval nem törődve vele, hogy azt hiszi, Kitty a
vezetéknevem, átkaroltam a derekát, és kedvesen mosolyogva
tűrtem, hogy lefotózzanak minket. - Hé, te még nem is ittál
semmit? - kerekedtek ki a szemei a pillanat megörökítése után.
Mikor megráztam a fejem, felkiáltott. - Na ne már! Nyomás piálni!
Pris túl részeg volt hozzá, hogy
megálljon a lábán, és mikor horkantva a földre esett, mert
megbicsaklott a lába a tűsarkúban, nem törtem magam azon, hogy
felsegítsem.
Kihasználtam az alkalmat, és
leléptem.
Wow, ez... annyira nagyon jó! Olyan élethűen leírod a történéseket. Tetszik ahogy használod a szavakat. :)
VálaszTörlésBocsánat, hogy eddig nem írtam neked, de most ennek is eljött az ideje!
Imádom a történetedet, csak így tovább! :)
Hű, hát nagyon szépen köszönöm a szavaidat, és azt is, hogy most írtál nekem! Remélem, a továbbiakban sem fogok neked csalódást okozni. :)
TörlésDorine <3
Drága Dorine!
VálaszTörlésMár régen neki akartam kezdeni a történetednek, de csak most volt alkalmam végigolvasni, és meg kell mondanom, cseppet sem okoztál csalódást :)
Nagyon tetszik mind az alapötlet, mind a fogalmazásod, a cselekmény-szálak vezetése.
Kiváncsian várom a következő részt!
Bronwyn
Drága Bronwyn,
Törléserre nem is tudok mást írni, mit hogy nagyon örülök a hírnek, miszerint így vélekedsz az írásomról! Próbálom úgy alakítani a történetet, hogy izgalmassá formálódjon, remélem sikerülni is fog.
Köszönöm, hogy írtál! <3
Dorine
Drágaságom!
VálaszTörlésIstenem! Annyira nagyon jó lett ez a rész! És tudod mennyire? Bátran kijelenthetem, hogy ez lett a kedvencem! <3
Azt hiszem mostmár mindig így fogom olvasni a részeket, hiszrn alig telt el pár nap, szinte azonnal olvashattam! Csodás!
És ha már így elfogott a pillanat heve, elárulom neked, hogy imádon Robert-et. Bármennyire is tett szörnyűséget (amiről szerencsétlenségemre még nem tudok), egyszerűen képtelen vagyok haragudni rá... Imádom a személyiségét, és mikor azt írod, hogy "-vigyorgott.", előttem van Matt (Rob) sugárzó mosolya. Látod mit művelsz te velem? <3
Hálát adok Istennek, amiért valahogyan a blogodra bukkantam, és hidd el nekem, egyáltalán nem bántam meg, hogy nyitás előtt feliratkoztam, hiszen büszkén jelentem be, hogy a szívemhez nőtt a történet, nem mellesleg az egyik legnagyobb kedvencemmé nőtte ki magát. <33
Ölel, Bo <3
Drágaságom! :3
TörlésTe jó ég, el se hiszed, mennyire iszonyatosan jól estek ezek a sorok! Teljesen átmelengetted a szívemet, olyan nagyon köszönöm neked!! <3 Mindig ilyeneket írsz, és én annyira köszönöm! Hogy ez lett az új kedvenced... és bizony, még pár nap, aztán megint szerda van, agapé-nap. :D Annyira szuper, hogy így szereted és várod, olyan jól esik, de komolyan. C:
És hogy szereted Robertet? Az a furcsa, hogy ami a legeslegelső alapötletemet illeti, abban borzasztó ember lett volna, és ennek ellenére én is nagyon kötődöm hozzá, bár nem értem, miért. Számomra ő egy kedves szereplő, és remélem, mire az Agapé végére érünk, nektek is az lesz, mindenkinek, nem csak neked. És a másik pedig, hogy előttem is ott van Matt harminckét fogas vigyora a White Collar-ból. Miközben nézem a sorozatot, szeretem elképzelni, hogy igazából nem Neal Caffrey, hanem Robert Brown a neve ott, a képernyőn. Szép álmok. :D
Na jó, elég a regélésből, de mondom, hogy mekkora léleksimogatás volt minden szavad! Köszönöm neked még egyszer és még ezeregyszer!
Dorine <333
Drága Dorine!
VálaszTörlésBár szörnyen késve, és bűntudatod is érezve itt vagyok. Sajnálom, sajnálom, sajnálom, szinte egy hónap kimaradt. Nem így terveztem, és csak reménykedhetem benne, hogy azért annyira nem haragszol...
Ahw, zseniális, amit művelsz, te lány! Egyszerűen magával ragadja az olvasót, amit csinálsz, komolyan. Olyan szépen, egyszerűen, és mégis különlegesen írsz. Ennél jobban nem tudom körülírni, hogy mire értem, haha, de remélem érted.
Örülök, hogy megtudtam, hogyan ismerhették meg egymást, hogy egy újabb darabka a helyére a került a kapcsolatukat illetően. Viszont Robert olyan átkozottul tökéletesnek néz ki, nem tudom egyszerűen elképzelni, hogy hogyan történhetett meg, ami... Vagy a kezdetektől megjátszotta magát, és minden lépése kamu volt, vagy... nem tudom, és ez megöl.
Hihetetlen vagy, nagyon szeretem olvasni a blogot! <333
Rengeteg puszi, Azy