11. - illatok

DRÁGA OLVASÓIM!

Ebben a részben több fontos dolog is történik, ám a nagyjuk olyan, hogy csak az érti meg, aki tud olvasni a sorok között. A fejezet legvége a legérdekesebb, nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá. Szerintem talán eddig ez lett a legnagyobb függővég, szóval remélem, izginek találjátok majd! :) 

Én írásban egy fejezet híján két hónappal járok előttetek, a 17. fejezettel végeztem a napokban, valamint éppen egy újabb projekten dolgozom, ám erről nem szeretnék semmit sem elárulni, mert hamarabb tárom nyilvánosság elé, mint gondolnátok. Viszont eddig csak itt említettem meg, és meglepetésnek szánom, de mindegy is. Na... a lényeg most ezen a részen van, kérlek mondjátok el, milyennek találjátok! És köszönöm nektek az eddigieket, már túlléptétek a 7000 kattintást, ami fantasztikus!! KÖSZÖNÖK MINDENT, DRÁGA OLVASÓIM! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

u.i.: Mondtam, hogy előbb lesz meg, mint gondolnátok - itt is a legújabb projektem, kukkantsatok be! :)  INSPIRATION

~¤~

2013. 06. 15., Chicago, Yorkville
 - Ha már idáig segítettél nekem elcipelni azt a vödröt, akkor gyere be! - invitál Mark. Látja rajtam, hogy hezitálok, ezért az arcára varázsolja azt a bohókás vigyort, és kedvesen int az ajtó felé.

Miután elintéztük a létrát, volt két vödör a fal mellett, amit haza kellett vinnie, és én felajánlottam, hogy viszem az egyiket, így most itt állok a háza előtt, a bal lábszáram mellett a vödörrel, és felfelé bámulok: a vörös téglákkal kirakott falakra, a fehér ablakkeretekre, a zöld növényekre, a pázsitra, a tipikus fehér kerítésre, és a szintén élénk színű tetőre.

- Biztos, hogy... - Az ujjaimat tördelem, valahogy olyan különösnek érzem ezt az egészet, mintha csak egy betolakodó lennék.

- Persze! - bólogat nagyokat a pásztor. - Ugyan már, Lisa biztosan szívesen megismerne téged. Na, gyere! - hív szelíden.

- Lisa? - szaladnak össze a szemöldökeim.

- A feleségem – mosolyog rám.

- Ó – fújom ki hosszan a levegőt. Zsebre vágom a kezem, és hirtelen megérzem az ujjamon a gyűrűmet. Keserűség szakad fel a bensőmben, de olyannyira, hogy muszáj összepréselnem az ajkaimat, nehogy kicsorduljanak a könnyeim. - Rendben – adom meg magam végül. - Menjünk.

Letesszük a vödröket a veranda mellé, aztán felsétálunk a fehérre mázolt lépcsőn, a lécek halkan nyikorognak a cipőm alatt. Egy kicsit izgulok, de ahogy Mark kinyitja az ajtót és előre enged, a kedves ház belseje teljesen elvonja a figyelmemet. Belül talán még szebb, mint a külseje: ízléses bútorok és színek, tisztaság, menő, mégis házias berendezések, és kellemes illat mindenhol. Nem értem, hogy telik ilyesmire a templom költségvetéséből. Talán a pásztor máshol is vállal gondnoki munkát?

Egy vörösesszőke hajú, magasabb, fiatal nő tűnik fel a nappali ajtajában, az arcán meglepettség tükröződik, ahogy meglát. Egyszerű farmert és kockapólót visel, a tincsei lazán hullanak a vállaira.

- Hoztam egy vendéget – jelenti ki azonnal Mark. - Lisa, ő itt Kate Fortress, most jött a városba.

A nő azonnal megváltozik: kedves mosoly kúszik az ajkaira, és tisztán látszik rajta, hogy örül a látogatásomnak. - Szia! - kezet nyújt, én pedig megrázom. - Lisa Gungor vagyok – mutatkozik be.

- Kate Fortress – bólintok zavartan.

- Te jó ég, mi vett rá, hogy ide gyere? - nevet fel. Kicsit furcsa nekem ez a nagy közvetlenség, de végül is, miért ne? Így hát megvonom a vállam, és oldalra húzom a szám.

- Igazából nem tudom – vallom be. - Nyugalmat akartam.

- Hát az aztán van itt – forgatja meg a szemeit a nő. - Ugye, Mark? - Maga mellé vonja a férjét, és összeborzolja amúgy is kócos tincseit.

- Igen, van – helyesel a férfi. - Kate, kérsz egy kávét? Vagy teát? - bök a fejével a konyha felé.

- Én... - Lesütöm a szemeimet, az ujjaimat pedig összekulcsolom a medencém előtt. - Nem is tudom, csak...

- Oké, tudom, hogy ez mennyire kínos neked, ezért nem hozunk ilyen helyzetbe – veszi a kezébe az irányítást Lisa. - Drágám, intézd el, amit még el kell, addig mi iszunk egy limonádét. Ilyen forróságban nem szokták meleg itallal kínálni a vendéget – csóválja meg a fejét.

- Jól van – nyújtózkodik egyet a pásztor. - Akkor jó limonádézást, én meg kint leszek a kertben, ha kellenék. - Azzal lekapja a sapkáját, és fütyörészve kioldalog a házból a hátsó ajtón.

Egyedül maradok Lisával. Csak egy picit feszélyez a jelenléte, de azért, mert teljesen idegen vagyok, aki egyszerűen bejött egy házaspár fészkébe. Elég kellemetlen egy helyzet, de ez van.

- Oké, szóval limonádé jó lesz? - kérdezi a nő, ahogy elindulunk a konyha felé. Lazán lóbálja a kezeit az oldala mellett, egyáltalán nem tűnik feszültnek, velem ellentétben: folyamatosan a cipőm orrát bámulom, nem akarok felnézni. - Vagy inkább vizet kérsz? De főzök neked kávét vagy teát, ha...

- A víz megfelel – vágom rá egy fokkal gyorsabban, mint szerettem volna. - Sajnálom, ezt nem így akartam – nézek rá fél szemmel.

- Semmi gond – vigyorodik el. - Figyelj, ne érezd magad furcsán. Naponta jönnek hozzánk emberek a gyülekezetből, már hozzászoktunk.

- De én nem vagyok a... gyülekezet tagja – emlékeztetem. Annyira furcsa a számból hallani ezt a szót, hogy "gyülekezet", mert nem szoktam ilyeneket használni. Sosem voltam vallásos, még karácsonykor se jártunk el templomba, mint a többi család a környékünkön.

- Az nem számít – nyugtat meg Lisa. Leültet az asztalhoz, míg ő megáll a hűtő előtt. - Hmm, mentes, vagy bubis? - kérdezi, az ujjait a palackok nyakán tartva.

- Legyen mentes – válaszolok.

- Szóval nem számít, hogy most látjuk egymást életünkben először – magyaráz tovább, ahogy két pohárral és a vízzel együtt letelepszik velem szembe, a rusztikus asztal másik oldalára. - Az még nem azt jelenti, hogy nem hívhatunk meg egy pohár vízre.

- Oké – kuncogom el magam.

- És amúgy is, az emberek így szerzik az új barátaikat – teszi hozzá.

- Ez igaz – bólintok helyeslően.

Egy pillanatig csendesen kortyolgatjuk a vizet, élvezem, ahogy a hideg folyadék lecsúszik a torkomon. Arra emlékeztet, hogy talán abban a hőségben, amit a harag és a csalódás generál a bensőmben, van még remény arra, hogy valahogyan lehűljön minden.

- Szóval Kate – ragadja magához a szót Lisa -, honnan jöttél?

- Chicagóból – mondom, majd újra beleiszom a vízbe.

- Ó, az nincs is olyan messze. Valaha én is ott laktam, de aztán megismerkedtem Markkal, és Isten ide vezetett minket – meséli halvány, derengő mosollyal az arcán. Még csak most veszem észre, hogy az orrát és az orcáit vörös szeplők borítják, akár csak Trináét.

- Értem – bólogatok. Nem különösen akadok fent azon, hogy szerinte Isten vezette őket ide, mert ez az ő vallásuk, én nem fogok belekötni, na meg jelen pillanatban egyáltalán nem is lenne illő. - És őőő... Akkor ti vezetitek itt azt a templomot? - kérdezem. Igazából magam sem tudom, miért, de egy kicsit talán tényleg érdekel.

- Igen, a neve New Life Church – bólogat Lisa. - Vasárnaponként vannak az összejövetelek, Mark szívvel-lélekkel végzi a dolgát – teszi hozzá ugyan azzal a mosollyal.

- Hmm – motyogom az orrom alá válaszként, ugyanis fogalmam sincsen, mit kéne mondanom.

- Ma szerda van, igaz? - ráncolja a homlokát. Mikor bólintok, folytatja: - Figyelj, ha van kedved, gyere el az alkalomra. Sok kedves embert ismerhetnél meg.

- Nem is tudom – rázom meg azonnal a fejem. Valamiért heves tiltakozást vált ki belőlem ez az egész, mintha valaki pisztolyt fogna a fejemhez, és kényszerítene, hogy részt vegyek egy vallásos szertartáson. - Nem az én világom, sajnálom.

- Jó, semmi gond! - nyugtat meg Lisa. - Csak felajánlottam. Ha nem, hát nem – mosolyog rám kedvesen.

Lesütöm a szemeimet, az arcomat pír önti el, mert tudom, mennyire gyerekesen viselkedtem. Talán mindenkiből ilyen tiltakozást vált ki egy egyszerű ajánlat, vagy csak az én őrült helyzetemből adódik ez a reakció? Talán illene bocsánatot kérnem.

- Sajnálom – sóhajtok fel. A mellkasom és a hátam megemelkedik, de ez az egyszerű művelet most olyan nehezen megy, mintha több tonna nyomná lefelé a vállaimat.

- Mit sajnálsz? - hökken meg a vendéglátóm. A füle mögé tűr egy tincset, és kisöpri a szeméből a lelógó világos frufrut.

Tétovázom egy pillanatot, ám végül csak megszólalok. - Azt hiszem, egy kicsit túlreagáltam a dolgot a templommal. Tudod, nem vagyok valami vallásos.

- Ja – legyint a levegőbe -, ugyan már. Láttam a tiédnél sokkal durvább reakciókat is, ne aggódj. Ez semmi nem volt azokhoz képest. - Meglötyköli a poharában a vizet, és oldalra billenti egy kicsit a fejét. - Az emberek nagyon elutasítóak tudnak néha lenni – teszi hozzá.

A gyomrom hirtelen görcsbe rándul, mintha valami összeszorítaná. Valami azt súgja, itt az ideje, hogy menjek. Ám abban a pillanatban, hogy kitolnám a székemet, Mark jelenik meg az ajtóban. A sapkájával megtörli a homlokát, úgy lép be a konyhába. Az arca barna a naptól, a halántékán apró verejtékcseppek gyöngyöznek. Lisa felkapja a fejét, és meglepetten rá néz.

- Készen vagy? - kérdezi, a hangjában játékosság bujkál, mintha csak kérdőre vonná a férjét.

- Fogjuk rá – bólint a férfi. - Viszont most megyek, lezuhanyzom, mert még találkoznom kell Willyvel – magyarázza.

- Mit csinált már megint? - kerekednek ki a nő szemei. Biztos valami balhés alak lehet az a Willy, ha így reagál rá.

- Kivételesen semmit – mosolyog szélesen Mark. - Sőt, felajánlotta, hogy jövőhéten vezeti az imacsoportot. Azt hiszem, végre választ kaptunk az érte mondott imákra.

Lisa felnevet, és mikor a férje távozik, ismét felém fordul. - Willy a gyülekezet tagja, egy fiatal fiú. Régen sok baj volt vele, de mostanában egyre rendesebb – meséli.

- Aha – ráncolom a szemöldökeimet. Egy húzásra felhajtom a vizemet, aztán megköszörülöm a torkomat. - Talán itt az ideje, hogy menjek – mondom gyorsan.

- Ó, nem kell sietned! - rázza meg a fejét. - Nem zavarsz.

- De biztosan sok még a dolgod, én pedig nem szeretnélek feltartani – próbálok magyarázkodni.

- Igazából nincs sok dolgom, de ha menni szeretnél, akkor menj – mosolyog rám melegen.

Felállunk az asztaltól. Megköszönöm a vizet, és míg elérünk az ajtóhoz, a bútorokat, a képeket tanulmányozom. Furcsa, hogy sehol egy Mária-szobor vagy egy kereszt. Csupán az utal a vallásukra, hogy a nappaliban, a kávézóasztalon fekszik egy nyitott Biblia - legalábbis innen úgy tűnik, Biblia.

- Köszönöm a vendéglátást – fordulok szembe Lisával, mikor kinyitja nekem az ajtót.

- Ugyan, igazán nincs mit, gyere máskor is. Tudod mit? Megadom a telefonszámom, ha esetleg szükséged van egy jó kis beszélgetésre, vagy bármi másra – ajánlja fel. Úgy csillognak a szemei, hogy képtelen vagyok visszautasítani, és igazából nem is félek bevallani, hogy jól esik a felém tett gesztus.

- Rendben, az nagyszerű lenne – mosolyodom el én is. Előhúzom a telefonom, bepötyögöm a számát, aztán hosszan kifújom a levegőt. - Lehet, hogy hamarosan felhívlak.

- Amikor akarsz, de vasárnap csak este – tájékoztat vidám hangon.

- Akkor van a mise, nem? - szaladnak össze a szemöldökeim, ahogy megpróbálok visszaemlékezni arra, amit nem rég mondott.

- Az összejövetel – nevet fel halkan. - Nem mise, ez összejövetel.

- Oké – bólintok. Nem tudom, mi lehet a különbség a kettő között, de nem is érdekes. - Akkor még találkozunk – lépek rá a lefelé vezető lépcsőre. - Üdvözlöm Markot! - intek.

- Átadom, szia! - integet vissza. Kedves arcán még hatalmasabb vigyor terül szét, mint eddig, ahogy elköszön tőlem. Valahogy nem tudom kinézni belőle, hogy nem őszintén örül. Bárcsak tudnám, honnan van energiája ilyen boldognak lenni... Talán a házukban van valami, mert míg odabent voltam, mintha teljes nyugalom vett volna körül. Ám most, ahogy egyre távolabb lépkedek a barna kerítéstől, visszatér a testembe az émelygés.

Zsebre vágom a kezeimet, úgy haladok tovább. Párszor megijedek, hogy nem tudom, hol vagyok éppen, de aztán valahogy mindig sikerül rájönnöm, merre járok - még a boltba is betérek, és felszerelkezem kajával. Végül elérek a templomhoz is, ami már nem is annyira idegen számomra, hiszen tudom, kiknek a birtokában van. Lisa és Mark igazán kedvesek, egyáltalán nem bánom, hogy megismerkedtem velük. Még csak két napja vagyok itt, de már három ismerősöm is van - négy, ha beleszámítjuk a kutyát is, aki folyton a Burking Hall lépcsője előtt fekszik. Lehet, hogy Hilgar kedvence?

Mikor meglátom a kutyát, ahogy felsietek a szálloda lépcsőjén, meg akarom kérdezni a recepcióstól, hogy kié, de hirtelen szörnyen fáradtnak érzem magam. Elnehezednek a tagjaim, olyan az egész, mintha az álom mázsáz súlyú ólommal kente volna be mindenemet. Így hát hagyom a kérdezősködést: helyette felcaplatok a lépcsőn, és egy perc múlva már a szobámban vagyok. Kitárom az erkélyajtót, hogy felfrissüljön egy kicsit a levegő, leteszem a cuccokat, aztán a földön hagyott bőröndömhöz lépek, hogy kiszedjem belőle a holmikat a fürdéshez.

Letérdelek elé, kicipzározom, és még mielőtt bármit is tehetnék, az otthonom illata teljesen elárasztja az orromat. Felkúszik a fejembe, az ujjaim vége bizseregni kezd tőle, az emlékek elözönlenek. A kerti virágok illata, Rob parfümje, a mosópor, a napfény, de esküdni mernék, hogy még a kávé is benne van.

A szám elé kapom a kezeimet, mikor megszédülök. Felhajtom a bőröndöt, belenyúlok, de a fehérnemű helyett valami keménybe ütközik a kezem. Először arra tippelek, biztos egy térkép, ám tudom, hogy minden ilyesmit kivettem a csomagból, mielőtt eljöttem otthonról. A gyomrom ismét apróra zsugorodik, ahogy kihúzom pár póló alól a rejtélyes dolgot. Egy boríték, a tenyereim pedig azonnal izzadni kezdenek, mikor kinyitom. Eltátom a szám, először nem is merem felfogni, mi van benne.

Legalább háromszáz dollár készpénz, és egy levél – Robtól.