12. - vallomásaid

DRÁGA OLVASÓIM!

Bocsássatok meg, hogy még csak most, de meghoztam a legújabb fejezetet. Nem igazán voltam itthon délelőtt, tegnap meg nem készítettem be időzítettbe, ám most itt van, és remélem, örömmel fogadjátok! <3 Ami ezt a részt illeti, most lehull a lepel arról, mi is rejlik valójában Robert viselkedésének hátterében. Talán sokkal több, mint azt gondoltátok! Na mindegy, nem akarok lelőni semmit, és amúgy is, vegyétek figyelembe Kate gondolatait, mert mi van, ha neki van igaza? És mi van, ha nem? Oké, ennyi, abbahagyom! 

Hálásan köszönöm nektek a kommenteket, a héten kapott sok-sok díjat és a pipákat, annyira aranyosak vagytok, hogy mindig gondoltok rám! <3 Nagyon kellemes olvasást kívánok mindenkinek, remélem jól telik a szünetetek!

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

2013. 06. 15., Chicago, Yorkville
Remegő kezekkel nyúlok bele a borítékba, és húzom ki a pénz mellől a félbehajtott levelet. Már az első pillanatban felismertem Robert kézírását, így nem volt nehéz rájönnöm, ki írta. Na meg senki más nem fért hozzá a bőröndömhöz, egyedül ő, azon az utolsó estén, mikor kint aludt a nappaliban.

A kezem annyira reszketnek, hogy muszáj letennem a parkettára a lapot, mert különben nem tudom elolvasni, mi van ráírva. A szívem a torkomban dobog, az ujjaimat tördelem, ahogy a tekintetemet az első sorra tapasztom.

Katie, tudom, hogy utálsz, de kérlek, ne csapd össze azonnal ezt a levelet.

Az a helyzet, hogy annyi mindent akarok neked írni, viszont ez az egész nagyon összetett, és az se biztos, hogy hinni fogsz nekem. Kate, először is: nem csaltalak meg. Sosem tennék ilyet, mert szeretlek, a világon mindenkinél jobban, és ezt te is tudod. 

Maya Peters nem író, és nem terhes. Egy bűnszervezet egyik tagja, Katie, és veszélyt jelent számodra és számomra, meg úgy mindenki más számára is, aki az útjába kerül. Most pedig kérlek ígérd meg, hogy elolvasod a levél további részét, nem hagyod abba az első pár mondatnál.

Régen része voltam annak a szervezetnek, aminek a tagjai amúgy illegális kereskedelemmel és csempészettel foglalkoztak. Én pedig hiába szerettem az árvaházat, az emberre elég nagy hatással van, ha nincsenek mellette a szülei, és miután kikerültem onnan, úgy látszott, a családom hagyatéka nem lesz elég a kiadó létrehozásához - a fenntartásához meg még inkább nem. Így hát keresgélni kezdtem, hogy hogyan juthatnék gyorsan sok pénzhez, és tudod, hogy az ilyeneket, mint én, mindig betalálják a rossz arcok. Szóval megismerkedtem egy fickóval, aki belevitt ebbe az egész feketepiac-bizniszbe. Eleinte csak egy kicsit, aztán egyre jobban: embereket ismertem meg, köztük volt Maya, és sokan mások is, akiknek nem szeretném, ha tudnád a nevét, ezért nem is írom le. Olyanok voltak számomra, mint egy új család, szerettek és befogadtak, a testvérüknek tekintettek... de az a legjobb, Katie, ha semmit sem tudsz róluk, és éppen ezért kérlek, hogy maradj ott, ahol most vagy! A pénz elég lesz ahhoz, hogy akár egy hónapig is kibírd, engem pedig semmiképpen se keress! Komolyan mondom, hogy NE. Azt is azért mondtam, hogy Maya terhes tőlem, mert ismerlek annyira, hogy tudjam: le fogsz lépni, ha bevallom.

Az a helyzet, hogy mikor már nyakig benne voltam az ügyben, ránk kattant az FBI, és természetesen a legtapasztalatlanabb tagot kapták el - vagyis engem. A többiek simán hátrahagytak, gondolom nem kell mondanom, hogy abban a pillanatban, hogy a csuklómra kattant a bilincs, rájöttem, kik is ők valójában. Akkor tizenkilenc voltam, és húsz évet sóztak rám, viszont a többiek felszívódtak, semmit sem tudtak róluk. Már a börtönben voltam, mikor egyszer csak megjelent egy fickó az FBI-tól, aki felajánlotta, hogy ha segítek nekik elkapni a csoportot, akkor jelentősen csökkentik a büntetésem időtartamát, sőt, akár azt is elintézik, hogy azonnal szabadon engedjenek. Természetes, hogy belementem. Ennek köszönhető, hogy ma ott tartok, ahol, mert a segítségemmel egy hónapon belül felkutatták és rácsok mögé juttatták a bandát. Mindez tizenhét éve történt, és most szabadlábra kerültek. Kiszabadultak a börtönből, Katie, és Maya máris utánam kutakodik a mesével, hogy terhes. Ugye érted, hogy ez mit jelent? Veszélyben vagyunk, életveszélyben, mert ha valóban megtalálnak, akkor akár mindkettőnket megölhetnek, éppen ezért kérlek, hogy ne gyere vissza, míg nem jelentkezem megint. Ne írj, ne hívj, ne keress, Kate! Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kellett hoznom téged, de biztos voltam benne, hogy legalább harminc évig bent lesznek, ha nem tovább... tudom, hogy még így is felelőtlen vagyok. Viszont az FBI-os barátom hétfőn egyszer csak felhívott, míg bent voltam a kiadónál, és azt mondta, jó magaviselet miatt elengedték őket. Emlékszel, hogy milyen sokáig kimaradtam aznap? Hát ez volt a valódi oka. Válságmenedzsmentbe kellett fognunk a barátommal. A jó magaviselet persze nem azt jelenti, hogy jóindulattal lesznek felém a banda tagjai. Attól félek, mindent tudnak rólam, rólad... vagy ha nem, éppen most is kutakodnak. Hidd el, megvannak a kapcsolataik, és csak reménykedem, hogy arról még nincs információjuk, hol vagy. Ha tényleg a szüleidhez mentél, és ott olvasod ezt a levelet, akkor szedd össze a cuccaidat, fogd a pénzt, és lépj le, minél messzebbre és minél előbb!

Kicsim, ha rájönnek, hogy hol vagy, az életedbe kerülhet, én pedig nem lehetek ott, hogy megvédjelek. Úgy védlek meg most a legjobban, ha minél messzebb vagyok tőled, hiszen az elsődleges célpontjuk én vagyok. Akármi történik is, NE gyere haza, se a szüleidhez! Menj minél messzebbre az otthonunktól. Ha esetleg megtalálnak, ha bármi gyanúsat veszel észre magad körül, vagy ha nem jelentkezem és elfogy a pénzed - de csakis ebben az esetben -, akkor menj a chicagói FBI irodába, de egyedül oda, ne haza, vagy a szüleihez! Ott, az FBI-nál biztonságban leszel. Keresd meg Simon Frizzelt, és mondd meg neki, ki vagy. Tudni fogja, ő majd segít neked a továbbiakban. Katie, ígérd meg nekem, hogy ezt csak akkor teszed meg, ha tényleg nem stimmel valami.

Nem tudom, mi mást írhatnék neked... Kérlek, csinálj mindent úgy, ahogy írtam, akkor nem lesz baj, ígérem. Szeretlek, Kate, és örökké szeretni foglak, bármi történjék is. 

Robert

Mikor végzek az olvasással, az ajkaim résnyire nyílnak, a könnyeim pedig szinte azonnal potyogni kezdenek. Ez lenne tehát az igazság? És mi van akkor, ha Rob csak kitalálta ezt az egészet, hogy távol tartson, és nyugodtan együtt lehessen azzal a nővel? De még ha tényleg az is van, amit leírt a levélben, akkor pedig el kéne fogadnom, hogy a férjem egy volt maffiatag, ráadásul börtönben is ült, most pedig az FBI-jal barátkozik. Annyi, de annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy hirtelen hányingerem lesz. Olyan gyorsan jön, hogy alig tudok felállni és elrohanni a mosdóba. A WC fölé görnyedek, ám mivel ma semmit sem ettem, a gyomrom csak reménytelenül próbálkozik, kétségbeesetten rándul össze, én pedig levegő után kapkodva próbálom kipislogni a szemeimből a könnyeket. A következő a köhögés, mivel a gyomorsav marja a torkomat – valósággal olyan érzés, mintha tűz égne benne. Mikor aztán végül csillapodik az öklendezés, hátra dőlök, a halántékomat a hideg csempének támasztom, és lehunyom a szemeimet.

Még a számban érzem az előbbi események ízét, mégis, a legrosszabb az, ami abban a levélben van. Erőt veszek magamon, felkelek a földről, és a falba kapaszkodva, remegő lábakon elsétálok a táskámig. Kiveszem belőle a telefont, és Robert minden kérése ellenére felhívom őt. Hosszan cseng, de nem veszi fel, helyette egyszerűen kinyom. Még kétszer megpróbálom elérni, ám a végén az ágyra dobom a mobilt, és utána ugrom. Összegömbölyödöm a takarón, magamhoz húzom a kézfejeimet, és erősen összeszorítom a szemeimet. Annyira fáradtnak érzem magam! Hirtelen nincs máshoz kedvem, csak feküdni itt, sírni, és azon gondolkodni, mit vétettem, hogy így elromlott az életem. Mikor először találkoztam Roberttel, egyből nagyon szimpatikus lett. Aztán randizni kezdtünk, megfogta a kezem, játszott a hajammal, a fülembe suttogott, végül pedig... megígérte nekem, hogy örökké mellettem marad. Akkor tökéletesen boldog voltam, de most úgy érzem, több méteres, mély szakadék van köztünk, amit sosem fogok tudni átugrani, és nincs az a híd, ami átvezetne rajta. Minden próbálkozást elemésztene a moha és a rothadás, aztán a mélybe zuhannék. 

Úgy döntök, hogy veszek egy forró fürdőt, aztán bebújok az ágyba, és kialszom magam. Robert rengeteg pénzt küldött ugyan, de nem tudom, fel akarom-e használni, mert most valahogy irtózom a gondolattól, hogy bármihez hozzányúljak, ami az övé. Lehet, hogy még maradok egy kicsit, aztán hazamegyek, anyáékhoz.

~¤~

2013. 06. 16., Chicago, Yorkville

Másnap reggel arra ébredek, hogy borzasztóan émelygek. Alig telik bele pár percbe, máris hányingerem lesz, ám ahogy iszom egy pohár vizet, azonnal el is múlik. Az egészet betudom annak, ami tegnap történt, és ebben akkor leszek biztos, mikor meglátom a földön Robert levelét. Felkapom, összegyűröm, és kidobom a kukába. 

Miközben magamra kapok valami ruhát, azon kezdek gondolkodni, mitévő legyek ma. Talán jó lenne megint összefutni Lisa Gungorral... hirtelen még az is megfordul a fejemben, hogy talán beszámolhatnék neki mindenről, ami velem történt, de a következő pillanatban le is teszek róla. Nem tudom, hová gondolok. Még csak egy napja ismerem, nem mesélhetem el neki az életemet, ráadásul biztos, hogy nem is kíváncsi rá. Szóval ennyit erről. 

Fogom a táskám, felkapom a tornacipőmet, és kilépek a szálloda folyosójára. Igazából ahhoz lenne kedvem, hogy egész nap feküdjek az ágyon, a könnyeimbe fojtva a bánatomat, de ehelyett fogom magam, és elindulok lefelé, a recepcióra. Ráköszönök Hilgarra, ahogy eddig mindig, mikor erre jártam, aztán kilépek az utcára, a verőfényes napsütésbe. A tekintetem automatikusan megtalálja a zsemleszínű kutyát, aki megint a helyén fekszik. Megvakargatom a füle tövét, majd azzal a rossz indokkal, hogy sietnem kell, hagyom tovább aludni. 

Betérek a boltba, veszek valami furcsa péksüteményt, amit kényelmesen elrágcsálok, miközben az utcán sétálok lefelé. A lábaim maguktól visznek a park felé, és nem vallom be magamnak, de titokban abban reménykedem, ismét ott találom Markot, a templom körül tevékenykedve. Ám ahogy átvágok az úton egy szürke autó után, sajnos csalódnom kell. Pár játszadozó gyereken és az őket figyelő szüleiken kívül az egész hely üres – pont, mint tegnap. Nagyot sóhajtok, a cipőmet figyelem, ahogy a zöld gyep körülötti járdán sétálok. Azon kezdek gondolkodni, hogy ha felhívnám Robertet, vajon megint kinyomna? Ahogy rá gondolok, harag önt el. Megint rá kell jönnöm, mennyire megbántott, mekkora fájdalmat és csalódást okozott. Vajon mi következik ezek után? Elválunk, ő pedig lelép? Akárhogyan is lesz, együtt kell élnem a tudattal, hogy nem számíthatok a saját ítélőképességemre. Az a helyzet, hogy valószínűleg túlságosan az érzéseimre, nem pedig az eszemre hallgatok. Ebben a pillanatban arra vágyom, bárcsak figyelembe vettem volna, mit mondott apám. Akkor talán ez az egész egyáltalán nem, de legalábbis nem velem történik meg. 

Olyan mély sóhaj szakad fel a tüdőmből, hogy úgy érzem, a lelkem lehelem ki. Ám ahogy felnézek az égre, a végtelen kékség biztosít arról, hogy még az élők között tudhatom magam. Beljebb sétálok a parkba, fél szemmel a gyerekeket, féllel pedig a templomot figyelem, hátha mégis felbukkan új ismerősöm. Mivel szabad padot nem találok, hamarosan tovább állok, és annak következtében, hogy nem ismerek más utat, a pásztor és felesége háza felé indulok. Van itt még más is. Valami furcsa, belső késztetés, hogy beszélni szeretnék velük. De miért? Azt hiszem azért, mert annyira szimpatikusak lettek nekem egyszerű, mégis boldog életfelfogásuk miatt, és mert talán ez az, amiben nekem most nincsen részem.

Nem telik bele sok időbe, és máris azon kapom magam, hogy a távolban feltűnik a kedves kis barna kerítéssel körbevett, takaros házikó. Ahelyett, hogy gyorsan meggondolnám magam, valami értetlen bátorsággal megszaporázom a lépteimet. Hamar ott is termek, az ujjam pedig bizalommal koppan az ajtón. Csak akkor fogom fel, mit is tettem, mikor meghallom odabentről a közeledő léptek zaját - ám ekkor már késő. Lisa nyit ajtót, és az arcára azonnal széles vigyor húzódik, mihelyt felismer.

- Kate! - üdvözöl vidáman. - Micsoda meglepetés. Bejössz? - kérdezi, és a fejével máris a barátságos nappali felé int.

- Én... - Hebegni kezdek, alig tudok kinyögni valamit, annyira kínosan érzem magam, viszont valahogy mégis sikerül elmondanom, amit akarok. - Sajnálom, hogy csak így megjelentem, de jó volt beszélgetni veled – vallom be őszintén. A végén megeresztek egy halvány mosolyt, amit Lisa azzal reagál, hogy barátságosan a vállamra teszi a kezét.

- Szuper! - kiált fel. - Nagyon örülök, hogy meglátogatsz. Fel akartalak ma hívni, csak gondoltam várok vele ebéd utánig, viszont ha már egyszer itt vagy, akkor mit szólnál, ha meghívnálak? - hadarja gyorsan.

- Nem is tudom, én csak... - Némán tátogva rázom a fejem, most aztán kezdek összezavarodni. Hirtelen égetni kezdi a hátamat a nap.

- Na, gyere már! Mark is hamarosan itthon lesz, mindjárt vége az imacsoportnak – próbál meggyőzni.

- Nem akarok zavarni – szabadkozom.

- Zavarni! - ismétel nevetve Lisa. - Kate, itt aztán nem zavarsz, nekem elhiheted. Örömmel látunk.

- Komolyan? - húzom oldalra a számat.

- A lehető legkomolyabban – biztosít a nő.

Leszegem a fejem és megint elmosolyodom, ahogy követem befelé a házba. Halkan behajtom az ajtót, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja, majd lerúgom a cipőm, ami aztán úgy áll a fal mellett, mintha csak egy ötéves kisfiú szabadult volna meg tőlük. A táskám szorosan simul az oldalamhoz; ujjaim görcsösen kapaszkodnak belé. 

- Szép a házatok – jegyzem meg, és nem csak azért, hogy oldjam a feszültséget, ugyanis valóban így gondolom. - Tegnap elfelejtettem mondani – teszem hozzá.

- Köszönjük szépen – pillant rám Lisa, az arcán a levakarhatatlan mosollyal. - Mindkettőnk kivette a részét a munkából, együtt hoztuk össze. 

Bólintok. Lisa megkér, hogy telepedjek le az asztalhoz, mindjárt végez az ebéddel, aztán megterít, ám én felajánlom, hogy segítek neki, és mikor belemegy, elhatározom, hogy ezt az időt arra használom ki, hogy jobban megismerjem.

- Ne vedd személyeskedésnek, de megkérdezhetem, hogy mióta ismeritek egymást? - teszem fel az első kérdésem.

- Mármint Mark és én? - kérdez vissza, miközben az általam tartott szűrőbe önti a forró vizet a kifőtt tésztával. 

- Ühüm.

- Öt éve. Négy éve vagyunk házasok, és az esküvő előtt egy évvel ismerkedtünk meg. Nem volt túl izgalmas történet, szóval ne kérd, hogy részletesen meséljek róla – nevet rám a forró gőztől kissé piros orcákkal. 

- Nem volt izgalmas? - ráncolom a homlokom. 

- Úgy értem, hogy nem csináltunk mindenféle őrült dolgokat, érted... Nem jegyzett el víz alatt, nem másztunk hegyet, meg semmi ilyesmi. Csak elvoltunk, mint egy igazi szerelmespár.

Mint egy igazi szerelmespár. A szavak úgy visszhangzanak a fejemben, akár a havas hegycsúcsok közé kiabált fájdalmas vallomások.