13. - menekülni

DRÁGA OLVASÓIM!

Mikor ti ezt a részt olvassátok, én éppen nagyban nyaralok. Még jó, hogy van időzített bejegyzésre lehetőség, különben mi lenne a következő fejezettel? Na mindegy... szóval újra itt vagyok, még ha képletesen szólva is. Ami az előző részt illeti, annyira örültem annak, hogy ilyen sokan így meglepődtetek! :D Sokszor, mikor írtátok, hogy csalódtatok abban, hogy ennyi a nagy titok, én csak mosolyogtam magamban, hogy haha, igazából nem is! És most már tudjátok, mi van, persze azért tartogatok még meglepetéseket, nem ennyi volt az egész!
Köszönöm szépen nektek a kommenteket és a pipákat, megint aranyosak voltatok, mint mindig! <333

szeretettel,

Dorine Osteen

U.I.: Drága Bo! A szülinapod ugyan tegnap volt, de ma van szerda, így én ma kívánok neked nagyon, nagyon boldog születésnapot, remélem szép lesz! Ezt a fejezetet pedig Neked ajánlom, mint a legkisebb ajándékot, amit ma kapni fogsz. BOLDOG SZÜLINAPOT, BRÁGA BO! <3

~¤~

2013. 06. 16., Chicago, Yorkville
 - És te? - szegezi nekem a kérdést Lisa, miközben a tűzhelyre teszi az egyik tálat.

- És én? - nézek rá értetlenül.

- Mi a helyzet a nagy "Ő"-vel? - vigyorodik el.

A gyomrom azonnal összerándul, elmegy az étvágyam, és úgy érzem, mintha feltépnék a sebeimet. Ijesztő vagy nem, minden egyes pillanattal, mikor eszembe jut Robert, egyre jobban kezdem gyűlölni. Furcsa helyzet, mert a férjem, és a szívem mélyén tudom, hogy szeretem őt, de most egyelőre csak az zsong bennem, mennyire átvert és kihasznált. Elvégre miért is ne? Ki tudja, hány hozzám hasonló naiv, fiatal lánnyal játszotta már el ezt? A jóképű, gazdag vállalkozó, aki romantikus módon pont egy nála sokkal fiatalabb nőbe szeret bele... Lehet, hogy Maya is beleesett a csapdájába.

- Semmi – préselem ki végül magamból. Nagyon erőlködöm, hogy a hangom közömbösnek hasson. - Az én életemben nincsen nagy "Ő".

Lisa hallgat egy darabig, elég meglepetten bámul rám, de végül megvonja a vállait, és lassan bólogatni kezd. - Nos, rendben – mondja végül. Úgy viselkedik, mintha tudná, hogy hazudok. Ez biztosan valami szuper képesség, amit a hívők kapnak, egyfajta hatodik érzék. Átlátnak az embereken, a bőrük alá tudnak mászni, és ismerik a titkaikat. - Segítesz megteríteni? - ránt ki a nő kellemes hangja a gondolataimból.

- Persze – bólintok lesütött szemekkel. Mivel nem akarom, hogy miattam és a nyomorult helyzetem miatt elromoljon a hangulat, erőt veszek magamon és elmosolyodom. Tényleg nagyon nehéz, de minden erőmet összeszedem.

Miután megterítünk, az asztalra tesszük az étellel teli tálat, és leülünk a nappaliba a kanapéra, hogy megvárjuk Markot. Kellemesen elbeszélgetünk, ám nem telik bele sok időbe, a férfi már meg is jelenik az ajtóban.

- Megjöttem! - kiált be a házba, majd rögtön utána hozzáteszi: - Hmm, micsoda illatok!

Lisa elé siet, vigyorogva üdvözli, majd a leveszi a fejéről az elmaradhatatlan baseball-sapkát. - Drágám, meghívtam Kate-et ebédre, remélem nem baj – néz felém mosolyogva.

- Hé, Kate! - mosolyodik el szélesen Mark. - Ugyan, miért lenne baj? Nagyszerű, szívesen látunk!

- Köszönöm – húzom be a vállaimat. Nem hazudok, ha azt mondom, kevés kell hozzá, hogy elsírjam magam. Ez a két ember annyira kedves hozzám, és nem értem, miért. Nem létezik, hogy csak azért, mert egyikük egy templom pásztora, a másikuk meg a felesége... ez még nem elég indok.

Letelepszünk az étkezőben, és abban a pillanatban, hogy a tányéromra kerül az étel, a gyomrom hatalmasat kordul. Egy pillanat alatt rettentően megkívánom a paradicsomos szószt és a parmezánt, de a jó neveltetésemnek hála, tudom, hogy meg kell várnom a többieket is. Mark szed utoljára, aztán meglepő dolgot tesz, amire nem is számítottam - noha abból, amit eddig róluk tudok, elég kézenfekvő lenne. Megfogja Lisa kezét az asztal fölött, aztán mindketten felém nyúlnak a szabad ujjaikkal. Először meglepődöm, pír önti el az arcomat, de hamar reagálok, és egy pillanat múlva már egyetlen kört alkotunk. Tudom, mi jön most. Mark asztali áldást fog mondani. Figyelem, ahogy lehajtják a fejüket, de valahogy nem vagyok képes rászánni magam, hogy ezt tegyem. Helyette érdeklődve bámulom őket.

- Uram – kezdi szelíd, alázatos hangon a férfi -, köszönöm Neked ezt az új lehetőséget, hogy együtt lehetek a családommal. Hálát adok azért, hogy ismét elláttál minket bőségesen mindennel, amire szükségünk van: köszönöm az ételt és a kezeket, melyek elkészítették. Atyám, külön köszönöm azt, hogy van egy vendégünk is, hálás vagyok, amiért Kate velünk tölti az idejét, és amiért megismerhettük őt. Köszönöm Uram, és kérlek, légy vendégünk ma is. A Te Fiad, a Názereti Jézus nevében, ámen.

- Ámen – mondja Lisa is, majd mindketten elengedik a kezeimet.

Nekem is illene megszólalnom, de ismét úgy érzem, képtelen vagyok rá. Elmélázva fürkészem Markot, és közben azon agyalok, hogy hogyan lehet ilyen biztos a dolgában. Úgy beszélt, úgy fogalmazott, úgy formálta a szavakat, mintha Isten tényleg meghallgatná. Nem tudom, hogy képes valaki ilyen vakon hinni valamiben... Én sokszor még abban is kételkedem, amit látok, pláne abban, amit csak egy több ezer éves, összefoltozott könyv bizonygat!

- Mondd csak, Kate, hogy telt a napod? - érdeklődik Mark. Felpillant, a szájába gyömöszöl egy falat tésztát, és ahogy találkozik a tekintetünk, teli szájjal is ugyan úgy mosolyog, mint amúgy.

- Őőő... jól – felelem kurtán. Erre mondom, hogy nem értem, miért ilyen kedves és közvetlen. Nem is ismer, lehetnék mondjuk egy rabló vagy egy gyilkos is, aki a rendőrség elől menekül... Puff. A rendőrségről eszembe jut Robert, és kedvem lenne az asztalba döfni a villát.

- És az imacsoport? - kérdezi Lisa. - Mi volt Willyvel? - Egy pillanatig csak az evőeszközök és tányérok ütemes összekoccanását hallani, aztán a férfi hamar válaszol.

- Az imacsoport fantasztikus volt, mint mindig – újságolja Mark, a hangjából árad az optimizmus. - Willy remek fiú lett, az Úr nagyon megváltoztatta. Nagyon elégedett vagyok vele. Ha így halad tovább, a végén még ő lesz a jobb kezem.

- Komolyan? - ingatja meg a fejét a nő. Elcsodálkozva mered a férjére, aztán felém fordul. - Hallottál már Willyről, nem?

- Azt hiszem igen – bólogatok, majd a tányéromra kapom a tekintetem, mert úgy érzem, képtelen vagyok sokáig a szemeibe nézni.

- Akkor tudod, milyen zűrös srác volt – kotyog közbe Mark.

- Sejtem – felelem halkan.

- Hát ha még tudnád! - nevet fel. Látszólag nem igazán izgatja, hogy teljesen teli van a szája, mert simán
beszél. Bő három percben összefoglalja nekem, hogy mi a helyzet ezzel a Willyvel, én pedig a tőlem telhető legnagyobb érdeklődéssel hallgatom. Mark igazából nagyszerűen magyaráz, látszik rajta, hogy sokat csinálja. A hangja kedves, az embernek mégis pezsegni kezd tőle a vér az ereiben. Ha ez valami buzdító beszéd lett volna, biztos, hogy most úgy érezném: mindenképpen tenni szeretnék valamit az ügye érdekében.

- És mi a helyzet veled, Kate? - néz rám ismét a férfi. Érdeklődve keresi a tekintetem, bozontos haját megvilágítja a nap déli fénye.

- Hogy érted? - szaladnak össze a szemöldökeim.

- Mesélj már egy kicsit magadról! - unszol kedvesen. Felém bök a villájával, és megköszörüli a torkát. - Csak annyit tudok, hogy Chicago szívéből jöttél.

- Mark! - szól rá Lisa. - Majd mesél, ha szeretne. Kate, nem muszáj – fordul felém a fejét csóválva.

- Jól van, oké – sóhajt fel Mark -, bocsánat. Néha túl közvetlen vagyok. Sajnálom – húzza oldalra a száját.

Nem tehetek róla, de ezek a szavak mosolyt csalnak az arcomra. Mark egy elég különös fazon. - Semmi gond – felelem, aztán pár mondatban összefoglalom nekik a múltam. Mesélek a szüleimről, hogy hol tanultam, miket szeretek csinálni... persze Robertet úgy, ahogy van, kihagyom a sztoriból.

- Na és a férjed? - szól közbe egyszer csak Mark.

Megdermed a vér az ereimben, érzem, hogy szinte megfagyok. Ahogy a férfi rám néz, mégsem érzem úgy, mintha át akarna döfni a tekintetével. Két másodperc alatt észreveszi, hogy valami nem stimmel: a falat megáll a szájában, Lisára néz, aztán megint rám, végül nyel egyet, és lassan leteszi a villát.

- Honnan veszed, hogy van... férjem? - rázom meg a fejem. Ez furcsa. Először a felesége, most meg ő. A homlokomra van írva talán?

- De hiszen ott az ujjadon a gyűrű, Kate – jegyzi meg halkan Lisa.

Azonnal a kezemre kapom a tekintetem. A gyűrű, te jó ég! Hát persze! Ökölbe szorítom a kezem, ahelyett, hogy levenném az ékszert. Olyan fájdalmat szakít fel bennem, amit leginkább egy varosodó sebhez tudnék hasonlítani. Eszméletlenül viszket, de nem vakarhatod meg, mert akkor csak felszakítod azt, ami már eddig begyógyult. Most úgy próbálom meg orvosolni a problémát, hogy az asztal alá rejtem az öklöm, ám a szívemben kavargó szavak és érzések az egész testemet elárasztják, a bőrömből lassan párolog a szégyen - és a tudat, hogy sikerült lejáratnom magam a vendéglátóim előtt, megáradt folyóként mossa el a maradék önbecsülésemet.

Mindenki hallgat, egyedül a saját lélegzetemet hallom, semmi mást. Így telik el pár szörnyen hosszú másodperc, végül Mark szólal meg.

- Kate, valami baj van? - kérdezi. A hangja végtelenül kedves, amitől csak sírni lesz kedvem, elzokogni neki, hogy igen, van, méghozzá nem is kicsi. Szeretném végre kiadni magamból ezt a mérget, a fájdalmat, ami lassan, belülről emészt meg... Ám a remegésen kívül csak annyira futja, hogy némán megrázom a fejem. Még egy perc, és potyogni kezdenek a könnyeim, ebben egészen biztos vagyok.

- Szeretnél beszélni róla? - Lisa átnyúl az asztalon, és leteszi a tányérom mellett a kézfejét, mintha csak arról biztosítana, hogy számíthatok rá.

- Nem – nyögöm ki elcsukló hangon. A sejtésem beigazolódik, mikor egyik pillanatról a másikra elhomályosodik a tekintetem. Erőszakosan letörlöm a könnyeket, belülről ráharapok a számra, és felszegem az állam. - Nem szeretnék.

- Rendben, akkor... - Mark megpróbálja megmenteni a megfagyott helyzetet, de közbevágok.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek – jelentem ki reszkető hangon. Felállok, a szék fülsértően nyikorogva karistolja végig a padlót, ahogy kitolom magam mögött. Szó nélkül fordítok hátat vendéglátóimnak, majd egyenesen a cipőm felé veszem az irányt. Nem is tudom, hogy találok el odáig, mert a szemeim egyre kevesebbet látnak: az egész előszoba egyetlen, színes masszává olvad össze.

- Kate! - kiált utánam Lisa. Hallom a lépteiket, de nem foglalkozom velük. - Kate, kérlek, ne rohanj el!

- Sajnálom – felelem mélyeket lélegezve. Felkapom a tornacipőt, a vállamra veszem a táskámat, és megállok velük szemben. - Most... szeretnék elmenni – mondom a könnyeimmel küszködve.

- Nem akartam tapintatlan lenni, kérlek, bocsáss meg – szabadkozik Mark. - Biztos, hogy elmész?

- Biztos – szipogok.

- Figyelj, ha szükséged lesz egy beszélgetésre... én itt leszek – simít végig a karomon Lisa.

- Oké.

Kinyitják nekem az ajtót, én pedig úgy rohanok le a lépcsőn, mintha maga a halál üldözne. Az a szörnyű igazság, hogy úgy is érzem magam. Tönkre ment az életem, úgy érzem, bele fogok roppanni ebbe az egészbe. Még nem érek ki a kerítésen, mikor lerántom az ujjamról a gyűrűt, ami azt jelképezi, hogy Roberthez tartozom, és egyszerűen a földhöz vágom. Csak aztán tör ki belőlem igazán a sírás. Nem törődöm az emberekkel, akik megbámulnak a parkban, a kocsikból és az utcán: rohanok, ahogy csak tudok, hátha lehagyhatom a gyötrődést. Ám ahogy megérzem, hogy az ész nélküli rohanás egyetlen eredménye a kifulladás, rá kell jönnöm, hogy a fájdalom nem üldöz engem, hanem bennem van. A lelkembe mélyesztette a karmait, a véremet szívja, és két nap elég volt hozzá, hogy évekkel idősebbnek, sokkal fáradtabbnak érezzem magam. Mintha tonnákat cipelnék a hátamon, az arcom lefelé néz, a vállaim előrehajolnak, és sehogy se tudok szabadulni ettől a démontól. Megszerzett magának.

Mikor megpillantom a Burking Hall épületét, most hányingerem lesz a színétől. Mi van velem? Folyton csak hányni tudok mindentől. Lehet, hogy a fizikai épségemre is rámegy ez az egész? Te jó ég, mennyire utálom Robertet! Ezek a szavak zsonganak a fejemben, meg az, hogy bárcsak visszatekerhetném a időt – akkor biztosan nem megyek hozzá. Nem engedem meg neki, hogy elrontson, hogy elvegye a boldogságomat, hogy idegroncsot csináljon belőlem, aztán mindenféle szánalmas, filmekbe illő mesével próbáljon beetetni.

Felrohanok a lépcsőn, most észre se veszem a kutyát, aztán Hilgart sem, csak futok a szobámba. Mire elérem az ajtót, már levegő után kapkodom, patakokban folyik rólam az izzadtság, a kezeim pedig annyira remegnek, hogy alig találok bele a zárba a kulccsal. Miután bejutok, be se zárok, egyszerűen csak az ajtónak támasztom a hátam, az ujjaim a hajamat markolják, és hangosan zokogva lecsúszom a földre. Sírok és sírok, de a fájdalom sehogy se akar eltűnni. Azt mondják, segít, ha az ember kisírja magát, mert utána máris tisztábban fogja látni a dolgokat. Hát ez az én esetemben nincsen így, mert minden könnycseppel egyre inkább úgy érzem, sosem lesz vége.

Valahogy elvonszolom magam az ágyig, aztán elterülök rajta. Gyenge vagyok és fáradt, minden tekintetben. Túl kell élnem ezt az egészet, de hogyan?

A plafont kezdem bámulni, és közben hagyom, hogy a könnyeim lefolyjanak a halántékomon. Átfut az agyamon, hogy talán fel kéne hívnom anyát, és mindenről beszámolni neki... És abban a pillanatban, hogy erre gondolok, megcsörren a telefonom.

Ő hív.