2014. szeptember 3., szerda

18. - perzselve

DRÁGA OLVASÓIM!
Jelentem: visszatértem a nyaralásból! A barátnőim szerint lebarnultam (hurrá!), szerintem is egy kicsit, a tenger minden várakozásomnál fantasztikusabb és gyönyörűbb, a sós levegő, a sós víz, a halacskák és a napsütés, a palacsinta a parton, hmm! Tökéletes. Ráadásul az egyik sétányon találtunk wifit, amire a telefonom egyszer felment, aztán többet nem... na mindegy is. Ennyit rólam! Akit esetleg érdekelnek képek, az INSTAGRAMon megtalál.
Örömmel láttam, hogy mi minden történt, míg odavoltam! A rengeteg díj, csere, pipa, oldalletöltés, komment, és - te jó ég - 41 feliratkozó! Szuperek vagytok, én mondom. <33 Örülök, hogy tetszett nektek az előző fejezet, és hogy végre lehullt a lepel a cím jelentéséről. Ebben a fejezetben pedig szintén egy fontos momentum következik, számomra legalábbis mindenképpen. Nem titok, hogyan érzek Istennel kapcsolatban, így hát ennek tekintetében olvassátok! ;) Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket, még ha egy kicsit rendhagyó is. A vége pedig... nos igen, az elmaradhatatlan függővég. 
Valamint egy utolsó dolog: ajánlom ezt a részt az én egyetlen és drága anyukámnak, aki ma ünnepli a születésnapját. BOLDOG SZÜLINAPOT, ANYA! <3
szeretettel,
Dorine Osteen
u.i.: Nézzétek, a csodálatos Indira készített velem egy interjút! <3





~¤~






'find rest my soul'

2013. 06. 17., Chicago, Yorkville, New Life Church
Olyan csöndesen lépek be a finoman megmunkált hófehér ajtószárnyak között, mintha attól félnék, mindjárt riasztó hangja önti el az egész helyet. Pedig erről szó sincsen. Egyedül vagyok a gondolataimmal és a némasággal, ami itt nem is olyan ijesztő. Sőt, épp ellenkezőleg: kellemes bizsergés fut végig a gerincemen, ahogy egyre beljebb kerülök.
Furcsa, fut át a fejemen. Valahogy mindig úgy éltek a gondolataimban a templomok, hogy a csecsemő Jézust a karjaiban tartó Mária szobor képében magasodik a hívek fölé, akik szigorú sorokban ülnek a kemény fapadokban. A pap a pulpitus mögött áll, tekintélyt parancsoló fekete ruhája egészen szétterül mögötte, szúrós tekintete mellett pedig a szavak azok, amik önfegyelemre intik a hallgatóságát. Ne csináld ezt vagy azt, különben Isten villáma sújt beléd, elér a keze, és akkor véged van, a pokol tüzén fogsz égni örökké. Nem tagadom, ilyen előadás után nekem se lenne kedvem káromkodni. Ám ez a hely, ahol most vagyok, egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. Sehol egy szobor, oltár, de még kereszt sincs a falon, nem fapadok, hanem puha, kényelmesnek tűnő székek vannak lerakva, a pulpitus pedig üvegből készült, megtörik rajta a bevilágító kora délutáni napfény – a sugaraiban porszemek táncolnak, mint megannyi apró szentjánosbogár.
Mikor előre érek, megtorpanok. Állok ott egy darabig a színpad előtt, a medencémnél összefont ujjakkal, és azon kezdek gondolkodni, hogy miért is jöttem ide. Mire készülök? Igazából talán sosem kötöttem volna ki egy templomban, de ez az erős, égető érzés itt bent, a hasamban, valahogy arra késztetett, hogy mégis eljöjjek. Lehetséges, hogy eddig teljesen félreismertem mindent, ami Istenhez kapcsolódik.
Oldalra pillantok, és olyan gyorsan, mint a villám, leülök az egyik székre. Aztán csak bámulok magam elé a földre, arra várok, hátha Mark egyszer csak felbukkan valahonnan, ám mikor eltelik öt perc és még mindig sehol, felsóhajtok. Az ujjaim megremegnek, az ajkaim legörbülnek, bár nem tudom, miért. Kinyitom a szám, de tudom, hogy remegne a hangom, ezért suttogva szólalok meg.
- Szóval Te... - Nem jó. Megrázom a fejem, végigsimítok az arcomon, és nyelek egyet. Ennek a pillanatnak most olyannak kéne lennie, mint a filmekben, ahol a főszereplő könnyekben tör ki, és szenvedélyes szavakkal mondja el, amit szeretne. Hát ha én könnyek között fogok kitörni, az csak azért lesz, mert ebben a meghitt csöndben merem csak felfogni, mennyire félek. - Rettegek – nyögöm ki végül. Összekulcsolt ujjaimat a homlokomnak támasztom, előre dőlök, és lehunyom a szemeimet. - Annyira félek, te jó ég! - vallom be. - Fogalmam sincsen, hogy hallasz-e, de ha igaz az, amit Rólad mondanak, és tényleg létezel, akkor könyörgöm, segíts nekem! - suttogom reszkető hangon. A következő pillanatban egészen különös dolog történik. Olyan, akár egy vulkán kitörése. Minden fájdalmam, amit az utóbbi napokban hordoztam magamban, egyszer csak felszakad. Mintha a bőrömön keresztül a földre ömlene, és a lelkem végre lélegzethez jutna. Kapkodva veszem a levegőt, az ujjaim a fejbőrömbe mélyednek, a könnyeim a templom padlóját öntözik. Aztán a félelem, a fájdalom és a keserűség helyét valami elképesztő veszi át. Olyan ember feletti, átható és csodálatos érzés, amit eddigi életemben soha, soha, egyszer sem éreztem még. Szeretet, igazi, féltő, erős szeretet, amitől biztos leszek abban, hogy tényleg van odafent Valaki. Akárhogyan is, akármi is igaz abból, amit az emberek mondanak Isten személyéről, az biztos, hogy létezik, hiszen éppen most tapasztaltam meg.
Összegörnyedek, a karjaimmal átölelem a felsőtestemet, és mélyeket lélegzem. A remegésem azonnal csillapodik, a helyén csak nyugalom marad: akár egy vihar utáni tó tükörsima vize. Összeszorítom a szemhéjaimat, mert félek kinyitni őket. Ha megteszem, talán ez az egész csoda véget ér, eltűnik belőlem ez az érzés, és megint visszacsöppenek a valóságba. Vagy lehet, hogy ez a valóság? Hogy az, amit itt átéltem az előző percben, sokkal inkább igazi, mint az, amiben eddig voltam?
Felsóhajtok. Hosszan, reszketegen, mintha soha nem akarna véget érni. Az egész testemet átjárja a friss oxigén, a könnyeim lassan felszáradnak. Még mindig nem akarom kinyitni a szemeimet, de mikor valaki leül mellém és a keze a hátamra simul, mégis megteszem.
- Mark – lepődöm meg.
- Engedd meg, hogy imádkozzam érted – kér kedvesen, az arcán szeretetteljes mosollyal.
Összevonom a szemöldökeimet, szipogva megtörlöm a szemeimet, de azért bólintok. - Oké.
Mark lehunyja a szemeit, a szabad kezével megfogja az enyémet, és megszólítja Istent. Kerek, könnyekkel teli tekintettel bámulom, míg imádkozik. Az arcára végtelen nyugalom ül ki, a mimikája mégis annyi szenvedélyről árulkodik, hogy tisztán látom, mennyire a szívén viseli ezt az egészet. Mikor úgy nevezi Istent, hogy "Atyám", az egész bensőm megremeg, és én is becsukom a szemeimet. A könnyeim folyamatosan préselődnek kifelé a szemeimből, és lassan képtelen leszek arra figyelni, mit mond a pásztor. Minden idegszálamat a bennem lévő forróság köti le, amit különös módon mégsem az érzékszerveimmel tapasztalok. Nem kell sok ahhoz, hogy rájöjjek: itt többről van most szó, mint puszta természetes esemény.
Mikor Mark utolsó szavai is elhalnak, a templomban újra néma csönd lesz. Egyedül a lélegzetemet hallom, de azt is csak halkan, mintha minden egyes pillanattal egyre gyengébb lenne. Igazából nem gyengülök, csak lenyugszom. A pillanatokból percek lesznek, ahogy az egész testemben abbamarad a remegés. Még mindig attól félek, hogy ez a belső forróság is eltűnik, ám legnagyobb meglepetésemre sehová se megy. Ugyan úgy bennem marad. Az egyetlen dolog, ami semmivé lesz, az a félelem. Már nem félek, nem rettegek: úgy érzem, a világon bármire képes lennék.
Felemelem a fejem, és Markra nézek. Ő türelmesen vár, az ajkain azzal a kedves, szelíd mosollyal, mint mindig. Most már értem, miért csinálja, miért csinálja Lisa, miért nem hervad le az arcukról a boldogság: hát éppen emiatt, amit az előbb átéltem. Ők is érzik ezt a biztonságos meleget idebent, a hasukban, és ezért sosem aggódnak. Innen a hatalmas szeretet és a nyugalom.
- Mark? – szólalok meg egyszer csak halk, alig hallható hangon.
- Tessék – válaszol hasonló hangszínben.
- Mi történt egészen pontosan? - nézek a szemeibe, őszintén válasz után kutakodva. Abban biztos vagyok, hogy Istennek köze van a dologhoz, de mi volt ez valójában?
- Az Úr bebizonyította neked, hogy tényleg létezik – paskolja meg finoman a hátamat.
- De miért? - ingatom meg a fejem. - Engem sosem érdekelt Ő, egyedül most először, mikor nagy bajban vagyok. Ide jöttem, csak úgy elmondtam a semmibe, hogy mi bánt és hogy mennyire félek, aztán egyszer csak... - Elcsuklik a hangom, és hirtelen kiráz a hideg.
- Isten ilyen – vonja meg a vállait a pásztor. - Ő akkor siet a segítségedre, mikor a legnagyobb szükséged van rá. Nem számít, előtte mit tettél vagy mondtál. Nem érdekli, ha nem foglalkoztál vele, mert szeret téged, mint az összes többi embert, minden teremtményét – magyarázza. Hallom a hangján, hogy mennyire szereti Istent, és hogy egészen tisztában van vele, hogy minden, amit mond, pontosan úgy is van.
- Nem értem – rázom meg a fejem. - Úgy értem... ennek semmi értelme.
- Ez így igaz – bólint. - De hát pont ez a nagyszerű az egészben. Isten egyszerűen csak szeret téged, és ennek tekintetében cselekszik veled.
- Eltűnt a félelmem – vallom be erre, mert kíváncsi vagyok, miért.
- Isten szeretete eltüntette belőled – mondja Mark. - A Biblia azt írja, a teljes szeretet kiűzi a félelmet.
- Agapé? - pillantok körbe a templomban.
- Pontosan – vigyorodik el meglepetten a férfi. - Honnan tudod?
- Lisa beszélt róla – magyarázom.
- Nagyszerű – dől hátra. - Akkor már tisztában vagy vele, mit takar ez a régi, görög szó.
- Igen – bólintok.

~¤~

Míg visszafelé tartok a templomból a szállodába, valahogy mindent annyira másként látok. A bensőmben teljes a nyugalom, és nem tudom megállni, hogy ne szólítsam meg Istent. Fogalmam sincsen, hogy kell imádkozni, mert sosem csináltam még, de csak mondom és mondom magamban, egészen addig, míg oda nem érek a Burking Hall lépcsőjéhez. A kutya azonnal felkapja a fejét, csóvál párat a farkával, de nem sokáig zavartatja magát: visszanyugszik a mancsaira, és álmosan pislogva figyeli a néha-néha feltűnő járókelőket.
Én felcaplatok a verandára, benyitok, és mélyet szippantok a hűs, légkondicionált levegőből. Egyenesen a recepcióhoz igyekszem, ami mögött Hilgar éppen a számítógépen böngészik valamit.
- Üdv! - köszönök rá jó hangosan, mire gyorsan ránt párat az egeren, mintha minél előbb el akarna tüntetni valamit a képernyőről.
- Kate Brown – mosolyog rám szélesen a maga sutaságával. - Találtak vendéglőt?
- Igen – bólintok -, de most nem erről szeretnék beszélni. Elmegyek – jelentem ki.
Hilgar mintha megdöbbenne, olyan kerekre nyitja a szemeit az üveg mögött. Az eddig üdvözlő mosoly most zavarttá változik, és látom rajta, hogy nem érti. - Elmegy? - kérdez vissza.
- Igen, el – ismétlem el magam. - Felmegyek összepakolni, aztán jövök is le és fizetek. Addig összerakja a papírokat?
- Természetesen – bólint.
- Köszönöm! - vágom rá, azzal sarkon fordulok, és futólépésben indulok el az emeletre, a szobám felé. A hátamon érzem a recepciós tekintetét, de nem foglalkozom vele. Biztos megint Quinn miatt aggódik... Még a végén kitalálja, hogy amiatt megyek el, amit mondott róla. Akármilyen alak is ez a Quinn Young, nekem tök mindegy. Úgy sem fogok többé találkozni vele, és hiányozni se fog.
Előhúzom a kulcsomat, benyitok a szobámba, majd nekilátok, hogy összepakoljam a holmijaimat. Az első dolgom, hogy előszedem Rob levelét a bőrönd aljáról, és a farzsebembe csúsztatom. Aztán a pénzt teszem el a pénztárcámba, majd amilyen gyorsan csak tudom, összehordom a szobából, ami az enyém, beletömöm a bőröndbe, aztán behúzom a cipzárt, és már kész is vagyok.
Még utoljára ellenőrzöm, hogy nem hagyok-e itt valamit, utána bezárom az ajtót, és levonszolom a csomagom a földszintre. Megint megállok a recepciónál, meghallgatom, hogy mennyit kell fizetnem – amit mintha Hilgar nem akarna elmondani -, aztán előhúzom a zsebemből az összeget, és csöppet sem törődve azzal, hogy nem kevés pénzről van szó, egyszerűen a pultra teszem.
- Készpénz? - mosolyog rám furán a recepciós.
- Igen – bólintok. Kezdek egy kicsit ideges lenni ettől a sok értetlenkedéstől. Hilgarnak nem az a dolga, hogy gyanakodjon. Ő csak egy recepciós, akinek ki kell szolgálnia az érkező és távozó vendégeket, ennyi az egész. Nem szükséges mindenbe beleütnie az orrát. - Készpénz – teszem hozzá egy kicsit mogorván.
- Rendben – feleli azután, hogy elrakta az összeget. Összecsíptet pár papírt, hozzáilleszti a blokkot, majd felém fordítja a lapokat, és mellékel egy tollat is. - Akkor itt írja alá, Mrs. Brown.
Összeráncolom a szemöldökeimet, mikor Mrs. Brownnak hív, de túlságosan sietek ahhoz, hogy fennakadjak rajta. Gyorsan ráfirkálom a vonalra a nevemet, aztán a táskámba süllyesztem a papírjaimat, fogom a bőröndömet, és elköszönve Hilgartól, kilépek a vastag üvegajtón.
Nem bírom megállni, hogy ne simogassam meg egy kicsit, még utoljára a kutyát, így lehajolok hozzá, és megvakargatom a füle tövét, ahol annyira szereti. Ám nála sem időzöm sokat: pár másodperc után indulok is tovább, a kocsim felé. Hirtelen beugrik, hogy talán fel kéne hívnom anyát, de végül lemondok róla - most másra kell koncentrálnom. Kinyitom az autómat, bedobom a bőröndöm hátra, és már éppen nyitnám az ajtót, hogy beszálljak a volán mögé, mikor éktelen csaholásra leszek figyelmes. Rögtön utána azt látom, hogy Quinn rohan felém lélekszakadva, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy engem akar-e mindenképpen elérni, vagy csak Eskü elől menekül.
- Kate! - kiáltja a nevem, felém nyújtva a tenyerét. Semmi, de semmi kedvem nincs most ahhoz, hogy
kitaláljak egy mesét, amire hivatkozva leléphetek, ezért az ujjaimat a kocsi nyitógombjára simítom. De a férfi beér, én pedig nem tehetem meg, hogy csak úgy bevágjam az orra előtt az ajtót. - Várj! - zihálja. - Várj már!
- Mi az? - reccsentek rá. Az ajkaim vonalnyira szűkülnek, olyan ideges vagyok. Mintha ennek a pasasnak a jelenléte teljesen tönkre vágná azt a kellemes nyugalmat.
- Elmész? - vonja össze a szemöldökeit.
- Igen.
- Chicagóba? - kérdezget tovább.
Dobbantok egyet. - Igen, oda! - kiáltom. - Szóval most ha megbocsájtasz, akkor... - Kinyitom a kocsi ajtaját, és már éppen szállnék be, mikor hirtelen valami fémes, hideg préselődik az oldalamnak azon a részen, ahol az autó teljesen eltakar. Ahogy lenézek, meghűl a vér az ereimben. Egy fegyver csövének hangtompítóját érzem a bőrömön. - Quinn – suttogom ijedten, még mindig a fegyvert bámulva.
- Nem bánod, ha veled tartok? - kérdezi. Az arcán leleplező vigyor terül szét.

10 megjegyzés:

  1. Isten jelenlétének a megtapasztalása valóban csodálatos élmény. Én is megtapasztaltam már. És ahogy ezt te leírtad, újra átgondoltam én is az Úrral való kapcsolatom, és eszembe juttattad, hogy ő tényleg, valóságosan is olyannyira szeret, hogy azt el sem lehet képzelni! Jobban szeret minket, minden embert, mintsem fel lehetne fogni! Örülök, hogy te is személyes kapcsolatban vagy az Úrral, ahogy leírtad az előjegyzésben.
    Nagyon sok sikert a könyvhöz, szerintem Isten nagyon megáldhatta a kezed és a gondolataid, hogy ezeket le tudtad írni. További áldott napokat kívánok neked!
    Szeretettel: Rachel Rhine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira kellemes volt látnom, hogy te is hiszel Istenben, ráadásul olvasod a történetemet is! <3 Nagyon örülök neki, hogy valamilyen szinten egy hullámhosszon vagyunk, annak meg pláne, hogy ennek a fejezetnek ilyen hatása volt rád. Köszönöm, amiért írtál, és neked is áldott napokat! :)

      Dorine

      Törlés
  2. Drága Dorine!

    A meginterjúvolásod óta valahogy még jobban foglalkoztat a történeted, és a személyiséged egyaránt. Úgy gondolom, hogy olyan értékeket, és érzelmeket közvetítesz az olvasóid felé, amikre csak nagyon-nagyon kevesek képesek, és ez a csodálatos az egészben. Noha én teljesen vallás-mentes vagyok, azért mindig is értékeltem a vallással járó pozitívumokat, úgy gondolom, hogy sokaknak a kapaszkodót jelenti, és mindig kíváncsian fogadom az erről készült statisztikákat, hogy egyre kevesebb a keresztény ember például... Viszont a megszállott rajongást az intelligencia hiányához kötöm. Amikor mindenben azt keresik, belemagyarázzák, meg akarnak téríteni, én azt nem nagyon szeretem és tűröm, ettől eltekintve szerintem mindenkinek a magánélete a vallása, ez nem az a dolog, amit simán nagydobra verünk, és nem szeretem azokat az embereket, akik ezzel dicsekednek (akár vallásosak, akár nem).
    Kate-et annyira nagyon tudom szeretni, hogy olyan kicsit naiv, kicsit gyerekes, ugyanakkor rengeteg teherrel küzd meg, és emellett megtapasztalja az új dolgokat, embereket, és érzéseket, hogy egy nagyon színes karakterré válik, aki érdekes.

    Ölel, Indira
    UI.: Remélem nem veszed sértésnek a véleményemet, én legalábbis nem azért írtam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Indira,
      azt kell mondanom, hogy egyetértek a véleményeddel valamilyen szinten. Egy keresztény ember, egy őszinte és igazi keresztény ember ugyan rajong Istenért, mert ez így normális, de ennek nem kell kiszorítania azt, hogy intelligens is az illető. Erre kiváló példa Németh Sándor: elképesztően elkötelezetten szolgálja Istent, mindemellett döbbenetesen okos, művelt és tájékozott. Számomra egy fontos példakép, felnézek rá, és megtisztelő, hogy hetente láthatom, hallhatom élőben.
      Ami Kate-et illeti, örülök neki, hogy szereted őt, bár remélem, hogy lassan majd változik a róla kialakult képed, ahogy halad előre a történet. Nagyon szépen köszönöm a kommentedet, és remélem, továbbra is tetszeni fog a folytatás! :)

      Dorine <3

      Törlés
  3. Kedves Dorine!
    Már rég írtam, bár erről már beszéltünk, de az a helyzet, hogy Veled ellentétben én nem igazán tudom így írásban olyan jól kifejezni magam, inkább szóban :) De azért néha idefűzöm a véleményem :)
    Szóval, nekem még mindig iszonyúan tetszik a történeted és minden szerdán nagyon várom, hogy haza érjek és elolvassam az Agapé új részét! Minden résznél egy új fordulatot vesz a történet! Fantasztikusan írsz, és csodálatosan le tudod írni az érzéseket, a környezetet, és hogy ehhez a részhez is kapcsolódjak az Istennel való találkozást! Én még sokszor elmondani sem tudom, nemhogy még leírjam :)
    Már Quinn első megjelenése is nyugtalansággal töltött el, de most aztán megijedtem... Gondoltam, hogy neki köze lesz a csavarhoz, de nem gondoltam, hogy így.... Kérlek vigyázz Katie-re! :) Remélem valaki észre veszi, és segít neki...
    Úúú, nagyon várom már a következő részt!!! :D
    Puszi, Adél <3
    Kenyér :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Adél,
      tudom hogy mondtam már, de olyan menő, hogy te is olvasol!! :D Az meg még inkább, hogy tetszik a történet. Gondoltam, hogy ez a rész kiváltképpen elnyeri majd a tetszésedet, bár igazad van, az Istennel való találkozást nem lehet leírni, és úgy gondolom, nekem sem sikerült valami jól - hiába, Ő mindig sokkal csodálatosabb, mint ahogy azt mi felfognánk! :)
      Ami pedig Quinnt és a folytatást illeti, szépen minden ki fog derülni!

      KENYÉR <33

      Törlés
  4. Oh, drágaságos Dorine!

    Annyira szégyellem magam, el sem tudod képzelni! Az, hogy már két hete nem írtam; bánt, mert tényleg, igazán megérdemled! Nem tudom hiányzott-e már számodra a rizsálásom az írásod alá, de jelentem: itt vagyok, és azt hiszem ezentúl itt is leszek.
    Először is: remélem csodálatos nyaralásod volt, és legalább élvezted is!
    Másodszor: a legutóbbi három rész fenomenális volt! Te jó ég!
    Nem mellesleg a mostani. Quinn. Mindig is tudtam, hogy valami egyáltalán nem stimmel vele, a blöki pedig nem véletlen nem szimpatizált vele. Talán köze van ahhoz a maffiához, amiben Rob volt? Hiszen mi másért tenné ezt Katie-vel? Annyira tudtam!
    De ezen kívül pedig IMÁDTAM! Csodálatos író vagy Dorine, most pedig fogalmam sincs mit írhatnék még neked. Talán egy sajnálom beleférne... szóval: tényleg igazán sajnálom! <333

    Hatalmas ölelés, Bo ♥

    ((U.I: Ezt a kommentet ide szántam. Nem az előzőhöz, szóval ne haragudj!))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bo!
      Jaj már, igazán nem kell bocsánatot kérned, nem kötelező ide írnod! Viszont mégis megteszed, és ezt köszönöm szépen! <3 Hiányoltalak, és örülök neki, hogy visszatértél.
      A nyaralásom komolyan fantasztikus volt, teljesen belezúgtam a tengerbe, odáig vagyok érte! <333
      Quinn, hát mit is írhatnék erről? Csak annyit, hogy ki fog derülni, mi áll a háttérben, nem is olyan sokára.

      Hatalmas ölelés,
      Dorine :3

      Törlés
  5. Drága Dorine!
    Hűha, ki kell jelentenem hogy ez az egyik kedvenc részem ebből a történetből és szerintem sokáig trónol majd a dobogó legtetején, ugyanis nem találok szavakat... ez pedig elég ritkaság, ha rólam van szó.
    Szóval, azért mégiscsak illene írnom valamit, úgyhogy bele is kezdek, de előre bocsánat a sok hülyeségemért, mert már most tudom, hogy egyetlen normális mondatom sem lesz. Először is, az Istenes rész- Nekem nagyon tetszett, olyan bensőséges volt... még sosem olvastam Istenről a Biblián kívül, vagy Az ember tragédiáján kívül, így egyedinak találom, hogy ezt is bele tetted. Olyan hihető és átérezhető volt az egész... mintha én is ott lettem volna a templomban.
    Aztán Hilgar... ajj, az az ember. Még így is, hogy Quinn fegyvert fogott Kate-re.. sokkal kevésbé szimpatikus, mint Mr. Rosszfiú Young. Ennek van értelme?
    Egyébként van egy új elméletem. Hilgar az FBI-os, Quinn pedig egy jó rosszfiú :)
    Millio puszi Xx csak így tovább! Izgatottan várom a folytatást <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága szerecsendio!
      Hú, annyira örülök, hogy ezt írtad nekem! Mármint, hogy nem találsz szavakat, meg hogy tetszett a templomi jelenet. Számomra tényleg fontos és régóta tervezett momentumát képzi a történetnek, ezért hát érthető, hogy miért érzek így. Örülök, hogy itt is olvastál Istenről! :)
      Annyira szeretem a kalkulálásaidat, mert teljesen ésszerűek, és közben tudom, hogy mi igaz belőlük is mi nem... Na majd meglátod, hogy alakulnak a dolgok! :D
      Köszönöm, amiért írtál!

      Dorine <33

      Törlés