2014. május 21., szerda

3. - hadművelet

DRÁGA OLVASÓIM!
Meghoztam nektek az újabb fejezetet, remélem örültök neki - legalább annyira, mint én. Mivel tegnap véglegesen lezártam egy másik blogomat, ahol véget ért a történet, most már teljes erőbedobással tudok erre koncentrálni. Nagyon kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből az egészből, hogy mennyire fog tetszeni a nagyközönségnek az AGAPÉ, ám remélem a legjobbakat. :)
Szeretném megköszönni nektek a kommenteket és a pipákat, igazán drágák vagytok, hétről hétre! <3
Szeretettel,
Dorine Osteen



~¤~







2013. 06. 12., Chicago, Lake Forest
Elnyúlok a kanapén, és jólesően ásítok egyet, miközben a kezembe fogom a mobilomat. Nem rég értünk haza, és itt az ideje, hogy rákérdezzek anyánál a hétvégére. Egy kicsit aggódom apa miatt, de ez nem kifogás. Robertnek igaza van: muszáj lépnünk valamit, mert nem jó, hogy nem jön ki az apósával. Én is jobban örülnék neki, ha ők ketten kedvelnék egymást.
Kikeresem anyámat a telefonkönyvből, aztán felhívom. Nem csöng hosszan, hamarosan már fel is veszi.
- Kate! - köszönt. Jó kedve van, szinte hallom, hogy mosolyog. Anya mindig mosolyog, és ezt nagyon szeretem benne, a humorával együtt.
- Szia anya – mosolyodom el én is. - Figyelj, csak azért hívlak, mert szeretnék kérdezni valamit.
- Csak nyugodtan – mondja.
- Szóval... mit szólnátok hozzá, ha a hétvégén Robbal átugranánk? - kérdezem egy szuszra.
Anya egyetlen másodpercig hallgat, aztán kitörő lelkesedéssel helyesel. - Az nagyszerű lenne!
- Remek – könnyebbülök meg. - Mikor jó nektek?
- Mondjuk legyen vasárnap dél körül – hangzik az elgondolkodó válasz.
- Oké, szerintem az nekünk is megfelel – vonom meg a vállaimat. A nyakamat nyújtogatva próbálok átnézni a másik szobába, hátha kiszúrom a férjemet, de sehol se látom. Azt mondta, kér egy kávét Marge-től... úgy látszik, ilyen sokáig tart.
- Örülök, hogy átjöttök, drágám – lelkendezik. - Az esküvőtök óta nem sokat tudtunk beszélni, akkora volt a forgatag.
- Jaj, ne is mondd – forgatom vigyorogva a szemeimet. Hirtelen eszembe jut valami, amitől azonnal lelohad a jókedvem. - Anya, apát nem akartad beavatni a hétvégébe, mielőtt rábólintasz? - ráncolom a szemöldökeimet.
- Ugyan már! - Látom a lelki szemeim előtt, ahogy legyint egyet, aztán csípőre teszi a kezeit, és átnéz a konyhából a nappaliba, ahol szokás szerint foci megy a tévében. - Ha megemlítem neki, csak zsémbelődik. Majd vasárnap reggel tájékoztatom, addig legalább jót fog aludni.
Felsóhajtok, és elkínzottan hátra vetem a fejem. - Mondd, miért fáj neki ennyire, hogy boldog vagyok? - motyogom a telefonba.
- Katie, édesem – csóválja a fejét anyám -, nem fáj neki, csak egyszerűen nem kedveli Robertet.
- De miért nem?! - Felülök, törökülésbe tornázom magam, és a markomba szorítom az egyik párna sarkát. Mikor kicsi voltam, mindig ezt csináltam, ha ideges lettem. Buta kis szokás, tudom, ám segít levezetni a feszültséget.
- Ezt nem tudom – halkul le. - Szerintem ő sem. Biztos te is voltál már úgy valakivel, hogy unszimpatikus, nem?
- Persze – horkanok fel -, de ha az én lányom férje  lenne az, akkor is megpróbálnám valahogy megkedvelni. És amúgy is, Robertet egyszerűen képtelenség unszimpatikusnak látni – teszem hozzá. Valóban így is gondolom. El se tudom képzelni, mit nem bírhat rajta apám. Kedves, igazi úriember, tiszta, jól öltözik, gazdag, mindent megad nekem, szóval kiváló példája annak, milyen férjet kívánhat egy apa a lányának.
- Ezt csak te gondolod így, mert elfogult vagy, Kate – kuncogja anya.
Abban a pillanatban, hogy ezt mondja, Rob felbukkan az ajtóban. - Oké, minden bizonnyal igazad van, mint mindig – adom meg magam. - De most le kell tennem, majd még beszélünk, rendben?
- Jól van kincsem, szia – köszön el.
Kinyomom a vonalat, a dohányzóasztalra teszem a mobilt, és mikor Robert lehuppan mellém, felhúzom a lábaimat.
- Na mi újság? - szürcsöl bele a kávéba.
Legörbülnek az ajkaim, kiveszem a kezéből a bögrét, és belekortyolok egy hatalmasat. Ahogy a keserű, forró ital végigcsúszik torkomon, hirtelen úgy érzem, mindjárt porrá égek. - A francba – szitkozódom levegő után kapkodva. A telefonom mellé teszem a kávét, aztán közelebb ülök a férjemhez, és olyan szorosan bújok hozzá, ahogy csak tudok. A kulcscsontjának nyomom a homlokom, az arcom szétlapul a mellkasán, kilazított ingének gallérja csiklandozza az orromat, de nem tágítok. Átnyúlok a hasa fölött, és a túloldalt lelógatom az ujjaimat. - Mmm – nyöszörgök. Valahogy úgy festhetek, mint egy kis majom, aki az anyukáján csüng.
- Hé, mi a baj? - Robert átkarolja a vállamat, a tenyere melege megnyugtatja a bőrömet. Puszit nyom a hajamra, aztán a tincseimmel kezd babrálni, végül olyan közel hajol a halántékomhoz, hogy az állát borító apró borosták hozzáérnek az állkapcsomhoz, és megfújja a fülemet.
- Na! - sikkantok fel. Folyton ezt csinálja, mikor rossz a kedvem, mert tudja, mennyire utálom. Olyan, mintha valaki belemászna a füledbe, annyira fura érzés. - Ne csináld már! - szólok rá. Próbálok komolynak tűnni, ám most is az történik, mint mindig: a végére elvigyorodom.
- Mi a baj? - kérdezi ismét. Kisimít a szememből egy tincset, és egy kicsit lejjebb csúszik a kanapén. - Hmm?
- Csak beszéltem anyáékkal – sóhajtok fel. Az ujjaimmal a mandzsettagombját kezdem piszkálni, és ide-oda húzogatom a számat.
- Nem jön össze a hétvége? - találgatja Robert.
- De, mehetünk – rázom meg a fejem -, csak engem annyira idegesít, hogy teljesen feszült lesz megint a légkör!
- Honnan tudod? - lép elő megint az optimista Rob. - Lehet, hogy most fog minden megoldódni.
- Ja, persze – préselem össze az ajkaimat. - Szivárvány és egyebek, igaz?
Robert elvigyorodik, és hitetlenkedve csóválja a fejét. Egy darabig csak néz rám, aztán mikor már éppen megkérdezném, hogy mi van, gyorsan magához szorít. Annyira megnyugtat, hogy itt van nekem, hogy meglepetten felnevetek. Erre ő is nevetni kezd, aztán nevetve eldőlünk a kanapén, de olyan szerencsétlen testhelyzetben, hogy végül a földön kötünk ki.

~¤~

A vasárnap túl korán érkezik el, hamarabb, mint azt vártam. Csak három napba telik, és máris azon kapom magam, hogy a gardrób hatalmas tükre előtt állok, és magamat fixírozom. Tört fehér, nyári ruhát viselek virágos topánnal, a hajam hullámosan omlik a hátamra és a vállaimra. Mindjárt fél tizenkettő, vagyis pillanatokon belül indulunk anyáékhoz.
Felsóhajtok, egyszer ökölbe szorítom a kezeimet aztán elernyesztem az izmaimat, és kilépek az előszobába. Szerintem Robert még a reggelinél tart, hétvégén ugyanis általában nem jár be dolgozni, és ilyenkor képes délig durmolni. Biztos, hogy már nem alszik, mert velem együtt kelt kilenckor. Legutoljára a fürdőszobánál láttam, azt hiszem.
- Rob! - szólongatom. - Robert! - Mivel nem jön válasz, idegesen felsóhajtok, aztán hosszan fújom ki a levegőt, és elindulok, hogy megkeressem. A szoknyám kellemesen hullámzik a térdeim körül, mire a karjaimat elborítja a libabőr. Megdörzsölöm a könyökömet, és az ajkamat rágcsálva állok meg a fürdőnél. Nyitva az ajtó, vagyis nincs itt, ám a kipárolgó, érdes illatú férfiparfüm jelzi, hogy nem rég még készülődött. Tovább állok, és belépek a konyhába. Azonnal kiszúrom Robertet: az asztalnál ül, belefeledkezve egy újságcikkbe. Ezt onnan tudom, hogy ráncolja a homlokát, a kávéja a jobb kezében, az ajkaival pedig úgy csücsörít, mintha fújná az italt, holott helyette lázasan futtatja a szemeit a sorokon.
Csípőre teszem a kezeimet, és megállok az ajtóban. Kintről friss levendula és napfény illatát hozza a szellő, ami idebent összekeveredik a kávéval. Már egészen megszoktam, hogy ilyen a levegő itt reggelenként.
A tekintetem hosszasan fürkészi Robertet, arra várok, hogy végre felnézzen. Mikor látom, hogy túl érdekes az a cikk, egy pillanatra a faliórára tekintek. Fél tizenkettő múlt három perccel.
- Rob! - szólalok meg végre. Azonnal felkapja a fejét, de olyan hirtelen, hogy a kávé kilöttyen, majdnem rá a frissen vasalt hófehér ingre a karján.
- Katie, ne ijesztgess már – kerekednek ki a férjem szemei. Megint rádöbbenek, milyen gyönyörű az írisze, és erre muszáj elmosolyodnom.
- Indulnunk kéne – nézek rá a szemöldökeim alól. - Nem szeretnél elkésni, igaz?
- Nem – rázza meg a fejét -, már csak az kéne. Egy pillanat, csak megiszom a kávét, oké? - Azzal meg se várja a válaszomat, máris belekortyol az italba.
- Ne felejtsd el megmosni a kezed – figyelmeztetem, és az asztalra folyt barnás löttyre bökök, ami az ujjairól csöpög a diófára.
Miután Rob keze tiszta lesz és puha, mint mindig, tényleg itt az ideje, hogy elinduljunk. Marge-ra bízzuk a házat, aztán kocsiba ülünk, és pillanatokon belül az autópályán vagyunk. A ruhám anyagával szórakozom, néha kinézek az ablakon és az elsuhanó tájat figyelem, de mindezt csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat. Hát persze, mennyire szörnyen egyszerű is a dolog, ha minden olyan tökéletesen megy, mint a filmekben... A lány boldog, mert álmai férje és az apja, akit nagyon szeret, szuperül kijönnek. Bárcsak így lenne!
- Még mindig aggódsz? - kérdezi egyszer csak Robert. Az ujjaim után nyúl, és a szabad kezével megforgatja a gyűrűmet.
- Csak egy kicsit – húzom oldalra a számat. Az ablaknak támasztom a hátam, feljebb húzom a lábaimat, és a profilját kezdem tanulmányozni. - Te nem?
- Ha én aggódnék, akkor ki vezetne? - ráncolja a homlokát. Ezzel sikerül megnevettetnie, aminek láthatóan nagyon örül, mert felderül az arca. - Minden rendben lesz, mogyoró.
- Hé! - Azonnal felülök, gyanakodva ráncolom a homlokomat.
- Mi van? - néz rám a férjem.
- Te nem hívhatsz mogyorónak! - szegem fel az állam.
- És mégis miért nem?
- Mert úgy apa hív, senki más. Ez túl... személyes – vonom meg a vállam. Megköszörülöm a torkom, és újra a kocsi ajtajának nyomom a hátam.
- Katie, a férjed vagyok, az nem elég személyes? - horkan fel Robert.
- De, de érted... - Megrázom a fejem, és egy pillanat erejéig kibámulok az ablakon, míg a megfelelő fogalmat keresem. Hogyan magyarázzam el ezt Robnak? - Ő az apám, te találj ki más becenevet – mondom végül.
- Oké, akkor ezen fogok gondolkodni. - Robert elvigyorodik, mikor a vállába bokszolok.

~¤~

A szüleim háza Chicago szívében van, egy hatalmas kertvárosban. Csak azért nevezem kertvárosnak, mert a házak nagy százalékának van valami zöld a hátsókertjében – de amúgy az egész beton és fehérre meszelt fal. Természetesen van bennem valami furcsa kötődés a hely felé, hiszen itt nőttem fel, ez volt az otthonom huszonnégy hosszú, csodálatos, de néha nehéz éven keresztül.
Most, ahogy az autó felhajt az úton, furcsán elszorul a torkom. Mennyire különös, hiszen most vagyok itt először úgy, hogy már máshol lakom, máshová tartozom. Mintha egy afrikai állatot kiszakítottak volna a természetes környezetéből, aztán egy idő múlva visszavitték volna a szavannákra.
- Tudod, hogy hol laknak, igaz? - kérdezem Robertet, miközben folyamatosan az utcákat fürkészem. Emlékszem az arcokra, de szerencsére ők nem néznek vissza rám. Nem tudom, hogyan reagálnék most rájuk.
- Persze – bólint a férjem. Két percbe telik, és már le is parkol. Azonnal ki akarom nyitni a kocsi ajtaját, de elkapja a csuklómat, és visszatart. - Hé, Katie – mondja halkan.
Megpördülök, a tincseim csak úgy repkednek az arcom előtt. - Igen? - vonom fel a szemöldökeimet.
- Hogy festek? - kérdezi bizonytalanul. Kihúzza magát, felemeli az állát, és a szabad kezével beletúr a hajába.
Meglepődöm ezen a hirtelen változáson, mert eddig olyan magabiztos volt... De ő is férfiből van, én pedig úgy vettem észre, hogy a férfiaknak sokszor csak a szájuk nagy, aztán ha itt az alkalom, hogy bizonyítsanak, szívesen elbújnak a nők szoknyája mögé. Éppen ezért megforgatom a szemeimet, előre hajolok, és röviden megcsókolom. - Jól – nyomom meg az orra hegyét. - Remekül, mint mindig.
Erre aztán hosszan kifújja a levegőt, vele együtt a szemembe lógó hajszálakat is. - Akkor rajta, induljon a 'Lenyűgözöm Scottot hadművelet'.
Kiugrunk az autóból, Robert bezárja, és összekulcsolt ujjakkal lépünk be a kapun. Tudom, hogy mindig én vagyok az idegesebb, de most ez mintha megváltozna. Egyre inkább megnyugszom, ahogy meglátom az ismerős virágokat az ablakban, a kicsit kopott, de rendkívül takaros fehér falakat, a betonjárdát és az azt szegélyező cserjéket, valamint a téglaszínű cseréptetőt. Kellemes bizsergés fut végig a testemen.
Kinyúlok, hogy bekopogjak – hiszen akkor is ezt diktálja az illem, ha itt laktam -, de Rob megelőz. 
Az ökle határozottan, háromszor koppan az ajtón.

8 megjegyzés:

  1. Érdekesen indul, kíváncsi vagyok mi lesz benne a csavar

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, és remélem, tetszeni fog a csavar, bármi is lesz az... :D

      Törlés
  2. Drága Dorine!

    Hát mit ne mondjak, ismét csodása fejezetet írtál meg! Annyira kiváncsi vagyok,hogy végül is mi miatt fog rájönni Katie, hogy Rob nem is az, akinek látszik.
    Olyan nagyon szeretem ezt a történetet, hiszen nem sablonos, annyira szép és rendezett, nem mellesleg ez mind egy csodás íróé! :)
    xxBo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bo E.!
      Jaj annyira köszönöm, nagyon örülök, hogy tetszett a rész! <3 Én még annál is kíváncsibb vagyok arra, hogy mit fogsz szólni Rob titkához... már ha titok egyáltalán. ;D Még egyszer hálásan köszönöm a szavaidat, igazán drága vagy! <3

      szeretettel,
      Dorine

      Törlés
  3. Kedves Dorine!
    Nagyon tetszik eddig a történet, és mint előttem is megemlítették, én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi fog kiderülni Robról! Amúgy az igaz, hogy néha valaki annyira szerelmes, hogy nem tud rosszat gondolni arról, akit szeret, de aki ezt kívülről nézi, nem szélsőséges, és könnyebben meg tudja ítélni azt a személyt....
    Szóval nagyon várom a folytatást ;)
    Adél

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kenyérke,
      annyira menő, hogy te olvasod az én blogomat! :D Iszonyúan kíváncsi leszek, mit fogsz szólni a sztorihoz, remélem hogy meg fogod érteni a mondanivalóját. :3 Köszönöm szépen a kommentedet, és holnap találkozunk!
      Kenyér <33

      Törlés
  4. Drága Dorine!

    Robert eddig nagyon szimpatikus volt a szememben, és még most is az, de úgy érzem, már most el kezdett valami változni. Talán egy icipicit, az is előfordulhat, hogy csak én magyarázom bele, de érzem. Talán ez azért volt mert mogyorónak hívta, és ha az tényleg személyes, akkor egyet értek Katie-vel, ne hívja úgy. Kíváncsian várom, hogy miképpen fog sikerülni ez a hadművelet, izgatottan várom a következő részt! <33

    Puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy,
      igazán örülök neki, hogy szimpatikusnak tartod Robertet, éppen ezért kíváncsi leszek, mit fogsz hozzá szólni a továbbiakban. Remélem, kellő meglepetést tudok okozni a folytatással! Ami pedig az észrevételeidet illeti, nem szeretnék semmit mondani, majd kiderül, igazad volt-e. ;D
      Sok-sok öleléssel,
      Dorine <3

      Törlés