2014. június 24., kedd

8. - Yorkville

DRÁGA OLVASÓIM!
Végre szerda van, ami egyet jelent azzal, hogy itt az ideje az új fejezetnek. Bárcsak naponta rakhatnék ki részt... ám akkor nagyon hamar elfogynának. A történet írásában most tartok a 15. fejezetnél, szóval azért egész jól állok, de nem kockáztatnám meg, hogy beérjem magam. Most pedig nem szeretném sokáig húzni a szót... csak annyit mondanék, hogy újabb fontosnak mondható momentumhoz érkeztünk, bár ettől kezdve talán minden rész ilyen lesz. Nagyon érdekel a véleményetek, kérlek, ez alkalommal se tartsátok vissza! Valamint itt az alkalom, hogy megköszönjem mindazt a támogatást, amit kapok, nagyon jól esik, ti pedig eszméletlenül aranyosak és kedvesek vagytok! <3
szeretettel,
Dorine Osteen


~¤~





'Give me Jesus'
2013. 06. 14., Chicago
Mikor leparkolok anyáék háza előtt, nem szállok ki egyből az autóból. Kell pár pillanat, hogy véglegesen összeszedjem magam, holott tudom, hogy ez csak felesleges önálltatás, mert amint meglátom a szüleimet, megint elsírom magam. Így hát mély levegőt veszek, és végre rászánom magam, hogy kimásszak a friss levegőre. A csomagomat a helyén hagyom, majd később ráérek behozni. Először tisztáznom kell a helyzetet a szüleimmel.
Úgy torpanok meg a kapu előtt, mintha áramütés érne. Még csak most tudatosul bennem, hogy anyáék valószínűleg a plafonon lesznek, pláne apa, aki őrjöngeni fog. Azt fogja szajkózni, hogy ő megmondta, Robert nem való férjnek, és amúgy is, tizenkét év van köztünk, meg nem csoda, hogy eddig nem talált feleséget magának...
A hajamba túrok és a homlokommal az egyik fa lécnek támaszkodom. Nem akarom végighallgatni apa prédikációját, azt pedig végképp nem szeretném, hogy elmenjen Robhoz... márpedig valószínű, hogy ezt akarja majd tenni. De akkor mit csináljak? Menjek inkább máshová?
Vetek egy pillantást a kocsira, ami mögöttem áll, készen arra, hogy elvigyen innen. Hátrálok pár lépést, leeresztem a kezeimet, és az ajkamba harapva végignézek a szüleim házán, a házunkon, ahol régen éltem, még az esküvő előtt.
Egy pillanat alatt döntök, és szinte azonnal vissza is ülök az autóba. Nem indulok el, előtte gyorsan végigveszem, hogy hová mehetnék. Most egy olyan helyre lenne szükségem, ahol egyedül lehetek, ahol nem ismer senki, és még véletlenül sem fogok összefutni valami távoli rokonnal. Talán még Chicagót is elhagyhatnám, ha lenne hozzá elég merszem.
A táskámért nyúlok, és előkotrom belőle a pénztárcámat. Hála Robertnek, viszonylag mindig sok készpénzt hordok magamnál: most harminc dollárt és pár centet sikerül összeszámolnom, de a kártyámon még van vagy száz dollár. Ez elég lehet pár napra, ha nagyon takarékos leszek... Talán az a néhány nap elegendő lesz, hogy tisztázzam magamban a dolgokat, de ahhoz mindenképpen, hogy összeszedjem magam annyira, hogy képes legyek higgadtan beszélni a szüleimmel. Így hát vetek egy utolsó pillantást a fehér falakra, aztán kigördülök az utcából.
Hosszú ideig vezetek. Többnyire autópályákon, széles, fákkal szegélyzett, felfestett csíkokkal tarkított utakon, de van, hogy lehajtok itt-ott, csak a biztonság kedvéért, nehogy körbe-körbe haladjak. Egészen addig megyek, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy elég távol értem Chicago gócpontjától, és mikor az egyik, úttest fölé szerelt sötétzöld táblán megpillantok egy szimpatikus helységnevet, úgy döntök, itt már jó lesz.
Yorkville, állítja a felirat. Kisvárosnak tűnik, de igazából nem tudom, milyen hely lehet, mert még sosem hallottam róla. Érdeklődve kémlelek ki az ablakon, ahogy egyre beljebb jutok. Nem kell sok idő hozzá, és egészen lenyűgöz a környék. Kedves családi házak sorakoznak az út két szélén, mindegyik színes, de többnyire a fehér, a baba kék és a barna színeiben játszanak, körülöttük mindenhol zöld gyep, gyerekjátékok, mászókák, hinták, egyszóval kedves dolgok. Igen, pont erre van szükségem. Máris elhatározom, hogy hosszú sétákat fogok tenni errefelé – már csak vissza kell találnom ide.
Legurulok az enyhe lejtőn, aztán balra fordulok, és reménykedem, hogy valahol feltűnik egy szálló. Ám akárhogy tekergetem a nyakam, nincs egy se. Így hát arra kényszerülök, hogy a járda mellé húzódjak, és leszólítsak egy járókelőt. A nő, akit kiszúrok magamnak, babakocsit tol maga előtt, egy csillogó hajú, vidám kislány szalad egy méterrel előtte, a felkarján pedig apró, fehér kezeslábasba bújtatott karon ülőt tart.
- Elnézést! - kiáltok ki neki. Próbálok kedvesnek tűnni, de attól tartok, az arcom elég beesett lehet, a szemeim pedig talán még mindig pirosak egy kicsit a sírástól. Ám az asszony megáll, és akárhogy is nézek ki, nem foglalkozik vele.
- Igen? - Úgy emeli az ajkait, mintha mázsás súly ülne rajtuk, vagy a nyelve alatt ezeréves titok bújna meg. Azt hiszem, fáradt.
- Nem tudja esetleg, hol van itt Yorkville-ben egy szálloda? - kérdezem. Fél szemmel látom, ahogy a kislány, aki eddig szaladt, most érdeklődve vizslatja a kocsimat és engem.
- Szálloda? - ismétli a kérdésemet a nő. Elgondolkodik egy pillanatra, aztán a fejével balra bök, amerre a kocsim orra áll. - Feljebb van egy, Burking Hall a neve. Nagy lila épület, meg fogja ismerni.
- Remek, köszönöm szépen – bólintok. Hálásan elmosolyodom, ahogy behúzom a fejem az ablakból. - Köszönöm! - hálálkodom ismét, mikor az asszony és a gyerekei tovább indulnak. - Burking Hall – sóhajtok fel, mikor már csak magamban vagyok. Elég semmilyenül hangzik, de remélem, nem valami puccos hely, mert arra nincs pénzem. Mondjuk a nő azt mondta, lilára van festve, márpedig aki ad a szállodája külsejére, az nem festi lilára. Szóval van remény.

~¤~

2013. 06. 14., Chicago, Yorkville
Megkönnyebbülök, mikor megpillantom a téglalap alakú, leginkább egy hatalmas, furcsa háztömbre emlékeztető építményt. Olyan a színe, akár a szilvapudingé, és már abból tudom, hogy nem lesz drága, ahogy kinéz. Innen, a kocsiból is látom, mennyire le van pattogva a festék az ablakkeretekről, arról már nem is beszélve, hogy hol fehérre, hol feketére vannak mázolva – már ahol látszik rajtuk a szín.
Kényelmetlenül fészkelődöm az ülésen, mikor leparkolok a szálloda elé. Tudom, hogy muszáj itt megszállnom, mert túl fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább menjek, és ki tudja, találok-e másikat. Megkedveltem Yorkville-t, ezért nem szeretnék elmenni innen egyelőre.
- Burking Hall – nyögök fel halkan. Sóhajtok, de nincs mese, muszáj kiszállnom. Nem akarok most mást, csak kivenni egy szobát, bedőlni az ágyba és aludni.
Ahogy kilépek a járdára, máris megérzem, hogy mennyire kellemes az idő. Talán a sok fa teszi, vagy hogy távol vagyok a fővárostól, de mintha pár fokkal hűvösebb lenne. Beletúrok a hajamba, ahogy a bejárat felé lépkedek. A tornacipőm nesztelenül falja a távot, ám a kutya, aki a lépcső lábánál szunyókál egy fekete lábtörlőn, még így is meghallja a lépteimet. Álmosan kinyitja a szemeit, felpislog rám, de tovább nem foglalkozik velem, egyszerűen úgy tesz, mintha ott se lennék. Szeretem a kutyákat, de anya sosem engedte, hogy legyen, mert szerinte feltúrja a kertet... Robertet meg még nem kérdeztem.
Összerándul a gyomrom, ezért gyorsan lehajolok és megvakargatom az állat hátát, amit durva, drótszerű, zsemleszínű szőr fed. Erre aztán megint megmoccan, ám most már a fejét is felemeli: hátra néz a kezemre, és egy észrevétlen pillanat alatt megnyalja.
- Szia – köszönök neki halkan, halványan mosolyogva. Mikor újra rám néz, végül leteszi az állát a mancsaira és újra szunyókálni kezd, én is tovább állok.
A szálloda jobban néz ki belülről, mint kívülről, ráadásul valószínűleg légkondicionált is. A falai fehérek, néhol ízléses, krémszínű díszítésekkel. A recepció mögött egy középkorú pasas ücsörög sötétzöld szövetpólóban, melyen a kitűző azt írja, Hilgar a neve. Szinte teljesen kopasz, vastag, fekete keretes szemüveget visel, és éppen valami sportújságot olvasgat. Nem vesz észre egészen addig, míg meg nem nyomom a csengőt a pulton. Akkor ijedtében majdnem hátraesik a bárszéken.
- Jaj, elnézést! - szabadkozom, és máris nyúlok, hogy segítsek neki.
- Semmi gond – nevet rám sután. Hiányzik pár foga, azért beszél ilyen furán. - Egy kicsit süket vagyok – magyarázza.
- Ó – harapok a számba -, értem.
- Üdvözlöm Burking Hallban. Szobát szeretne kérni, vagy látogatóba jött? - kérdezi, az arcára kedves mosoly húzódik. Olyan hosszan és elszántan bámulok rá, hogy zavarában az újsággal kezd babrálni.
- Őőő... - Megköszörülöm a torkom, aztán bólintok. - Szobát kérek.
A recepciós - vagyis Hilgar - hátra fordul, végignéz a falra akasztott kulcsokon, aztán megint rám tekint. - Az összes szoba szabad. Szabadon választhat – mondja. A végén szélesen elvigyorodik, és hozzá teszi: - Tudta, hogy ez egy alliteráció volt? Imádom az irodalmat, annyira felemelő.
Elkerekednek a szemeim, úgy bámulok rá, mint egy őrültre, amitől leesik neki, hogy nem vettem a poént. Ám még mielőtt újra megszólalhatna, én lépek. - A legkisebb szobát szeretném. - Kínosan ügyelek rá, hogy tompán ejtsem az "sz" betűket.
- Az a húszas lesz – bólint. Egy mozdulattal lekapja a kulcsot, és felém nyújtja.
- Várjon – rázom meg a fejem. - Mennyibe kerül?
- A legkisebb? Húsz dollár egy éjszaka – mondja.
-Az jó lesz – vonom meg a vállaimat. Húsz dollár nem nagy összes egy éjszakára, ráadásul pont elég ahhoz, hogy pár napig maradhassak. Legalább ez visszakényszerít majd anyáékhoz, mert eléggé ismerem magam ahhoz, hogy képes legyek jó darabig itt maradni.
Miután Hilgar tájékoztat, hogy fizetni az ittlét végén kell egy összegben, aztán kitöltjük az ilyenkor szükséges nyilatkozatot, felkapom a kulcsot, és elindulok, hogy a meglehetősen kacifántos, nem kicsit hiányos útleírás mellett megkeressem a szobámat. Elvileg valahol a másodikon van, a folyosó végén, vagy valami ilyesmi. Nesztelenül lépkedek a vastag, süppedős szőnyeggel borított padlózaton, mellettem mindkét oldalon meglehetősen vastag falak, furcsa festményekkel díszítve. Ám minden furcsaság és értetlenség ellenére egész hamar rábukkanok a húszas szobára. Ahogy Hilgar mondta, a másodikon van, a folyosó legvégén – csak azt felejtette el megemlíteni, hogy jobb oldalon.
Benyomom a kulcsot a zárba, elfordítom, és már bent is vagyok. Meglepődöm, mennyire rendben van a szoba, minden értelemben. Mikor csak a szálloda külsejét láttam, arra számítottam, olyan lesz, mint a filmekben: koszos, szürke padló, szakad, dohos bútorok, meg egerek és csótányok mindenhol. Ám kellemesen kell csalódnom, ugyanis ez a hely olyan tiszta, hogy megkockáztatom, még a földről is lehetne enni. A falak fehérek, mint odalent a recepciónál, az ágy fölött tengerpartról készült kép lóg krémszínű keretben, az ajtóval szemben pedig, a hatalmas függönyök mögött erkélyt sejtek.
Becsukom magam mögött az ajtót, zsebre rakom a kulcsot, a táskámat a kilincsre akasztom, és beljebb lépkedek. Még tévé is van, meg rádió, de engem most leginkább az ágy érdekel. Így első ránézésre annyira puhának tűnik, hogy azonnal ki is próbálom. Meggyorsítom a lépteimet, de mivel a szoba maga nem túl nagy, nem sikerül elég lendületet összeszednem, hogy ráugorjak, így egyszerűen csak elterülök rajta - még így is mesés.
- Ó – sóhajtok fel hosszan. Belemarkolok a párnába, a finom szövet mintha az ujjam között maradna. Csupán egyetlen pillanatra hunyom le a szemeimet, de ez bőven elég ahhoz, hogy álomba merüljek.

~¤~

2013. 06. 14., Chicago, Yorkville
Mikor magamhoz térek, odakint már alkonyodik. Hason fekszem a takarón, az egyik kezem szétlapulva a halántékom alatt, a másik lelóg az ágy széléről, a lábaim valahogy belegabalyodtak a takaróba. Igazán őszintén fogalmam sincsen, hogyan kerültem ilyen testhelyzetbe, de az biztos, hogy nagyon jót aludtam. Egy kicsit nyom a fejem, ezért az ujjaimmal a homlokomat masszírozom, míg kikászálódom az ágyból. Az első utam a mosdóba vezet, aztán veszem a bátorságot, és elhúzom a függönyöket. Igen, jól gondoltam, az
üvegajtó mögött nem túl nagy, de annál kellemesebb kis erkély van, ami minden bizonnyal a szálloda hátuljából nyílik. Gyorsan elhúzom az ajtót, és kilépek a friss levegőre. A szél azonnal a hajamba kap, libabőrrel borítja be a karjaimat. Csodálatos a kilátás, innen egész Yorkville belátható – bárcsak tudnám, meddig tart...! A Nap éppen lebukni készül a házak teteje mögé, narancssárgára és vérvörösre festi a horizontot, a felhők mögött sejtelmes, vibráló fény izzik, az ember azt hinné, bármikor felrobbanhat. Rob odáig van a hajnalokért és az alkonyatokért: egyszer, még a jegyességünk alatt képes volt ötkor felkelteni, hogy menjünk ki és nézzük meg a napfelkeltét.
Összepréselem az ajkaimat, és erősen megrázom a fejem. Lehet, hogy mégsem kéne ide kiállnom. Úgy döntök, inkább lemegyek a bőröndömért, ami még mindig a kocsiban van. Kikapom a kocsikulcsom a táskámból, bezárom az ajtót, aztán letrappolok a lépcsőn, és úgy húzok el Hilgar mellett, hogy megint nem vesz észre. Azt már tudom róla, hogy kicsit furcsán beszél, szereti az irodalmat és nem hall teljesen jól. Fura egy recepciós, az már egyszer biztos.
Az ajtó előtt még mindig ott van az a kutya, de ismét csak alszik, így nem foglalkozom vele. Gyorsan kikapom a bőröndömet, bezárom az autót, és visszacaplatok a szobámba. Ahogy zihálva lehuppanok az ágy végére, hirtelen hatalmasat kordul a gyomrom. A hatalmas nem túlzás, annyira meglepődöm, hogy oda is kapok. Nem csodálom, hogy így háborog, hiszen ma még semmit sem ettem, és nincs is nálam étel. Keresnem kell valami boltot, most azonnal.
Nem telik bele egy percbe, már megint lefelé tartok. Megtudakolom Hilgartól, hogy merre van itt valami hely, ahol kaját lehet venni, és miután sajátos módján, kézzel-lábbal elmagyarázza, kocsiba pattanok, és elindulok. Megfordult a fejemben, hogy mehetnék gyalog is, de úgy érzem, túl éhes vagyok hozzá, így nem tudnék figyelni a környékre, folyamatosan csak egy hatalmas hamburgeren vagy Marge otthonos főztjén kattog az agyam.
A felfedezőút majd ráér holnap.

10 megjegyzés:

  1. Drága Dorine!

    Igazad van ebben a részben is eléggé fontos momentum volt, de szerintem nem csak innentől kezdve lesz ez így, hanem már Maya megérkezése óta minden egyes fejezet tartogat valami lényegeset.
    Annyira boldoggá tett, hogy Kate itt egyedül van, azt hiszem már ideje ráfért, hogy gondolkodhasson, és senki és semmi se zavarja. És erre pont alkalmas Yorkville. Gyönyörűen körülírtad, hogy milyen kellemes hely, úgyhogy remélem azért Kate egy kicsit több időt is itt tölt, vagy ha most is nem, majd később. Kíváncsi vagyok, hogy mikor lesz bátorsága végül visszamenni a szüleihez, illetve szembenézni azzal, ami rá vár. Mert nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre könnyebb elmenekülnie. :)
    Még mindig imádom, ahogyan fogalmazol, csodaszépen írod körül a dolgokat, szinte megelevenedik az egész! <333

    Puszi, Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Azy,
      igen, igazad van, ott, Mayánál kezdődött minden, és éppen ezért már minden rész fontos.
      Igazából úgy akartam, hogy Katie a szüleihez megy, ahol az apja kiakad meg minden, de ahogy a lány, úgy én is megtorpantam a kapu előtt, és az ő gondolataiként futott végig a fejemben, hogy inkább el kéne mennie. Szóval ezért alakult így, de nem bántam meg, mert teljesen új lehetőségeket nyitott meg előttem. Azt pedig nem árulom el, mik várnak rá itt, Yorkville-ben, de annyira kedves kis környék, én nagyon szeretem. Igaziból is létezik, sokat kutakodtam valami csendes hely után, Winter Poppy tudja bizonyítani... xd Szívesen laknék Yorkville-ben. :) Menekülni pedig nem lehet örökké, nem igaz?
      Köszönöm szépen a kommentedet és a bátorító szavakat meg a véleményedet, nagyon drága vagy! <33

      Ölellek,
      Dorine

      Törlés
  2. Drága Dorine!

    Az elmúlt fejezeteket egy lélegzetvétel alatt olvastam el, elsősorban azért, mert mikor fény derült Robert titkára kicsit csalódtam és muszáj volt pihentetnem a történetedet, másodszor pedig az érettségi felkészülés és az azt követő izgalmak miatt nem is jutott elegendő időm leülni és olvasni. De most végre megtettem és kettős érzéseim vannak az egész történettel kapcsolatban.

    Én másra, talán kicsit izgalmasabb fordulatra számítottam, mármint Robert titkát illetően, ezért kicsit csalódtam is, valahogy sötétebb titkot vártam volna. Mostanra már teljesen megbarátkoztam a gondolattal, főleg mivel érdekesen csavartad eddig a szálakat, sőt még Katie döntését illetően is sikerült meglepned. Valahogy, valószínűleg a túlzott érzelmessége miatt Katie el kezdett idegesíteni, pedig kedveltem nagyon a karakterét, de most inkább egy síró, hisztiző kislánynak gondolom, aki képtelen megbirkózni az élet nehézségeivel. Az én ízlésemnek eddig is túl szentimentális személy volt, de az elmúlt két fejezetbe kicsit elegem lett belőle, de a mostaniban viszont már ismét a kellemesebb formáját hozta. Megértem én az érzéseit, mert azért csak szembesül avval, hogy a férfi, akit szeret egy másik nőt ejtett teherbe, a megcsalást senki sem viseli jól, csak én a badass nő szereplőkért vagyok oda, ezért sem szimpatizálok már annyira Katie-ért.

    Viszont Rob karaktere annál inkább érdekel, mert igaziból a motivációját és az egész személyét szinte alig ismerjük. Nekem ráadásul sokszor tűnt már föl az, hogy Katie mindig elmondja mennyire ismeri Robertet, de közbe én úgy érzem egyáltalán nem is ismeri valójában a férfit. Szerintem ezen picit javíts, mert azt tudom, hogy te ismered Robot, hiszen Te alkottad, de mi, olvasók csakis Katie szemszögéből látjuk és valahogy nem igazán érzem, hogy át tudnád adni a személyiségét igazán.

    És én még hiányolom az igazi mellékszereplőket, nagyon. Rendben, hogy ott van Marge, a hátvezetőnő, Trina, a titkárnő és Katie szülei, és az újonnan megjelent Maya, de valahogy nekem hiányoznak a barátok például. Nekem teljesen úgy tűnik, hogy Katie élete egyedül Rob és a szülei körül forog, nincsenek barátai, ismerősei, vagy legalábbis mi nem tudunk róla, és ezáltal nekem Katie karaktere jóval vérszegényebb és így a történet is kicsit.

    Egyébként örülök, hogy Katie nem hódolt be Robnak, és inkább megpróbálja egyedül megoldani a problémáit és ráadásul nem is a szüleihez menekült, legalábbis első körben. Nekem Katie személye még nagyon gyerek, nagyon fiatal, kicsit talán kislányos is, de remélem a jellemfejlődésébe beletartozik majd az, hogy a végére egy érett, felelősségteljes és kicsit keményebb nővé válik majd.

    Remélem nem bántottalak meg, de úgy éreztem ezeket ki kell írnom magamból, hogy Te fejlődni tudj!:)

    Ölel,
    Carlie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Carlie!
      Első körben egy picikét megijesztett a véleményed, de aztán szinte azonnal megértettem, hogy mennyire iszonyatosan hálás vagyok neked azért, hogy mindezt leírtad nekem! Nem fogod elhinni, ám az az igazság, hogy teljesen új szintre emelted nekem ezt a történetet, tegnap óta valahogy más szemmel nézek rá. Eszembe jutott, hogy milyen érzéseim voltak eleinte vele kapcsolatban, és rájöttem, hogy mennyi mindent ki tudok hozni belőle.
      Ami Katie személyiségét, a mellékszereplők hiányát és Robertet illeti, csak annyit tudok most mondani - vagyis kérni -, hogy bízz bennem! Reményeim szerint meg fogsz még lepődni egyszer-kétszer, mert egyáltalán nem biztos, hogy ennyi az egész, könnyen meglehet, hogy más is megbújik a felszín alatt, és talán valaki nem mond igazat... teljesen. Na mindegy, már így is többet mondtam, mint akartam, de kérlek, drága Carlie, előlegezz meg nekem egy hatalmas csokor bizalmat, és én ígérem, hogy megpróbálok nem csalódást okozni neked! Lesznek még hegyek és völgyek a történetben, erre szavamat adom. Fogsz még másokkal is találkozni, nem csak Katie-vel és a körülötte forgó személyekkel. Talán még... nem, nem mondok semmi mást. Szóval csak annyit kérek Tőled, hogy bízz bennem! :)

      Köszönöm az őszinte és építő véleményedet! <3
      Dorine

      Törlés
    2. Drága Dorine!

      Örülök, hogy nem vetted rossz néven a véleményemet, néha kicsit hajlamos is vagyok elragadtatni magamat, de mindezt a hosszú véleményt pontosan azért írtam le, mert nagyon szeretem a történetedet. Szeretem megosztani a meglátásaimat, mert szerintem mindenkinek szüksége van rá, és ha egy történet belopja magát a szívembe, mindenképp írok, még ha esetleg kicsit más hangvételű is a véleményem, mint mondjuk előtte volt.

      Örülök, hogy tartogatsz még meglepetéseket, én mindenképp maradok és olvasni is foglak, mert szeretlek olvasni és tényleg érdekel, hogy mit hozol ki belőle. Egyébként most sikeresen felcsigáztál a "hogy más is megbújik a felszín alatt, és talán valaki nem mond igazat" dologgal, de tényleg maradtam volna enélkül is. És ne aggódj, a bizalom meg van előlegezve, már az előző hozzászólás megírásakor megvolt! ;)

      Várom a folytatást!
      Sokszor ölel,
      Carlie

      Törlés
    3. Drága Carlie,
      ugyan már, komolyan mondom, hogy azzal csak jót teszel, ha őszintén leírod a véleményedet! Ezt magamon tapasztalom a legjobban, mert annyira belelendültem most a sztori szálainak tervezésébe, mint még talán soha - és ez neked köszönhető! :) Szóval ha bármikor észreveszel valamit, azt kérlek, írd le! <3 És köszönöm neked a bizalmat, remélem, nem fogok csalódást okozni.

      Dorine :3

      Törlés
  3. Szia!
    Fúú, én nagyon örülök, hogy végül nem a szüleihez menekült, hanem megpróbál egyedül, tisztán gondolkodni :) Olyan szépen leírtad a város kinézetét, a szállodát... szinte már látom magam előtt ;)
    Alig bírom kivárni a szerdákat :D A következő részt sajnos csak később tudom elolvasni, mert nyaralni megyünk, de bepótolom ;)
    Puszi, sok sikert a továbbiakban, szeretlek! <3
    Kenyér ;)
    Adél

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj kenyér, köszönöm szépen a kommentedet, olyan aranyos vagy, hogy mindig írsz! :3 Örülök neki, ha eltudtad képzelni a helyet, és hogy alig bírod kivárni a szerdákat! <3 Semmi gond, ha később olvasod, és jó nyaralást neked!
      Kenyér, én is nagyon szeretlek! <33
      Dorine :)

      Törlés
  4. Drága, egyetlen, csodálatos Dorine-m!


    Először is: Te jó ég! Gyönyörű az új design! Tátva maradt a szám, ahogyan megpillantottam, az új fejléced! Ezért is megéri mondani, hogy csodás vag !
    Nagyon tetszett ez a rész! Annyira jó volt a történeted nyugodt közegébe menekülni, teljesen elmerültem benne. Átéreztem Katie bánatát, minden hangultát! Csodás vagy!
    Nem tudom, hogy vajon miért, de olyan érzésem van, hogy Yorkville még szerepelni fog a történetben -természetesen eltekintve az elkövetkezendő napoktól. Vagy mégsem?
    Oho, és Hilgar! A nagy svindli... Bizony én is ismerem, sőt, néztem is egy jó ideig, csak valamilyen ok miatt abbahagytam - nagy hiba volt.
    Csodaszépen ítál le mindent Drága, a lila, ütött kopott szálloda is a lelkiszemeim előtt volt, egyszóval megfogtál! :)

    Ölel, Bo <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bo,
      jaj annyira köszönöm! Meg se érdemlem ezt a rengeteg dicsérő szót, de komolyan... olyan drága vagy, köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3 Boldoggá tesz, hogy tetszik neked a fejléc meg a történet is, ez annyira sokat jelent. Hálás vagyok neked, amiért írtál!
      A nagy svindlit én is nézem, éppen most is, a második éved közepénél tartok, és azt hiszem belezúgtam. :D Annyira király, ráadásul még ihletet is ad (igazából ezért kezdtem el nézni), Mozzie pedig az egyik legjobb az egész castból! Nagyon bírom. :3
      Még egyszer nagyon szépen köszönöm neked ezeket a szavakat!!

      Ölellek,
      Dorine <3

      Törlés