9. - így ismertelek meg

DRÁGA OLVASÓIM!

Megjöttem a következő résszel! Olyan furcsa, hogy már a kilencedik fejezetnél tart a sztori... Persze van még hátra bőven, de azért na. Nem rég kezdtem, és máris itt vagyok, a második dizájnnál (örülök, hogy tetszik nektek! <3), hét díjnál (köszönöm!! <3), rengeteg visszajelzésnél, pipánál, kommentnél, linkcserénél, feliratkozónál - megint csak köszönöm nektek! Mindig megmelengetitek a szívemet a szavaitokkal. 

Ami pedig ezt a fejezetet illeti, nem sokat halad benne előre a történet, szinte semmit, csak átvitt értelemben, mert ti tudtok meg belőle többet. Nem is húzom tovább a szót, kellemes olvasást kívánok hozzá! <3

szeretettel,

Dorine Osteen

~¤~

box melody

2013. 06. 14., Chicago, Yorkville
Törökülésben nyomom az ágyat, a paplan régen besüppedt alattam, átvette a testem formáját. Előttem egy üres doboz, már csak néhány leszakadt salátalevél van benne, ami a szendvicsemből esett ki, nem messze, pont karnyújtásnyira egy üveg ásványvíz, az ágy mellett őszibaracklé, a kedvencem, a kezemben pedig a mobilom.

Azon gondolkodom, felhívjak-e valakit, és ha igen, akkor kit? A számat rágcsálom, néha gondterhelten felsóhajtok, és mikor már rászánnám magam, hogy tárcsázzak egy számot, mindig rájövök, hogy valószínűleg senki sem örülne egy hívásnak este tízkor. Talán majd reggel, igen. Akkor felhívok valakit, addig pedig megálmodom, ki legyen az.

Felállok az ágyról, rádobom a telefonomat, aztán kikapok a bőröndömből pár szükséges holmit, és elmegyek zuhanyozni. Hosszasan folyatom magamra a vizet, és nem vesződöm azzal, hogy odabent öltözzek fel, csak magam köré csavarok egy törölközőt, és kilépkedek a szobába, vizes lábnyomokat hagyva a padlón. Kirángatom a bőröndömből a hálóingemet, felkapom, aztán bemászom az ágyba, leoltom a lámpát, és újra a kezembe fogom a mobilomat. Nem merem bevallani magamnak, de titokban arra vágyom, hogy kapjak egy SMS-t Robtól, amiben jó éjt kíván, újra elmondja, hogy mennyire sajnálja... Én erre letenném a telefont és a fejemre húznám a takarót, de így csak keresgélek benne, magam sem tudom, mit. Végül a fényképeknél kötök ki, és addig tekerek lefelé, míg meg nem akad a szemem egyen. Világos hajú, erősen kisminkelt, ezüst színű, csillogó flitteres ruhát viselő lánnyal vagyok rajta. Akaratom ellenére ismét magukkal rántanak az emlékek, egészen Pris bulijára, majd' két évvel korábbra.

~¤~

2011. 08. 29., Chicago, Berwyn, Grove Ave

Feszengve ültem a széken. A lábaim már régen elzsibbadtak, de moccanni se mertem, noha körülöttem elég nagy volt a nyüzsgés. A bárpulton könyököltem a pirosra színezett márványon, és egy nagy pohár turmix fölé görnyedtem. A pultos öt percig nyúzott, hogy igyak valami alkoholos vackot, ugyanis az mennyire finom, és nem fogom megbánni - ám túl sok olyan történetet hallottam, ami lerészegedett és kihasznált lányokról szólt, így inkább kedvesen mosolyogva megráztam a fejem, és egy turmix mellett döntöttem.

Priscilla Mayer egy régi, gimis barátnőm volt. Mondjuk nem mondanám barátnőnek, inkább valaki olyan, akit ismertem, és akivel néha beszéltem pár szót. Az az igazság, hogy egyáltalán nem egyeztek a témáink: míg én inkább tanulni és okosodni szerettem, ő folyamatosan csak ruhákról, divatról, sminkekről, tetkókról meg sztárokról fecsegett, amire nekem semmi szükségem sem volt. Mióta kijártuk a gimit, nem is beszéltünk, de most, hogy betöltötte a húszat, mindenkit meghívott a bulijára, akivel valaha is összefutott, és el tudta érni valahogyan.

Hatalmas partit szervezett, mindenki ott volt, az egész régi évfolyama, sőt, néhányan alsóbbról, néhányan felsőbbről – mint ahogy én is. Két évvel jártam Pris fölött. Nem tévedés azt állítani, hogy az egyetem az ismerkedés helye, az ember ott alakítja ki a kapcsolatait, ott szerzi az életre szóló barátait, akik aztán hosszú úton kísérik el.

Én akkor mégsem láttam senkit, akivel szívesen csevegtem volna, klikkekhez csapódni meg semmi kedvem
nem volt. Csupán egyetlen személy volt képes lekötni a figyelmemet, ám akárhogyan is próbáltam ránézni, két másodpercnél tovább sosem láttam. Egyszer ugyan, mikor nagyon távol volt, hosszú ideig sikerült látóhatáron belül maradnia, és úgy nézett ki, mintha ő is felém nézne. Abban a pillanatban azért görnyedtem inkább a turmixom fölé, mert annyira szerencsétlennek éreztem magam, ahogy csak egy huszonkét éves, fiatal nő érezheti magát, aki hülye álmokon és képtelen, őrült lehetőségeken mereng egyedül ücsörögve egy tomboló, bulizó fiatalokkal teli táncparkett szélén. Az egyetlen vigaszom a turmixom és a Hold volt, ami olyan barátságosan ragyogott le az égről. Emlékszem, gyönyörű telihold volt. Akkor is éppen benne gyönyörködtem: felnéztem, és a sejtelmes, fonálszerű felhők között kavarogni látszó fényes tányér visszanézett rám, átsütve a fákon csüngő díszítéseken.

Felsóhajtottam. A hátam mögött hangosan szólt a zene, hallottam a többiek önfeledt nevetését és a cipők csattanását. Éppen oldalra pillantottam, hogy megnézzem, most éppen ki esett el a nagy táncolásban, mikor egyszer csak leült mellém. Nem volt hangos vagy hirtelen, nem keltett feltűnést, csak leült, és kész. A gyomrom összeugrott, és még ha nem is vallottam be magamnak, a pillangók is életre keltek.

Nem mertem ránézni, noha a szemem sarkából tisztán láttam, hogy ő a profilomat fürkészi. Csak bámultam az italomat, arra gondoltam, hogy még bele se ittam, aztán mindenféle másra, akármire, ami csak eszembe jutott: a gondolataim sebesvonatként száguldoztak össze-vissza. Az orromat megcsapta a férfiparfüm illata, aztán – életemben először igazán tisztán, közvetlenül mellettem -, meghallottam a hangját.

- Helló – mondta egyszerűen.

Lassan fordultam felé, és nagyon igyekeztem, nehogy elpiruljak. - Szia – köszöntem vissza vékony, alig érthető hangon. Most így visszagondolva egészen biztos vagyok benne, hogy szánalmasan viselkedhettem. Mindenféle igyekezetem ellenére is éreztem, ahogy az arcomat lassú, kínos pír önti el, ezért azonnal elkaptam róla a tekintetemet.

- Robert Brown vagyok – nyújtotta a kezét.

Először lopva, óvatosan néztem oda. A tenyere puhának, a kézfeje ápoltnak tűnt. - Kate Fortress – ráztam meg. Ahogy hozzá értem, mintha áramot vezettek volna a testembe: a tagjaim lefagytak, teljesen megbénultam. A bőrömnek olyan jól esett a belőle áradó melegség, mint egy forró zuhany egy hideg, téli estén. Mindig is elképzelhetetlennek tartottam, hogy létezik szerelem első látásra, de Robert egyszerűen magába szippantott.

- Te is Priscilla barátnője vagy, Kate? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.

- Hát... fogjuk rá – vontam meg finoman a vállam.

- Szerintem az egész régi iskoláját meghívta – vigyorodott el. Rám nézett, a reakciómat várta, de én csak halványan mosolyogtam válaszként. Rettentően nehezen ismerkedtem, főleg úgy, hogy Robert ilyen hatással volt rám. Robert, ízlelgettem magamban. Szép név, jól cseng. - Hé, Kate, van kedved esetleg... - Megköszörülte a torkát, és aztán teljesen nyugodtan folytatta: - ...táncolni?

Pár másodperc múlva azon kaptam magam, hogy a parketten állunk. Már egy egészen lassú szám ment, de nem kínosan lassú, csak olyan kellemesen. Máig tisztán él az emlékezetemben, ahogy megfogta a kezem és rám nézett. A szemei folyamatosan mosolyogtak, a Hold mintha a saját ujjával húzott volna ezüstös, finom árnyalatú csíkokat az arcára. Nem bírtam elhinni, hogy az, amit elképzelhetetlennek tartottam, most egyszerre valósággá vált. Az ujjaim reszkettek, és magamban hálát adtam azért, hogy a vállán nyugszanak, ezért nem látja őket.

Beszélgetni kezdtünk. Sokszor nem mertem ránézni, de ahogy telt-múlt az idő, egyre bátrabb lettem, főleg, mikor nevetett a buta vicceimen. Aztán ahogy vége lett a dalnak, arra számítottam, hogy elköszön és többé nem látom, ám legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, hogy nem akarok-e sétálni egyet, mondjuk arrébb, a tó partján.

- Ott nem olyan hangos a zene – magyarázta.

- Menjünk – bólintottam. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de a szívem hangosan dübörgött. Létezik egyáltalán  ekkora mázli?

Szóval elindultunk. Pris bulija a szabad ég alatt volt, a szülei egyik nyaralójánál, ami mellett gyönyörű, nappal kacsáktól, este békáktól hangos tó van. Nem túl nagy, de annál szebb, főleg éjjel, mikor az ég derengő fényei megcsillannak rajta.

Összefontam az ujjaimat a medencém előtt, és próbáltam ellazulni. Robert mellettem lépkedett zsebre vágott kezekkel, mindketten a fodrozódó vízfelszínt vizslattuk. Nagyon reméltem, hogy nem hallja a hangos dobogást a bordáim mögött.

- Ömm... - Rob megvakargatta a tarkóját, én pedig lopva ránéztem, hogy lássa: figyelek. - Jó lenne beszélgetni, mert ez már túl nagy csönd – viccelődött.

Az ajkamba haraptam, és bólintottam. - Igen. Mesélj magadról – szaladt ki a számon. Nem tudom, hogy jött, de utólag visszagondolna egyáltalán nem bántam meg. Talán túl nagy volt az izgalom, és nem voltam tudatában, mit mondok.

- Hát jó – vonta meg a vállait -, de aztán te jössz!

- Oké – kuncogtam el magam.

- Lássuk csak. Miről akarsz hallani?

- Mit dolgozol?

A periférikus látásommal azonnal észrevettem, hogy az arca egy pillanat erejéig megrándul, de aztán úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és magyarázni kezdett. - Van egy kiadóm, a neve Cacutting Books.

- Hű! - szaladtak magasba a szemöldökeim. - Az elég menő.

- Igen – vigyorodott el -, tényleg az. Szeretem csinálni, bár nem egyedül végzem a munkát, vannak munkatársaim is, de én vagyok a főnök.

- A diri – ismételtem.

- Olyasmi – bólogatott, és közben szélesen rám mosolygott. - Apám álma volt egy saját kiadó, odáig volt a könyvekért, írt is – mesélte.

- Miért, mi történt vele? - szaladtak össze a szemöldökeim. Hirtelen megálltunk, teljesen egyszerre. Robert felkapott a földről egy követ, megforgatta az ujjai között, aztán egy jól irányzott mozdulattal eldobta a víz felé. A kő kacsázott párat, végül elmerült.

- Mindkét szülőmet elvesztettem, mikor tizenkét éves voltam – mondta egy fokkal halkabban, a hangja mintha néhány pillanat alatt éveket öregedett volna. - Autóbaleset - tette hozzá.

- Te jó ég, én... - A szám elé kaptam az egyik kezemet, a másikkal belemarkoltam a ruhámba. - Annyira sajnálom, Robert, nem akartam... nem tudtam, csak... - Hevesen ráztam a fejem, de semmi értelmeset nem tudtam kinyögni.

- Ugyan már – nézett rám, az ajkain szomorú mosoly árulkodott arról, hogy fájdalmas számára az emlék. - Már nagyon régen történt. A haláluk után árvaházba kerültem, mivel a nagyszüleim már nem éltek. Tizennyolc voltam, mikor kijöhettem, de igazából nem annyira vártam, mert szerettem az árvaházat, sok barátom volt. De ott volt bennem az elhatározás, hogy mindenképpen szeretném megvalósítani apám álmát, így a szüleim hagyatékából beindítottam a kiadót – mesélte. Egy pillanatra lábujjhegyre állt, mintha nyújtózna, aztán újra a távolba meredt. - És te? - nézett hirtelen rám.

Nem igazán értettem, Robert miért osztja meg velem ezt az egészet, hiszen a szülei halála elképesztő, szörnyű
tragédia, mégis elmondta nekem. Rám bízta egy titkát, ez pedig átmelengette a szívemet, bármennyire nyomasztó is az a titok. - Az én szüleim élnek – néztem fel rá. Most nem feszengtem, egészen ellazultak a tagjaim. - Apám épp most ment nyugdíjba, pár hete, anya pedig mindig is otthon volt, mint háztartásbeli. Nem túl izgalmas – eresztettem le a vállaimat.

- Nekem tetszik – mosolygott rám melegen. Attól a mosolytól felálltak a pihék a karjaimon, a fogaim hirtelen összekoccantak, és olyan forróság öntötte el az egész testemet, amit még sosem éreztem azelőtt. Hasonló, mint mikor az ember magába szívja a legédesebb, legintenzívebb virág illatát, ami teljesen betölti az orrát és a tüdejét, aztán hosszú ideig nem képes szabadulni tőle. Hasonló, de nem ugyan az. - Ne vedd túl személyes kérdésnek, Kate, de megkérdezhetem, hány éves vagy?

Más lányok talán megsértődtek volna egy ilyen kérdéstől, de én még mindig a mosoly hatása alatt voltam, így azonnal válaszoltam. - Huszonkettő – mondtam. - És te?

Rob csücsörített egy kicsit, aztán a földre szegezte a tekintetét. - Harmincnégy – válaszolta, bár inkább hangzott vallomásnak, mint válasznak. Bumm. Furán fog hangzani, mert azt mondják, a kor nem számít, de én akkor és ott mégis úgy éreztem, hülyeség volt bármi komolyabbra is gondolnom, mint egy baráti csevej. Magamban azonnal kiszámoltam, hogy Robert és köztem tizenkét év van, ami teljesen letaglózott. Olyan kerek szemekkel bámultam rá, hogy azonnal kiszúrta. - Mi az? - szaladtak magasba a szemöldökei.

- Semmi – ráztam meg azonnal a fejem, hogy észhez térjek. - Csak fiatalabbnak néztelek – vontam meg a vállam, és ez igaz is. Tényleg nem néztem ennyinek őt, maximum huszonnyolcra tippeltem volna.

Lassan indultunk vissza a zene felé, ahol egyre többen dőltek ki a sok vedeléstől. Folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon most mi fog következni, mert biztosan nem lesz akkora mázlim, hogy esetleg elkéri a telefonszámom, vagy valami... És tévedtem. Rob azonnal megkérdezte, találkoznánk-e még valamikor, én pedig tétova nélkül belementem. Szörnyen kíváncsi voltam rá, érdekelt, hogy kicsoda úgy igazán, milyen a hétköznapi arca, mikor éppen nem velem beszélget. Érdekelt, hogy mit szeret, mit nem, kiket ismer, milyen a napirendje, egyszóval minden tudni akartam róla, még azt is, hányas zakót hord... és csak a szívem mélyén mertem reménykedni, hogy ő is vágyik ugyanerre.

Aztán elváltunk. Elköszönt tőlem, ugyan azzal a kedves mosollyal az arcán, mint nem rég, én pedig a hasamra szorítottam a kezeimet, de úgy, mintha összefonnám a karjaimat, hogy senkinek ne tűnjön fel – és addig bámultam utána, míg be nem szállt a kocsijába, és el nem hajtott. Priscilla rántott ki a gondolataimból, mikor egyszer csak megjelent mellettem, és hangosan kacagva megragadta a csuklómat.

- Gyere Kitty, csináljunk egy közös képet! - Éreztem a leheletén az alkohol szagát, és annyira azért ismertem, hogy tudjam: addig nem fogom levakarni magamról, míg bele nem megyek. Szóval nem törődve vele, hogy azt hiszi, Kitty a vezetéknevem, átkaroltam a derekát, és kedvesen mosolyogva tűrtem, hogy lefotózzanak minket. - Hé, te még nem is ittál semmit? - kerekedtek ki a szemei a pillanat megörökítése után. Mikor megráztam a fejem, felkiáltott. - Na ne már! Nyomás piálni!

Pris túl részeg volt hozzá, hogy megálljon a lábán, és mikor horkantva a földre esett, mert megbicsaklott a lába a tűsarkúban, nem törtem magam azon, hogy felsegítsem.

Kihasználtam az alkalmat, és leléptem.